A második világháború utolsó német támadása a Dunántúlon (1945. 03. 06.¾23.)

A Dunántúl a Német Birodalom szempontjából igen fontos hadászati térséggé lépett elő. Ennek okai német szempontból igen egyértelműek voltak. Magyarország még jelentős emberi és anyagi forrásokkal rendelkezett. Különösen az élőerő, az olaj, a bauxit és a hadiipari kapacitás volt elsőrendű a háború továbbfolytatása szempontjából. Ezen kívül Hitlernek volt egy olyan feltételezése, hogy a főhadszíntéren a szövetségesek egymás ellen fognak fordulni. A német hadsereg visszahúzódva Németország hegyes körzeteibe, az „Alpesi erődbe” kivárja a felek kimerülését, majd feltöltés és erőgyűjtés után akcióba lépve végleg leszámol ellenfeleivel. Ehhez egy nagy támadást készített elő azzal a céllal, hogy a szovjet csapatokat visszaszorítsa a Duna bal partjára, és ott megszilárdítsa a természetes akadályra támaszkodó védelmet. A „Tavaszi ébredés” fedőnevű ellentámadáshoz a dunántúli csoportosítást az Ardennekből kivont és feltöltés alatt álló 6. SS-páncéloshadsereggel tervezték megerősíteni. A hadműveletet igen gondosan és nagy titoktartás közepette készítették elő. A 6. SS-páncéloshadsereg átcsoportosítása mégsem maradt titokban. A meglepés elmaradásáért a németek elsősorban önmagukat okolhatták. Ugyanis a 6. SS-páncéloshadsereg két hadosztályát már februárban ütközetbe vetették a Garam völgyében, a szovjet hídfő felszámolása céljából. Így amikor a szövetségesek figyelmeztették a főhadiszállást a nagy volumenű átcsoportosításról, az már nem volt ismeretlen a szovjetvezetés előtt.

A 2. és a 3. Ukrán Front már a német felmentési kísérletek elhárítása alatt megkezdte a bécsi támadó hadművelet előkészítését. A február17-i direktíva értelmében a 2. Ukrán Frontnak a főcsapást a Dunától északra elhelyezkedő csapatainak kellett mérniük Érsekújvár¾Znojmo irányába. A hadművelet 20. napjára célként Brno elfoglalását határozták meg. Ezt követően a balszárnyon, a Dunától délre elhelyezkedő 46. hadseregnek csatlakoznia kellett a 3. Ukrán Front támadó hadműveletéhez. A 3. Ukrán Front feladata volt, hogy a Balatontól északra mérjen csapást a Dunántúlon elhelyezkedő német-magyar erők főcsoportosítására, és délről kerülje meg Bécset. A támadó hadművelet előkészítése alig kezdődött meg, amikor február17-én a 2. Ukrán Front jól előkészített garami hídfőjét teljesen váratlanul, a már említett német támadás rövid idő alatt elsöpörte. A front felderítői a hídfő feladása után megállapították, hogy a támadásban a 6. SS-páncéloshadsereghez tartozó kötelékek is részt vettek. A főhadiszállás az új helyzetre való tekintettel módosította korábbi direktíváját. Mindkét frontot védelemre rendelte, de a bécsi támadó hadművelet előkészítését nem állította le.

A 2. Ukrán Front főerői a Garam bal partján, míg a 46. hadserege a Dunától délre Esztergom és Gánt között ment át védelembe úgy, hogy támadó csoportosítását megtartotta. A Front hadműveleti felépítésében csak annyi változás állt be, hogy megkezdték a 6. gárda-harckocsihadsereg átcsoportosítását a dunai hídfőbe. A 2. Ukrán Front jobb szárnyán lévő 4. gárdahadsereg Gánt¾Seregélyes vonalában helyezkedett el. Fő feladata a védekező csoportosítás jobb szárnyának fedezése, a budapesti irány lezárása, majd a támadó hadműveletben való aktív részvétel volt. A védelmi csoportosítás fő erejét a Velencei-tó és a Balaton között a 26. és a 27. hadseregek képezték, kétlépcsős hadműveleti felépítésben. Feladatuk a német támadás feltartóztatása volt. Velük a főhadiszállás a támadó hadműveletekben nem számolt.

A front bal szárnyán, a Balaton és a Dráva között, az 57. szovjet, az 1. bolgár és a 3. jugoszláv hadsereg részei helyezkedtek el. Fő feladatuk a déli szárny szilárd biztosítása volt, majd a támadó hadműveletben kisegítő csapás mérése Nagykanizsa¾Dél-Ausztria irányába. A támadó csoportosítás fő ütőerejét Budapest délnyugaton a 6. gárda-harckocsihadsereg és a Duna-Tisza közén összevont 9. gárdahadsereg képezte. Ezen erőket és a harckocsi-gépesített csoportok zömét tilos volt a védelmi hadművelet során alkalmazni. A szovjetvezetés első ütemben a védelmi feladatra kijelölt hadseregeket töltötte fel és erősítette meg. A 3. Ukrán Front főerőkifejtését Gánt és a Balaton között összpontosította. Az első lépcsőben a 4. gárda- és a 26. hadsereg, a második lépcsőben a 27. hadsereg helyezkedett el. A védelmi sáv mélysége a hídfő egyenlőtlen kiterjedése miatt igen eltérő volt, de a terepszakaszok berendezése a teljes mélységet átfogta. A védőövek kiépítésénél a kurszki tapasztalatokat is felhasználták. Hadseregenként kiépítettek három védőövet, övenként 5-6 árokkal és számos reteszállást, illetve több közbeeső ellenállási terepszakaszt. A peremvonal előtt és a védőövek között műszaki zárakat létesítettek. A legveszélyesebb irányokban harckocsi aknából 2700, gyalogsági aknából 2500 darabot telepítettek arcvonal-kilométerenként. A páncélelhárítást is gondosan megtervezték. Századonként páncélelhárító támpontokat, zászlóaljanként páncélelhárító csomópontokat, ezredenként és hadosztályonként páncélelhárító körleteket rendeztek be. A páncéltörő eszközök sűrűsége, beleértve a mobil erőket is elérte a 100-120 darabot arcvonal-kilométerenként. A harckocsi- és a gépesített hadtesteket szétosztották a lövészhadosztályok között. Megtiltották, hogy ellenlökéseket, ellencsapásokat hajtassanak velük végre. A védelem szilárdsága és az erők-eszközök megóvása érdekében a páncélelhárító körletekbe, védelmi terepszakaszokba is beosztották őket. A 3. Ukrán Front ezen erőkön kívül számíthatott még a 2. Ukrán Front tartalékaira és az 5. légi hadsereg támogatására is. A hídfőharcok folyamatos anyagi biztosítása érdekében a Dunán több ideiglenes átkelőhelyet építettek, többek között két 16 tonnás és egy 10 tonnás úszóhidat, két kompátkelőhelyet, egyenként 16 db 40 tonnás komppal. Az üzemanyag átszállításához csővezetéket, a lőszer pótlása érdekében pedig drótkötélpályákat építettek ki.

A szovjet csapatokkal szemben Esztergom és Gánt között az „Amaiser” hadtestcsoport (a VIII. magyar gyalog- és az 1. német lovas hadtest 49 gyalogzászlóalja 46 harckocsival, 39 rohamlöveggel, 14 páncélvadásszal és 50 üteggel) volt védőállásban. Tőle délre Gánt és Dinnyés között a IV. SS-páncéloshadtest rendezkedett be védelemre. Fő feladata az volt, hogy biztosítsa a támadó csoportosítás bal szárnyát egy esetleges szovjet ellencsapással szemben. Állományába ekkor 30 gyalogzászlóalj, 52 harckocsi, 24 rohamlöveg, 12 páncélvadász és 27 tüzérüteg tartozott. A támadó csoportosítás balszárnyát a Sárvíz-csatornától északra a III. páncélos hadtest (89 harckocsi, 13 rohamlöveg, 24 páncélvadász és 27 tüzérüteg) míg a jobbszárnyát, a Sárvíz-csatorna és a Balaton között a 6. SS-páncéloshadsereg (81 500 fő, 303 harckocsi, 132 rohamlöveg, 66 páncélvadász) képezte. A támadó csoportosítás második lépcsőjében (tartalékában) a 23. páncéloshadosztály (23 harckocsi, 11 rohamlöveg és 11 páncélvadász) összpontosult. A csapásmérő erő jobbszárnyát, Mezőszentgyörgy és Balatonvilágos között az 1. lovas hadtest (8 zászlóalj, 10 lovas osztály, 4 harckocsi, 19 rohamlöveg, 39 páncélvadász, 13 üteg) biztosította. Ez az erő jelentős erőfölényt jelentett a támadás kezdetén a Velencei-tó és a Balaton között védekező szovjet csapatokkal szemben. Az erőfölény azonban viszonylagos és csak átmeneti volt. Ugyanis a térség valamennyi kötelékét figyelembe véve a szovjet csapatok voltak fölényben.

A német támadás, figyelem-elterelő céllal az arcvonal déli szárnyán indult meg először. Az 1945. március6-ára virradó éjjel (2-2 gyaloghadosztály) a németek Donji Miholjac és Valpovo körzetében váratlanul átkeltek a Dráván és reggelre már két, egyenként 10 kilométer széles és 3-4 kilométer mély hídfőt alakítottak ki. Ez a hadműveleti megoldás igen kedvezőtlen helyzetet teremtett az 57. hadsereg számára, mert veszélybe kerültek az utánpótlás útvonalai, sőt az egész dunántúli hídfő. Az 57. hadsereg-parancsnokának végül is sikerült a két beékelődést lokalizálnia, amihez jelentős támogatást kapott a 3. Ukrán Fronttól.

A főirányban március6-án a kora reggeli órákban indultak meg a német csapatok annak ellenére, hogy a 6. SS-páncéloshadsereg két legütőképesebb páncéloshadosztálya a rossz útviszonyok miatt még nem érkezett meg. A csoportosítás jobbszárnyán támadó III. páncélos hadtest 60 perces tüzérségi előkészítés után rést ütött a 26. hadsereg első lépcsőjében védő 1. gárda-megerődített körlet és a 30. lövészhadtest csatlakozásán. A hadtest erői áttörték az első két állást, de támadásuk a délutáni órákban a fővédőöv harmadik állása előtt ideiglenesen elakadt. A frontparancsnok ugyanis ide irányított egy lövészhadtestet (a 27. hadseregből) a második védőövbe pedig 3 páncéltörő tüzérezredet, két áttörő tüzérhadosztályt (160 löveget), valamint a 18. harckocsi hadtest két dandárát. Március7-én a III. páncélos hadtest Seregélyes térségében felújította a támadást. A település körül 3 napon át igen heves harcok dúltak, szinte szünet nélkül. A fővédőöv áttörése 10-ére befejeződött, de a támadás a második védőöv előtt újból elakadt. Tolbuhin marsall itt újabb friss erőket vetett be, többek között a 23. harckocsi- és az 1. gárda-gépesített hadtestet. A németeknek ennek ellenére 11-én délre sikerült a második védőövet is áttörniük és kijutniuk a hadsereg védőöv peremvonala elé. Március12 és 15 között a németek számtalan támadást indítottak, a Velencei-tó és Pusztaszabolcs között, hogy áttörjék a szovjet tartalékok védőövét. Ezek a próbálkozások azonban nem hoztak átütő sikert, így ezen a szakaszon 15-én leállították a támadást.

A 6. SS-páncéloshadsereg II. páncélos hadteste (2. SS „Das Reich”- és a 9. SS „Hohenstaufen” páncélos-, valamint a 44. gránátos hadosztály, összesen: 37 ezer fő, 73 harckocsi, 39 rohamlöveg és 52 páncélvadász) nagy késéssel, március6-án 15 óra után indította meg támadását Aba általános irányába. A hadtest első lépcsőjében támadó 9. SS-páncéloshadosztály és a 44. gránátos-hadosztály 7-én reggelre a székesfehérvári vasútvonal és a Sárvíz között áttörte a szovjet védelem fővédőövét és felzárkózott a második védőövre. A hadtestparancsnok március8-án előrevonta a 2. SS páncélos-hadosztályt, hogy a támadás ütemét fokozza és befejezze a szovjet védelem áttörését. Erre az időre azonban a szovjet védelem jelentősen megerősödött. A páncélos hadtest erőinek a főcsapási irányok többszöri megváltoztatása után sikerült ugyan a második védőövet áttörniük, de Sárkeresztúrt már képtelenek voltak elfoglalni. A németek március10¾15-e között számtalan rohamot indítottak a település elfoglalására, nem egyszer sikerrel, de a védők minden esetben kiverték őket. A hadtestnél március15-én végleg leállították az eredményt nem hozó támadásokat és az elért területeken elrendelték a védelembe való átmenetet.

A hadsereg jobb szárnyán támadó I. SS-páncéloshadtestet (1. SS „Liebstandarte Adolf Hitler”, a 12. SS „Hitlerjugend” páncéloshadosztály és a hadtest páncélgránátos erői; 36 ezer fő, 61 harckocsi, 28 rohamlöveg és 14 páncélvadász) már a 04 óra 45 perckor elkezdett tüzérségi előkészítés után megindította támadását a szovjet 30. és a 135. lövészhadtestek ellen. Az erős szovjet páncélelhárító tűz miatt a nap végére csak az első állást sikerült elfoglalni és kijutni Kálóz térségében a második álláshoz. Március7-én egész nap a második állásban dúlt a harc és csak estére sikerült az itt védekező szovjet erők védelmét áttörni. A siker kifejlesztése érdekében itt vetették ütközetbe a 6. SS-páncéloshadsereg második lépcsőjét, a 23. páncéloshadosztályt. Ennek eredményeként 9-én sikerült áttörni a második védőövet és felzárkózni a hadseregtartalékok védőövére.

A Simontornyától északnyugatra húzódó védelmi vonaluk megerősítésére a szovjetek egy lövészhadtestet, két rohamlövegdandárt és két páncéltörő tüzérezredet csoportosítottak át. A németek 9-étől meg-megújuló rohamokkal keresték a védelem gyenge pontját, hogy a támadást valamilyen irányba ki tudják fejleszteni. A szovjet védelem azonban áttörhetetlennek bizonyult. Március12-én az I. SS-páncéloshadtest egy harccsoportjának Simontornyától nyugatra még sikerült átkelnie a Sió-csatornán, de hídfőjét már nem tudta kibővíteni. A támadás március14-én a hadtest egész arcvonalán kifulladt.

Az 1. lovas hadtest a 6. SS-páncéloshadsereg jobb szárnyát fedezte. Mezőszentgyörgy és Balatonvilágos között indított támadása az erős műszaki zárak miatt lassan bontakozott ki. A 3. lovashadosztály például 8-án egész nap állva maradt, mert utászszázada csak 9-én reggelre tudta a közel ezer aknát felszedni és átjárót nyitni Enyingtől délnyugatra húzódó második állás előtt. A hadtestnek ezt követően sikerült a 104. lövészhadtest védelmét áttörnie és Pusztaszentmihályfa térségében megközelíteni a Sió-csatornát. Közben Enying térségében is igen kemény harcok bontakoztak ki a 2. lovashadosztály és a 93. szovjet lövészhadosztály között. Mivel a lovashadosztály képtelen volt a települést elfoglalni, márciu 8-án állományába utalták a 25. felderítő-zászlóaljat, a 20. rohamtüzér osztályt (15 „Herzer” rohamlöveg) és a 153. sorozatvető osztály két ütegét. A német-magyar csapatok csak kétnapos kemény harcok után tudták megtörni a szovjet védők ellenállását. Március10-én végül is a 25. magyar gyalogezrednek sikerült betörnie a településre, amelyet közel egynapos véres utcaharcokkal vett birtokba. Enying elfoglalása után az I. lovas hadtest fő célkitűzése az volt, hogy a Sió-csatornán való átkelés után Ádánd és Szabadhídvég között hídfőt alakítson ki, amelyből csapást tud mérni az 57. hadsereg északi szárnyára, hogy segítse a 2. páncélos hadsereg Kaposvár irányú támadását. Március13-án reggel sikerült egy 3 km széles és 2 km mély hídfőt kialakítani. Ide vonták össze az I. lovas hadtest főerőit, miután az arcvonal fedezését a 25. magyar hadosztály átvette. A szovjetek azonnal támadást indítottak a magyar csapatok szárnyai ellen, de azokat a hadosztály erői rendre visszaverték, sőt a 26. gyalogezred ellentámadásba ment át. Áttörte a 93. lövészhadosztály védelmét és megközelítette Siófok északkeleti szegélyét. Itt, és a hídfőben folyó harcok azonban már nem hoztak különösebb eredményt, az arcvonal 14-étől megmerevedett. 1945. március15-én estére a 6. SS páncélos-hadsereg és az I. lovas hadtest erői mindenütt védelembe mentek át a Sárosdtól Simontornyán át Siófokig húzódó arcvonalon. A 6. SS. Páncélos hadsereg veszteségei (német adatok): meghalt és eltűnt 53 tiszt és 1538 katona; megsebesült 154 tiszt és 4174 katona; megsemmisült 117 páncélos eszköz (harckocsi, rohamlöveg, páncélvadász stb). Bevethető állapotban maradt 98 harckocsi, 105 rohamlöveg ill. páncélvadász és 594 lövészpáncélos. A szovjetek vesztesége (német adatok): hadifogoly 510 fő; halott 2138 fő. Megsemmisült: 105 harckocsi és rohamlöveg; 307 páncéltörő ágyú; 13 egyéb löveg, zsákmány: 12 harckocsi.

A kisegítő irányban a Balatontól délre a 2. páncélos hadsereg és a „F” Hadseregcsoport XCI. hadtest erői igyekeztek minél jelentősebb szovjet erőket lekötni. Mint arról már korábban szó volt az „F” Hadseregcsoporthoz tartozó hadtest átkelt a Dráván és két hídfőt alakított ki, s azt egészen március20-ig meg is tartotta. A két hétig tartó hídfőharcok csak azt követően értek véget, miután a németek megkezdték erőik kivonását. A 2. páncélos hadsereg a XXII. hegyi- és a LXVIII. gyaloghadtestekből állt. A XXII. hadtestnek az volt a feladata, hogy Kéthely, Marcali térségéből törje át az 57. hadsereg erőinek védelmét és találkozzon a Sió-csatornán létesített hídfőből délnyugat irányban támadó I. lovas hadtesttel. A LXVIII. hadtest főcsapását Kaposvár irányában tervezte mérni azzal a céllal, hogy a Dombóvár, illetve Pécs irányokban előretörve kijusson a Dunához. A déliszárnyon lévő erőknek elsődleges feladata az erőlekötés volt. A XXII. Hegyi hadtest március6-án támadást indított a Mesztegnyő, Szenyér között védekező 73. szovjet lövészhadosztály ellen. A reggeli órákban betört ugyan a fővédőöv harmadik állásáig, de ott támadása kifulladt. Körülbelül 5 órás harc után a hadtest védelembe ment át. Itt a harcok egészen 14-éig szüneteltek, mivel a 2. páncélos hadsereg parancsnoka főerőkifejtését Nagybajom, Kaposvár irányában összpontosította. A Nagybajom térségében harcoló LXVIII. gyaloghadtest a Kaposvár felé vezető műút mentén kívánt előretörni, de kísérletei nem jártak sikerrel. Március7-én a főcsapást Nagybajomtól DK-re helyezték át, hogy a műutat védő erők hátába kerüljenek. A délkeleti irányban kibontakozó támadás már sikeresebb volt. Estére sikerült a fővédőövet áttörni, de a 211. lövészezred és a 32. gépesített dandár ellenlökése a további térnyerést megakadályozta. Március8-án súlyos harcok bontakoztak ki Jákó térségében, aminek következtében a szovjetek feladták a települést. Egynapos szünet után március10-én a németek felújították a támadást. A főcsapást délebbre helyezve betörtek a Jákó, Nagykorpád között védő 12. bolgár gyaloghadosztály védelmébe és bekerítették a csatlakozást biztosító 960. szovjet lövészezredet. A harcok 14-éig dúltak váltakozó sikerrel, míg a német támadás ki nem fulladt. A 2. páncélos hadsereg parancsnoka a főcsapást március14-én visszahelyezte a XXII. Hegyi hadtest sávjába. A 16. SS-páncélgránátos- és az 1. népi hegyi hadosztály (30 rohamlöveg támogatásával) Marcali térségében betört a 61. gárda-lövészhadosztály védelmébe és 15-ére elfoglalta Csömendet és Boronkát. Ezt követően a támadás elakadt. Március23-áig a németek számos kísérletet tettek a szovjet védelem áttörésére, de mindhiába. A 2. páncélos hadsereg hadműveleti célját nem tudta elérni, de aktív harcával megakadályozta, hogy az 57. hadsereg erőket dobjon át a Velencei-tó és a Balaton között harcoló csapataik megerősítésére. A 2. páncélhadsereg veszteségei (német adatok): eltűnt és meghalt 35 tiszt és 630 katona; megsebesült 87 tiszt és 2810 katona. A szovjet és bolgár csapatok veszteségei (német adatok): halott 1064 fő; fogoly 536 fő; kilőttek 27 harckocsit, 4 rohamlöveget, 49 páncéltörő ágyút és 23 egyéb löveget.

A szovjet csapatok bécsi támadó hadműveletének magyarországi szakasza és a Dunántúl feladása (1945. 03. 16¾04. 11.)

A „Tavaszi ébredés” kifulladásával már egyértelművé vált, hogy a német-magyar csapatok a Dunántúlt nem tudják megtartani. Két jelentős támadó csoportosításuk (kb. 20 hadosztály, 1230 löveg, 270 harckocsi- és rohamlöveg) ugyan mélyen beékelődött a szovjet védelembe, de védelmi erőik igen gyengék voltak. Egy arcvonal-kilométerre 3 harckocsi és 12 löveg jutott, míg 10-12 kilométerre 1 hadosztály. Hadműveleti tartalékokkal nem rendelkeztek, erőik 90%-a a harcászati mélységben helyezkedett el. Ráadásul a beékelődött erőket igen könnyen be lehetett keríteni. A német-magyar csapatok a Dunántúlon három védelmi vonallal és több hadműveleti reteszállással rendelkeztek. Az első védőöv, vagyis a harcérintkezés első állásai Esztergom, Dorog, Szár Gánt, Székesfehérvár, Balaton, Barcs, Eszék vonalában húzódott. A második védelmi vonal Kocs, Bokod, Várpalota, Fűzfő, míg a harmadik az osztrák-magyar határ mentén épült ki. Különösen erős védelmet hoztak létre Komárom, Székesfehérvár és Győr körül, valamint egy hadműveleti reteszállást a Rába partján.

A szovjetvezetés a korábban kiadott direktíváját annyiban módosította, hogy a bécsi támadó hadművelet előtt a 2. és a 3. Ukrán Front erőinek március16-20-a között be kellett keríteniük és felszámolniuk a Velencei-tó valamint a Balaton között beékelődött ellenséget. A szovjet csapatok feladatai az ezt követő időben nem változtak. A bekerítés és a bécsi támadó hadművelet végrehajtására a Duna és a Sió-csatorna között a szovjetek 5 összfegyvernemi és 1 harckocsi-hadsereget, valamint 1 lovas-, 2 gépesített és 2 harckocsi hadtestet vonultattak fel. Mindez 49 lövészhadosztályt, közel 1000 harckocsit és rohamlöveget, valamint több mint 10 000 tüzérségi löveget jelentett. A jobbszárnyon Esztergom és Gánt között a 46. hadsereg továbbá a 2. gárda-gépesített hadtest (12 lövészhadosztály, 165 harckocsi és rohamlöveg, több mint 3000 tüzérlöveg) készült fel a támadásra. Feladatuk volt, hogy Gánt és Szár között törjék át a német-magyar védelmet, és Komárom elfoglalásával kerítsék be az Észak-Dunántúlon rekedt ellenséges erőket.

A 3. Ukrán Front fő csapásmérő erejét a 4. és a 9. gárdalövész-, valamint a 6. gárda-harckocsihadsereg, és a 23. harckocsi hadtest képezte. Közelebbi feladatuk volt, hogy délnyugati irányban támadva törjék át a IV. SS-páncéloshadtest védelmét, kerítsék be és semmisítsék meg a 6. SS-páncéloshadsereg és a III. SS-páncéloshadtest erőit. A főcsoportosítástól délre a 27. és a 26. hadsereg, valamint az 1. gárda-gépesített-, a 18. harckocsi- és az 5. gárda-lovashadtest készült csapást mérni Sárbogárd, Polgárdi, illetve Ádánd, Polgárdi irányában azzal a céllal, hogy részt vegyen a 6. SS-páncéloshadsereg bekerítésében és megsemmisítésében.

1945. március16-án a Szár, Velencei-tó szakaszon erős légi és tüzérségi előkészítés után 3 összfegyvernemi hadsereg ment át támadásba. Mivel a 4. gárdahadsereg erői hiába rohamozták a Székesfehérvár körül kiépített védelmet, Tolbuhin marsall úgy döntött, hogy a 6. gárda-harckocsihadsereget a 9. gárdahadsereg sávjában Mór, Fehérvárcsurgó terepszakaszról veti ütközetbe. A harckocsi seregtest feladatul kapta, hogy a 9. gépesített hadtestével Zircig nyomuljon előre és hozza létre a bekerítés külső gyűrűjét, míg az 5. harckocsi hadtestével Várpalota, Berhida irányában előretörve a bekerítés belső gyűrűjét. Azonban a március19-én ütközetbe vetett harckocsi hadsereg sem tudta fokozni a támadás ütemét. A két összfegyvernemi hadsereggel együtt 3 nap alatt csupán 4-5 kilométeres beékelődést értek el. A 4. gárdahadsereg továbbra sem tudott megbirkózni Székesfehérvár bevételével, ezért erőinek egy részével igyekezett a várost megkerülni. Mivel az áttörés ekkor sem következett be Tolbuhin marsall 20-án követelte, hogy Székesfehérvártól nyugatra küzdő seregtestei mielőbb fejezzék be a bekerítést. Ezzel párhuzamosan parancsot adott a 27. és a 26. hadseregnek, hogy mérjenek erős csapást Polgárdi irányába. A támadás üteme ennek ellenére sehol sem nőtt, pedig a hadseregek ütközetbe vetették a második lépcsőiket is. A 9. gárdahadseregnek 21-ére csupán pár kilométeres tért sikerült nyernie és kijutnia Ácsteszér, Jásd, Várpalota, Ősi terepszakaszra. A 4. gárdahadsereg pedig továbbra is Székesfehérvár elfoglalását erőltette. Ez az idő bőven elegendő volt ahhoz, hogy a német páncélos csapatok szervezetten visszavonuljanak, és ne kerüljenek bekerítésbe. A 6. SS-páncéloshadsereg és a III. páncélos hadtest visszavonulásával a németek március23-án kénytelenek voltak Székesfehérvárt feladni. A főirányban támadó szovjet csapatok tehát nem tudták teljesíteni közelebbi feladatukat, sőt a bécsi támadó hadművelet megkezdése is több napot csúszott.

A jobb szárnyon támadó 46. hadsereg támadása valamivel sikeresebb volt, mivel előretörése, ha nem is nagy ütemű, de folyamatos volt. A balszárny erői és a 2. gárda-gépesített hadtest áttörve a Vértes délkeleti lejtőin kiépített védelmet, 21-én gépesített részeivel Neszmélyt, gyalogos részeivel pedig Tatabányát foglalta el. Ezzel az Esztergom térségében rekedt német-magyar erőket bekerítették. Malinovszkij marsall március18-án parancsot adott a Dunai Katonai Flottilla 1. páncélos naszád- és a 83. tengerészgyalogos dandárnak, hogy Visegrádtól indulva nyomuljanak előre Tátig és ott vágják el az Esztergomban rekedt erők visszavonulási útvonalát. A két dandár 19-én 21 óra 45 perckor indult meg. Az első lépcsőben és a második lépcsőben 5-5 páncélos naszád haladt 536 fős deszanttal. A biztosítást az 5. légi hadsereg repülői és 7 páncélos naszád látta el. A flottilla erői két naszád kivételével (1 eltévedt, 1 elsüllyedt) észrevétlenül eljutott a megadott körzetbe és reggelre egy jelentős méretű hídfőt hozott létre. Másnap egy újabb forduló indult 21 hajóval a hídfő felé, de őket a Duna két partjáról már szervezett tűz fogadta. 16 naszád kénytelen volt visszafordulni, 2 elsüllyedt, 4 eljutott Tátig 60 fővel és lőszerrel. A szovjet lövészhadosztályok március21-én a jobb szárnyon is támadást indítottak a bekerített erők ellen. 24-ére a gyűrű lényegében a Duna déli part menti sávjára zsugorodott. Kora délután a II. SS-páncéloshadtest a Tárkány, Ászár terepszakaszról nagy erejű ellencsapást mért Szend irányába azzal a céllal, hogy a gyűrűben lévő erőket, de különösen a komáromi hídfőt védő csapatokat tehermentesítse. A négy napig tartó elkeseredett küzdelem után a német-magyar csapatok 28-án kiürítették a komáromi hídfőt, és maguk mögött felrobbantották a hidat.

Komárom és Esztergom között még folytak a harcok a hídfők birtoklásáért, amikor már a Balatontól északra a német-magyar védelem felbomlott. Március26-án a 3. Ukrán Front erői üldözésbe mentek át, ami lehetővé tette, hogy a 46. hadsereg hadműveleti helyzete is javuljon. A német-magyar csapatok képtelenek voltak megkapaszkodni a Dunántúlon. Még egy utolsó kísérletet tettek arra, hogy szervezett védelmet létesítsenek a Marcal és a Rába vonalában kiépített Zsuzsanna-vonalban, illetve az osztrák-magyar határon. Ez azonban nem sikerült, mert a szovjet csapatok menetből átkeltek a Rábán és 28-án elfoglalták Győrt. A 4. gárdahadsereg újbóli ütközetbe vetésével még jobban felgyorsultak az események. A 46. és a 9. gárdahadsereg között ütközetbe lépő seregtest április1-jén elfoglalta Sopront és kijutott Bécs előterébe. Március29-én az 57. szovjet és az 1. bolgár hadsereg is támadásba ment át és a 27. hadsereggel együttműködve április11-ig birtokba vették a Dunántúl délnyugati részét. Ezzel véget értek a több mint 7 hónapig tartó harcok Magyarországon. (Az 1944. augusztus 26-án az Úz-völgyébe történő szovjet betöréstől 1945 április11-ig, az utolsó német ellencsapás elhárításáig

A Magyarországon 1944¾1945-ben megvívott hadműveletek értékelése

A hazánk területén vívott harcok, igen elhúzódtak és több mint 7 hónapig tartottak. Ennek okai igen összetettek és bizonyos részletei még ma sem nagyon ismertek. Mindenesetre tény, hogy a Kárpát-medence és a Balkán 1944-től fokozatosan felértékelődött, és a háború előrehaladtával a Dunántúl már létfontosságú hadszíntérré vált a németek számára. A háború továbbfolytatása szempontjából nélkülözhetetlenek voltak hazánk nyersanyag készletei, valamint élelmiszer és emberi forrásai, haditermelési kapacitása. Magyarország jelentette a nyugat kapuját, Dél-Németország (Ausztria) hadászati előterét. Nem volt véletlen tehát, hogy a Hitler által irányított német felső vezetés mindent elkövetett a térség megtartása érdekében. Nem tévedünk sokat tehát, ha azt állítjuk, hogy Magyarország 1944 végén és 1945 elején Hitler számára majdnem olyan fontos terület volt, mint a hadászati főirányba eső német síkság.

A Szovjetunió számára katonai szempontból a térség valóban mellékhadszíntérnek számított, bár politikai oldalról mindezt már nem lehet ilyen egyértelműen leszögezni, hiszen mindenképpen meg akarták előzni a szövetségeseket az e térségbe való kijutásban. Esetükben nem az akarat hiányát, hanem a hadműveletek előkészítésének és végrehajtásának gyengeségeit kell megemlítenünk. A szovjet legfelső vezetés nem mérte fel kellően a térség hadászati jelentőségét, és így nem is számolt olyan nagy ellenállással, mint amivel szembekerültek a harcok során. Sokszor a kapkodás és a türelmetlenség volt tapasztalható, elsősorban a felső vezetésük részéről. Így jó pár esetben olyankor is erőltették a támadást, amikor annak nem voltak még meg a kedvező feltételei.. Bár a Délkeleti-Kárpátokon még gyorsan át tudtak kelni (a román átállás miatt), de ezt követően az ellátási rendszerük igen csak akadozott. Mivel a haditechnikai eszközök szállítása prioritást élvezett, az élelmiszer beszerzését helyileg oldották meg. Több alkalommal is előfordult, hogy bár jelentős erőfölénnyel rendelkeztek, a nem kellő előkészítés, a gyenge együttműködés és vezetés miatt a hadműveletek nagy veszteséggel jártak és elhúzódtak. Mindenesetre a német vezetés örülhetett annak, hogy a szovjetek erőik zömét Budapest és Észak-Magyarország elfoglalására összpontosították és nem éltek azzal a lehetőséggel, hogy a Balatontól délre eső, harckocsikkal is jól járható irány adottságait kihasználják, még annak tudatában is, hogy a Balkánon még jelentős német erők tartózkodtak.

A Dunántúl a Budai-hegységgel, a Pilissel, a Vértessel, a Bakonnyal, a Velencei-tóval, a Balatonnal stb. jól védhető területnek számított, amit a német-magyar vezetés ki is használt. A szovjetek ebben az esetben is a nehezebbik, hadműveleti szempontból ismét nem indokolható megoldást választottak, amikor a legnehezebb terepen és a legjobban kiépített szakaszon jelölték ki a főcsapás irányát a Margit-vonal áttörése érdekében.

A német-magyar csapatok alkalmazásának főbb elvei és sajátosságai

Magyarország védelmét a Szovjetunió felől a Keleti-Kárpátokban 1941-től kiépített Árpád-vonal volt hivatott biztosítani, amelyet a későbbiekben még két állással bővítettek ki. Ezt a védőövet magyar szakemberek tervezték, a háború addigi tapasztalatai alapján. Az Árpád-vonal egy olyan sajátos magyar építmény volt, amelynél a manőverezési lehetőségeket és nem a zárt, merev rendszert helyezték előtérbe. Beigazolódott ugyanis, hogy a két világháború között drága pénzen épített erődök nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Legnagyobb hátrányuk az volt, hogy az erőd védői elszigetelten, zárt helyen küzdöttek. Ez a tény, és a katonáknak az a tudata, hogy csak önmagukra számíthatnak, sokszor pánikot okozott, illetve cselekvőképességük megbénult. A magyar rendszer, amely a merev elveket és a tábori védelem aktív elemeit ötvözte egyedül álló volt, előnyeit és hatékonyságát a németek is elismerték. Az erőd ellemek szinte kivétel nélkül a természetes akadályok maximális kihasználásával készültek el. Fő szempontnak tekintették a fontos körzetek védhetőségét, a minél kisebb erő felhasználását az arcvonal mentén és a mélységben végrehajtandó manőverek lehetőségeit, az ellencsapások végrehajtásához szükséges úthálózatot illetve a terep járhatóságát. A nagy feltartóztató erővel rendelkező támpontokat csak a legfontosabb irányokban építették ki. Ezek biztosították az ellencsapások szárnyait és a legfontosabb irányok szilárd védelmét.

A magyarországi védelmi hadműveletekben a német-magyar vezetés a fő erőkifejtés körzetét, amikor megvolt a lehetőség rá, már a fő ellenállási vonal elé helyezték, igyekeztek lelassítani a támadás ütemét, megbontania támadók tűzrendszerét. A fő erőkifejtést csak akkor helyezték a peremvonalra, ha a védelemnek nem volt mélysége. Ellenkező esetben az erők és eszközök zömét a második állás vagy védőöv megtartására összpontosították. Az ellencsapásokat is ennek érdekében hajtották végre, általában azzal a céllal, hogy az ellenséget a támadás előtti helyzetébe vessék vissza. Az állásokat és a védőöveket minden esetben a gyalogság szállta meg, míg a páncélos erők a védelmi szakaszok szárnyain a gyalogság mögött csoportosultak ellenlökések, ellencsapások végrehajtása céljából. Az ellenlökéseket és az ellencsapásokat mindig a legkedvezőbb pillanatban hajtották végre. Csak azt követően indították meg, amikor már egyértelművé vált az ellenség szándéka, felfedte erőinek csoportosítását és főcsapásának irányát. Erre az időre a támadók lendülete már rendszerint alábbhagyott, ki lehetett választani a csapásmérés irányát. Gondosan elkülönítették egymástól a védő és támadó csoportosításokat és azok feladatait. Ez volt az alapja annak, hogy akár sikeres volt az ellencsapás, akár nem, a támadók visszavonulása mindig szervezett maradt, az arcvonal nem bomlott meg. Ezen túl a támadó csoportosítás önmagát is biztosította a szárnyak irányában, külön erre a feladatra kijelölt erőkkel. A védelemnek ezzel az aktív formájával a legtöbb esetben biztosítani tudták az ellenségtől való rugalmas elszakadást és a mélységben már előre kiépített újabb védelmi vonal időbeni és szervezett megszállását.

A magyarországi harcok kezdetén ezt nem tudták elérni. A román kiugrás miatt a déli szárnyon egy hatalmas rés keletkezett, amelynek lezárásához nem volt elegendő erő. A német-magyar csapatok átmenetileg fáziskésésbe kerültek. Mire Debrecen térségébe összevonták az ellencsapáshoz szükséges erőket, a 2. Ukrán Front támadása már megindult. Ennek ellenére ennek a csoportosításnak köszönhető, hogy a szovjeteknek nem sikerült az Észak-Erdélyben védekező csapatokat bekeríteni. Amikor a védelmi terepszakasz további megtartása már lehetetlennek bizonyult, esetleg nem volt célszerű, vagy egy hátsóbb terepszakaszon lényegesen kedvezőbbek voltak a feltételek, rugalmasan elszakadtak az ellenségtől. Ezt rendszerint éjszaka hajtották végre, amelyet tüzérségi előkészítéssel és színlelt támadással fedeztek, illetve lepleztek. Miután a debreceni hadművelet következtében kialakult igen kedvezőtlen helyzetet átvészelték, a Karola- és az Attila-vonalakban vívott harcok a háború további menete szempontjából igen hasznosaknak bizonyultak.

A felmentési kísérletek és a Balaton térségében végrehajtott ellentámadás során a német vezetés igen nagy figyelmet fordított a meglepés érdekében a titoktartásra, az átcsoportosítások rejtett végrehajtására és a főcsapás valódi irányának leleplezésére. A felmentési kísérleteknél, mindezt sikerült elérni, de a balatoni támadásnál már nem. Nem kedvezett az időjárás sem, mert a nehéz páncélosok a felázott, felengedett talajon alig tudtak mozogni. A főcsapás irányában mindezek miatt a támadás lassan bontakozott ki, aminek az lett a következménye, hogy a támadás kezdetén meglévő erőfölényt a szovjetek ellensúlyozni tudták. Vagyis hadműveleti szinten a támadáshoz nem rendelkeztek erőfölénnyel. Különösen a gyalogság elégtelen aránya hatott igen kedvezőtlenül. A támadás végrehajtásában új vonásokat nemigen lehet felfedezni. A rés keresése, az erők fokozatos ütközetbe lépése, a főcsapási irányok gyakori váltogatása és a páncélosokra épített áttörési szándék már jól kiforrott, korábbi gyakorlat volt. A hadszíntéri sajátosság mellett talán az érdemel említést, hogy a német-magyar csapatok a korábbi időkhöz viszonyítva bátrabban vállalták az éjszakai harcot. A „Tavaszi ébredés” erőit a szovjetek nem tudták ugyan bekeríteni, de rövidesen az egész Dél Hadseregcsoport védelme rövid idő után összeomlott.

A szovjet csapatok alkalmazásának elvei, sajátosságai

A szovjet csapatok a Kárpát-medencében alapvetően támadó hadműveleteket hajtottak végre. A 2. Ukrán Front számára igen kedvező lehetőségeket kínált Románia kiugrása és átállása. Csapatai a Déli-Kárpátokon gyakorlatilag ellenállás nélkül jutottak át, és a német-magyar arcvonalon keletkezett rés jó lehetőséget teremtett arra, hogy az egész magyarországi csoportosítást bekerítsék. A szovjetvezetés azonban rosszul mérte fel a hadműveleti helyzetet és kedvezőtlen csoportosítást alakított ki. Olyan feladatokat határoztak meg a front csapatai számára, amelyeket lehetetlen volt végrehajtani. A főcsapás mellett még három kiegészítő csapást is terveztek! Ráadásul a főcsapást nem a balszárnyra, hanem az arcvonal közepére helyezték, azzal a megfontolással, hogy innen lehet legrövidebb úton elérni a végcélt. A főcsapást mérő 6. gárda-harckocsihadsereget a mély hadművelet elmélettel ellentétesen, a korábbi gyakorlattól eltérően, nem a siker kifejlesztésére, hanem a német-magyar védelem áttörése érdekében vetették ütközetbe. Nem vették figyelembe, hogy a védelem ezen a szakaszon a legerősebb, és a harckocsik többnyire elhúzódó, város elleni harcokra fognak kényszerülni. Így fordulhatott elő, hogy a tőle balra támadó Plijev lovas-gépesített csoport át tudta törni az éppen szervezés alatt álló 3. magyar hadsereg hevenyészett védelmét, míg a 6. gárda-harckocsihadsereg képtelen volt komolyabb sikert elérni. Ezért Malinovszkij marsallnak Debrecen térségéből vissza kellett fordítani a Plijev csoportot. Ez éppen annyi időveszteséget jelentett, ami elegendő volt arra, hogy a német-magyar csapatok kicsússzanak a bekerítésből.

A rossz hadműveleti felépítés és az erők helytelen alkalmazása a következő hadműveletet is befolyásolta. A Budapest elfoglalására kiadott direktíva elsősorban politikai döntés volt, de a kidolgozott hadműveleti terv is nélkülözött minden szakmai megfontolást. Az erőket egyenlően osztották el, a 6. gárda-harckocsihadsereget miután feltöltötték, újból kedvezőtlen irányokban vetették ütközetbe. Az egész 2. Ukrán Front felzárkózott az Északi Középhegységben kiépített Karola-vonalra, miközben a gépesített és harckocsi kötelékek benyomultak a Mátra, a Cserhát és a Börzsöny szűk völgyeibe. Így, bár a front folyamatosan kapott nem jelentéktelen feltöltéseket, szinte minden hadművelete után elvesztette erőfölényét.

A szovjetek a mély hadművelet elméletén szinte semmit sem változtattak. Ezt az elvet alkalmazták a Margit-vonal áttörésénél is. Jellemzője volt ennek, hogy a végsőkig ragaszkodtak az eredeti tervekhez, bármibe került is az. A gyorscsoportok ritkán manővereztek, a támadás irányát csak felsőbb utasításra változtatták meg. A magyarországi harcokban is mindvégig tapasztalható volt, hogy hadműveleti szinten még elfogadható mértékben manővereztek a csapatok, de harcászati szinten alig.

A védelmi hadműveletekben már sokkal eredményesebben harcoltak. Ez valószínűleg annak tudható be, hogy szinte kivétel nélkül a szilárd, illetve a merev védelem formáját helyezték előtérbe. Ebben már igen komoly tapasztalatokkal rendelkeztek. A terepszakaszok megtartására törekedtek, amihez harcászati szinten nem kellett bonyolult manővereket végrehajtani. A harcászati mélységben vívott kimerítő harc pedig kellő időt biztosított arra, hogy hadműveleti szinten végrehajtott átcsoportosításokkal erőfölényt hozzanak létre a döntő irányokban. Mindezek mellett a páncélelhárítást mesterien tudták megszervezni. A helyhez kötött (a századok védőkörletében létrehozott páncélelhárító támpontokat a zászlóaljnál csomópontba egyesítették, míg ezredtől felfelé páncélelhárító körleteket alakítottak ki) páncélelhárítást jól egészítették ki a mozgékony elemek, mint pl. a páncélelhárító tüzértartalékok és mozgó záróosztagok. (Ezredektől a hadseregig, frontig mindenütt megszervezték). A balatoni védelemben nem terveztek ellenlökéseket, ellencsapásokat végrehajtani. Nem vállalták a felesleges kockázatot, ezért a harckocsi csapatokat is védelmi feladatokra (páncélelhárító körletekbe, tűzszakaszokra, lesállásra stb.) osztották be.

Nagybani összevetések

a.) Szervezési kérdésekben

A két fél között e téren látszólag nem sok különbség volt. A németeknél és a szovjeteknél is megtalálhatóak voltak a tömeget jelentő, zömében gyalogos tábori, illetve összfegyvernemi hadseregek, a páncélos-, illetve a harckocsi hadseregek és magasabb egységek, valamint a gépesített és lovas-egységek. Az eltérések ezen csapatok belső struktúrájában mutathatók ki. A szovjet fél harcászati szinten döntően a hármas tagozódást valósította meg, és tudatosan alacsony szinten hagyta a kisebb kötelékek ütőképességét. Így a lövészhadosztályok és hadtestek állandóan megerősítésre szorultak. A hadseregek esetében már előfordult a négyes, ötös szervezet, de csak a gárdaseregtestek esetében. Front szinten azonban se szeri, se száma nem volt az alárendelteknek. A 2. Ukrán Front esetében voltak olyan időszakok, amikor a számuk meghaladta a húszat

A németeknél pontosan ennek az ellenkezője valósult meg, de nem ilyen nagy aránytalanságokkal. Hármas szervezettel igen ritkán találkozhattunk, azzal is csak hadműveleti szinten. Harcászati szinten a négyes-ötös, esetenként a hatos-hetes tagozódás volt az általános. Ez azt tükrözi, hogy a harcászatnak is fontos szerepet szántak, sőt arra alapozták az egész hadműveleti tevékenységet. Lényeges eltérések figyelhetők meg a fegyvernemek és szakcsapatok tekintetében is. A németek a különböző fegyvernemek és szakcsapatok zömét a páncélos-, illetve a tábori seregtestek kötelékébe sorolták be. A hadműveleti vezetés ezek közül csak éppen annyit tartott meg saját kezében, amennyi a tartalékképzés szempontjából elengedhetetlenül szükséges volt. Így érték el, hogy csapataik az önálló harchoz minden feltétellel rendelkeztek. Bár a páncélos-csapatok szervezésénél is ugyanezen elveket alkalmazták, a páncéloshadosztályok, hadseregek mindvégig hadászati, hadműveleti szerepet töltöttek be és sohasem kerülhettek a tábori hadseregek alárendeltségébe.

A szovjeteknél a különböző fegyvernemek és szakcsapatok csak bizonyos szint fölött jelentek meg. Vagyis ebben az esetben is a centrális vezetési elv logikája dominált. Hatalmas főparancsnoksági tartalékokat képeztek (műszaki hadseregek, áttörő tüzérhadtestek, légvédelmi hadtestek stb.), miközben a csapatoknál csak mutatóban volt belőlük. Hadműveleti szinten előszeretettel használták az összfegyvernemi jelzőt, amikor a hadseregeknek egészen a háború végéig nem voltak pl. szervezetszerű felderítő erői, átkelési eszközei, megbízható légvédelme stb!

b.) A vezetés oldaláról

A szovjetvezetés az egész háború alatt sokkal centrálisabb volt, mint a német, annak ellenére, hogy a magyarországi harcok idején Hitler már jócskán megnyirbálta alárendeltjei önállóságát. Ez utóbbi azonban zömmel az erők elégtelenségéből, a hadászati kezdeményezés elvesztéséből, és nem a korábbi vezetési stílus megváltoztatásából adódott. A legtöbb kezdeményezés és javaslat még mindig a harcolóktól jött, annak ellenére, hogy a birodalmi vezető mindezekre nem sokat adott. A harcászati vezetés ugyanakkor alig szenvedett csorbát. Így szabadon dönthetett pl. a harcrendek kialakításáról, a betörési pontok helyéről, a csapások irányainak megváltoztatásáról stb.

A szovjetvezetési stílus szinte semmit sem változott az évek folyamán. A magyarországi harcok idején is Moszkvából irányították a hadműveletet, és mindent meghatároztak az alárendeltek számára. Ezt lehetett megfigyelni többek között a budapesti hadműveletre kiadott főparancsnoksági direktívák esetében is. Ez a merev vezetési rendszer eredményezte azt, hogy a hadműveletek menetében igen ritkán lehetett változtatásokat tapasztalni. Erre csak azt követően kerülhetett sor, ha a támadás kifulladt, vagy ha központilag leállították.

Az együttműködési kérdések az eltérő szervezeti struktúrákból és a vezetési szisztémákból adódóan eltérően jelentkeztek a szemben álló feleknél. A németeknek többnyire elegendő volt a szervezetszerű kötelékek közötti együttműködésre összpontosítaniuk. Így általában a légi támogatásra, a szárnyak fedezésére, a manőverek végrehajtására. A szovjet csapatoknál mindez sokkal bonyolultabb volt. Mivel az alárendelteket jelentős számú csapattal kellett megerősíteni, az együttműködés is jobban akadozott. Sokszor nem volt idő a megerősítők felkészítésére, a hadműveleti feladatokba történő beillesztésére. Itt gondoljunk olyan kérdésekre, mint pl. a megerősítők fogadása, a hadrendbe történő elhelyezése, az összeszokottság hiánya, a kötelékek összetételének és képességének nem kellő ismerete stb. Mindezek nyilván nem könnyítették meg a fogadó parancsnokok helyzetét. Voltak olyan esetek, amikor egy-egy hadtestet tíz kötelékkel erősítettek meg, s ezeknek a zöme csak közvetlenül a támadás előtt érkezett be a működési körzetébe (pl. a 10. gárda lövészhadtestnél a Margit-vonal áttörésekor).

A szovjet csapatoknál a parancsnokok legnagyobb gondját a térség ismeretlensége (térkép hiánya) és a felderítési adatok szegényessége okozta. Gondoljunk bele, még a harckocsi hadseregek sem rendelkeztek semmiféle szervezetszerű felderítő erővel. Minden adatot a front törzsétől kaptak, amelyek legtöbbször igen nagyvonalúak és mire lejutottak, már el is évültek. Harcfelderítőik pedig csak a belátható terepet tudták feltérképezni, így a mélységben elhelyezkedő erőkről semmit sem tudhattak.

c.) Technikai és anyagi oldalról

A szovjet csapatok esetenként többszörös veszteséget szenvedtek, mint a német-magyar csapatok. Ezek a veszteségek különösen élőerőben és harckocsik vonatkozásában voltak igen nagyok. Pedig technikai oldalról a németek nem voltak olyan minőségi fölényben, amelyek ezt indokolták volna. Sőt a szovjet fegyverek minőségben semmivel sem maradtak el a németeké mögött. Itt az okokat nyilván az eszközök alkalmazásában és a fegyvernemi arányok helytelen kialakításában, a vezetés gyengeségében kell keresni.

A szovjet csapatok 1944-re minden tekintetben fölénybe kerültek. Hadiiparunk egyre jobban működött, miközben a német feltételek egyre szűkültek. Különösen a hajtóanyag és az emberi erőforrások terén szenvedtek hiányt. A Dél Hadseregcsoport 1945-ben (nem számolva a főirányból átdobott páncélos erőket) tizedannyi feltöltést sem kapott, mint a 2. Ukrán Front. Így pl. a gyalogos hadosztályaik átlagos létszáma ritkán haladta meg a 3-4 ezer főt, a páncéloshadosztályok harckocsi hiánya pedig elérte a rendszeresített létszám 60-70%-át.