III

Harcok a Budapesten rekedt erők felmentéséért (1945. 01. 01.¾02. 16.)

Az OKH már december24-én megkezdte a felmentéshez szükséges tervek kidolgozását és a feladat végrehajtására kijelölt erők átcsoportosítását. A IV. SS- páncélos hadtestet (a 3. és az 5. SS- páncéloshadosztályokat) valamint a 96. és 711. gyaloghadosztályokat a viszonylag nyugodt lengyelországi arcvonalról hozták át. A hadtest kötelékébe került még a „Pape” páncélos csoport, melynek állományát a 26/I., a 11/I., 130/I. páncélos osztályok, valamint a 8. SS-lovas- és a 13. páncéloshadosztály részei alkották. (kb. 150 harckocsi és 50 önjáró páncéltörő). Alkalmazásukat tekintve két változat vetődött fel. A „déli megoldás” a Balaton, Várpalota vonaláról indult volna Székesfehérváron és a Velencei-tó déli partszegélyén át Budapestre. Ezt a megoldást elvetették, mert a nagy távolságú átcsoportosítás sok időt és főleg sok üzemanyagot igényelt. Az „északi megoldás”, amely az Esztergom¾Bicske—Budapest irányt tartalmazta, ebből a szempontból előnyösebbnek mutatkozott, ráadásul a támadó csoportosítás bal szárnyát a Duna fedezte. Az OKH ezt a változatot fogadta el és december31-én az írásos engedélyt meg is adta a Dél Hadseregcsoport számára.

A „Konrád-I.” fedőnevű felmentési tervnek két lényeges mozzanata volt. Az elsőt a Balatontól északra védő 1. páncéloshadosztálynak kellet végrehajtania a Berhida¾Ősi terepszakaszról, Polgárdi irányába, hogy a főcsapás valódi helyéről megtévesszék a 3. Ukrán Front vezetését. Ezt a IV. SS- páncélos hadtest Komárom¾Esztergom, illetve Tatabánya¾Bicske irányú támadása követte azzal a céllal, hogy áttörjék a szovjetek arcvonalát és felmentsék a Budapesten rekedt erőket.

A szovjetvezetés tudomást szerzett a német átcsoportosításokról, de nem derítették fel annak célját, és a várható ellentámadás valódi irányát. A 3. Ukrán Front parancsnoka a helyzetet értékelve úgy döntött, hogy a 4. gárdahadsereg jobb szárnyán lévő csapatok menjenek át védelembe, míg a bal szárnyán lévő erők folytassák a támadást és foglalják el a Balaton északi partvidékét és Mórt. A 4. gárdahadsereg jelentős megerősítéseket kapott december végén. Állományába került az 5. lövészhadtesten túl 2 áttörő tüzérhadosztály, 4 páncéltörő-, 3 tüzér-, 4 légvédelmi tüzér, 1 aknavető- és 1 nehéz harckocsi-dandár, továbbá 4 páncéltörő-, 5 tüzér-, 2 aknavetőezred és egyéb szakalegység. Ezen kívül támogatására rendelték a front légierejének 1000 repülőgépét, az 5. gárda-lovashadtestet és megkezdték az 1. gépesített hadtest (a front új köteléke) előrevonását Bicske térségébe.

A 23/I. páncélos osztállyal megerősített 1. páncéloshadosztály (30 harckocsi) 15 órás (13+2) tüzérségi előkészítés után 1945. január1-jén 02,15-kor támadást indított Ősi irányába. Egy harccsoportja elfoglalta a települést, majd a főerők beékelődtek a 21. szovjet lövészhadtest védelmébe. A németek támadása a déli órákban elakadt, majd egy erős szovjet ellencsapás visszavetette őket a megindulási állásba. Ez a kis akció éppen elegendő volt arra, hogy a 3. Ukrán Front vezetését megtévesszék. Sikerült elhitetni velük, hogy a térségben indított korlátozott célú támadás egy nagyszabású hadművelet előjátéka.

Míg a szovjet törzsek a Polgárdi irányában bekövetkező német támadás elhárítási tervein dolgoztak, a IV. SS- páncélos hadtest az északi szárnyon támadásba ment át. Január1-jén 20 órakor a 96. német gyaloghadosztály Neszmélynél¾a 31. szovjet lövészhadtest arcvonala mögött¾megkezdte az erőszakos átkelést a Dunán, majd 22 órakor a 4. SS- páncélos hadtest főerői¾a komáromi hídon történő előrevonás után¾Dunaalmás, Tata között erős csapást mértek a szovjet védelemre. Január2-án áttörték a 31. lövészhadtest fővédőövét és egyesültek a hídfőt foglaló 96. gyaloghadosztállyal.

A 3. Ukrán Front törzse csak 2-án délután ismerte fel a németek valódi szándékát, illetve a csapásuk főirányát. Ekkor azonban igen határozott intézkedéseket tettek a védelem megszilárdítására. A térségbe vezényeltek 4 lövészhadosztályt, az 1. és a 2. gárda-, a 7. gépesített, a 18. harckocsi-, és az 5. gárda-lovashadtesteket, valamint 2 páncéltörő tüzérdandárt és jelentős műszaki erőket. A gyalogság számára elrendelték, hogy Tát¾Sárisáp¾Gyermely vonalában új védelmet, építsenek ki, míg a gépesített- és harckocsi hadtestek mérjenek erős ellencsapást a német beékelődés felszámolása érdekében. Ezzel párhuzamosan leállították a 46. hadsereg Buda elleni támadását, míg a 6. gárda-harckocsi hadseregnek a Dunától északra pozíciójavító és tehermentesítő hadműveletet kellett kezdeményeznie Komárom irányába. A 7. gárda-gépesített és az 5. gárda-lovashadtest Bicskétől északnyugatra a tatabányai és tarjáni átjárókat zárta, 2. gárda-gépesített hadtest Dány és Úny között, az 1. gárda-gépesített hadtest pedig Bicske térségében gyülekezett ellencsapások végrehajtása céljából. Tolbuhin marsall a 18. harckocsi-hadtestnek megparancsolta, hogy 3-án mérjen ellencsapást Bicske¾Nagysáp irányába és tartóztassa fel a IV. SS- páncélos hadtestet. A 18. harckocsi hadtest támadása teljes kudarccal végződött. Január3-án estig csak kisebb részeinek sikerült visszavonulnia Bicske térségébe.

A IV. SS- páncélos hadtest az ellencsapás elhárítása után részekre vált, és legyező alakban folytatta a támadást. Az északi szárnyon támadó 96. gyaloghadosztály Dorog¾Esztergom, a 3. SS-páncéloshadosztály Szomor¾Tök, az 5. SS-páncéloshadosztály a tarjáni átjáróban (a Szent László-víz mentén), Bicske irányába tört előre. Január3—5. között 20-22 kilométert nyomultak előre és kijutottak Esztergom¾Dorog—Zsámbék¾Mány¾Bicske vonalára. A támadás azonban itt elakadt. Az egyre nagyobb számban beérkező szovjet tartalékok jelentős erőfölénybe kerültek. Kedvező volt számukra az is, hogy a németek csak irányokban, a pár hegyi átjáró mentén tudtak támadni, manőverezésre, átkarolásra nem volt lehetőségük.

1945. január5-én a IV. SS-páncélos hadtest tatai harcálláspontján tartott tanácskozáson a német vezetés elismerte, hogy a harcászati sikereket hozott ugyan, a Nordlösung (északi megoldás) hadműveletileg mégis kudarcot vallott. Ennek ellenére nem mondtak le az eredeti tervről, csupán kisegítő támadással kívánták újból mozgásba lendíteni az eseményeket. Az elképzelés az volt, hogy a Breith csoporttal (a 21., a 3., a 23. német, és a 2. magyar páncéloshadosztály, a 130/I. páncélos osztály, valamint a 4. lovasdandár, 99 páncélossal és 14 rohamlöveggel). Zámoly-nyugat¾Csákvár, illetve Pátka¾Lovasberény—Vértesacsa irányokba támadva áttörik a szovjet védelmet, majd hátba támadják a Szár¾Bicske¾Zsámbék vonalán oly szívósan védekező szovjet erőket. A német vezetés ettől a támadástól remélte, hogy az északi szárnyon elakadt támadás felújítható lesz és végre sikerül a Budapesten rekedt erőket felmenteni. Az új elhatározás érdekében január6-án leállították a Konrád-I-et és megkezdték a Konrád-II. Előkészítését. A felkészülést némileg zavarta, hogy a 2. Ukrán Front 7. gárdahadserege és a 6. gárda-harckocsihadsereg a Garam völgyében 6-án támadásba ment át Érsekújvár¾Komárom irányába. A német vezetés tisztában volt a szovjet hadművelet veszélyeivel és a komáromi átkelőhely birtoklásának jelentőségével, mégis úgy döntött, hogy a támadó csoportosítást nem gyengíti meg. A Dunától északra védekező erők átcsoportosításával kívánta a 2. Ukrán Front támadását feltartóztatni. Ezzel párhuzamosan a 96. gyaloghadosztályt Esztergom¾Komárom között a Duna jobb partján védelemre rendelte.

A Konrád-II. 7-én a kora reggeli órákban a Breith csoport támadásával kezdődött meg. A támadás azonban nem érte váratlanul a 4. gárdahadsereget. A német támadó csoportosításról időben értesültek, így az említett terepszakaszt már korábban megerősítették. A 20. gárda-lövészhadtest támogatására rendeltek 7 tüzérezredet, 1 páncéltörő tüzérdandárt, egy műszaki ezredet valamint az 1. és a 7. gépesített hadtestet. A hadtest mögött délnyugati arcvonallal a 21. lövészhadtest ment át védelembe. Az arcvonalnak ezen a szakaszán 11-ig folytak heves harcok. A németeknek sikerült elfoglalniuk ugyan Zámolyt, és mintegy 10-15 kilométert beékelődni a védelembe, de a hadműveleti mélység áttörése nem sikerült.

Közben a IV. SS-páncélos hadtest is felújította támadását. Mivel 8-áig nem ért el jelentős sikert Bicske térségében, az 5. SS „Wiking” páncéloshadosztályt, páncélgránátos részeit 9-én Esztergom térségébe dobták át azzal a feladattal, hogy északról törjön be Budára. Ez a megoldás teljesen váratlanul érte a szovjeteket. A „Wiking”-ek és a 96. gyaloghadosztály támadása oly sikeres volt, hogy 11-én már elfoglalták Pilisszentkeresztet, és Csobánka felé nyomultak előre. Ezzel elérhető közelségbe került a küldetés sikere. Hitler azonban ennek ellenére leállította a támadást és egy új csoportosítás létrehozására adott parancsot. Január9-én a Budapesten rekedt erők, látva kilátástalan helyzetüket, engedélyt kértek a kitörésre. Hitler¾hivatkozva az újabb tervre, és annak biztos sikerére¾nem járult hozzá.

A Konrád-III. tervének a lényege a következő volt. A IV. SS-páncéloshadtestet rejtve kivonják az arcvonalból, majd Győrön keresztül Veszprémbe irányítják. Mórtól délre a Breith alakulatokat is magába foglaló erős csapásmérő csoportosítást hoznak létre. Feladata, hogy a Velencei-tó és a Balaton között törje át a védelmet, majd Dunaföldvárhoz kijutva vágja ketté a 3. Ukrán Front arcvonalát. Ezt követően a főerőkkel északra fordulva verje szét a 4. gárda- és a 46. hadsereget majd mentse fel a Budapesten rekedt erőket. A továbbiakban az „F” Hadseregcsoporttal együttműködve göngyölítse fel az 57. hadsereg védelmét és ezzel az egész 3. Ukrán Frontot vesse vissza a Duna mögé. A „Südlösung” előkészítésének kapcsán sikerült a szovjetvezetést megtéveszteni. A IV. SS-páncéloshadtest 12-i kivonását Győr irányába úgy értékelték, hogy a németek ezt a jelentős erőt a fő hadászati irányba csoportosítják át, mivel ott 12-én megkezdődött a szovjet csapatok visztula-oderai hadművelete. Ezt a koncepciót kész ténynek vették, és felderítésük nem is követte tovább a német csapatmozgásokat. Sőt, a 4. gárdahadsereg számára elrendelték az üldözés bevezetését, amit természetesen nem tudott végrehajtani. A IV. SS-páncéloshadtest szigorú álcázási és titokvédelmi rendszabályok mellett január 12. és 17. között sikeresen végrehajtotta az átcsoportosításokat. Ez idő alatt újjászervezték a német-magyar csapatok védelmét is. Az 1. lovas hadtest, (összesen 26 zászlóalj¾ebből 10 magyar¾, 35 üteg, 22 páncélvadász-, 11 rohamlöveg és 31 harckocsi) az Esztergom¾Dorog¾Sárisáp¾Tatabánya vonalon védett. A III. páncélos hadtest (összesen 26 zászlóalj ¾ebből 8 magyar¾, 15 üteg, 42 harckocsi, 20 páncélvadász és 4 rohamlöveg), Bánhida¾Környe¾Bokod¾Pusztavám¾Sárkeresztes—Csór vonalában foglalta el védőállását. A 2. páncéloshadosztály tisztán magyar kötelék, amely a 27 P¾IV-es harckocsival, 5 Nimród páncélvadásszal és 4 zászlóaljjal Mór¾Sárkeresztes¾Csór vonalában védekezett.

A támadó csoportosítás Csór és Balatonakarattya között vonult fel. A balszárnyon az 1. páncéloshadosztály (8 német-, 3 magyar zászlóalj, 13 harckocsi és 9 üteg) Várpalota és Berhida között bontakozott szét. Tőle délre, Berhida és Csajág között a 3. SS „Totenkopf” (23 harckocsi, 9 páncélvadász és 13 rohamlöveg) és az 5. SS „Wiking” páncéloshadosztály (19 harckocsi, 4 páncélvadász és 1 rohamlöveg) fejlődött fel a támadáshoz. A támadó csoportosítás jobb szárnyát a 3. páncéloshadosztály (28 harckocsi, 11 páncélvadász és 8 rohamlöveg) biztosította. Északról (balról) a 23. páncéloshadosztály (2 harckocsi, 7 páncélvadász és 4 rohamlöveg) készült fel kisegítő csapás mérésére Sárkeresztes¾Székes-fehérvár irányába. A német-magyar csapatok a 35-40 kilométeres szakaszon 37 zászlóaljat, 65 harckocsit, 32 páncélvadászt és 26 rohamlöveget összpontosítottak a támadáshoz.

A támadó csoportosítással szemben két (a 135. és a 21. gárda-) lövészhadtest, a 7. gépesített hadtest és a megerősítésül kapott tüzérség (2 páncéltörő-, 1 ágyús- és 1 aknavetőezred) volt védelemben.

A Konrád-III. Sárkeresztes és a Balaton között 1945. január18-án a reggeli órákban indult. A támadás kezdetben, jó ütemben haladt. Az első napon áttörték a szovjet védelem fő- és második védőövét és mintegy 25-30 kilométert nyomultak előre. A második védőöv megtartása érdekében a 4. gárdahadsereg parancsnoka Polgárdi¾Várpalota irányába, ütközetbe vetette a 7. gépesített hadtestet. Mivel a gépesített hadtest nem ért ki időben a megadott terepszakaszra és az ellencsapást igen rosszul készítették elő, az akció sikertelen maradt. Egy részét bekerítették, míg a fennmaradó része súlyos veszteségek után Polgárdiba vonult vissza. A IV. SS-páncéloshadtest erői 19-én reggelre elérték a Sárvíz- és a Sió-csatornát, majd hídfőket foglaltak rajtuk. A 3. Ukrán Front parancsnoka Székesfehérvárra rendelt egy lövészhadosztályt, míg a Sárvíz-csatornát a 18. harckocsi- és a 133. lövészhadtestekkel, valamint jelentős tüzér egységekkel erősítették meg. Azonban ezeket, az intézkedéseket nem gondolták át, illetve rosszul készítették elő. A támadó csoportosítást nem tudták feltartóztatni, azok 20-án Dunaújvárosnál (Dunapentele) elérték a Dunát. és ezzel bekövetkezett a 3. Ukrán Front csapatainak kettévágása. A déli arcvonal, Siófok¾Mezőkomárom¾Cece¾Dunaújváros, míg az északi arcvonal Dunaújváros¾Sárkeresztúr¾Börgönd¾Székesfehérvár vonalában húzódott.

Tolbuhin marsall, mivel a 18. harckocsi- és a 133. lövészhadtest jelentős részeit bekerítették a Velencei-tó és a Duna közötti mintegy 20 kilométeres szakaszt újabb erők bevetésével igyekezett lezárni. Az ide vezényelt 2 lövészhadosztálynak, az 1. gárda-gépesített- és az 5. gárda-lovashadtestnek, valamint a 7 tüzérezrednek és 1 rohamlövegezrednek az volt a feladata, hogy Dinnyés és Adony között állítsa meg a IV. SS-páncéloshadtest északi irányú előretörését. Január21. és 26. között igen heves és véres harcok dúltak a Velencei-tótól keletre valamint Buda előterében. A IV. SS-páncéloshadtest áttörte ugyan a megerősített szovjet védelmet is és kijutott Vereb¾Vál¾Érd vonaláig, de ott az újabb szovjet erők (a 2. Ukrán Fronttól átirányított 23. harckocsi- és a 104. lövészhadtestek illetve 6 tüzérezed) feltartóztatták.

Az arcvonal kettévágása igen nehéz helyzetbe hozta a 3. Ukrán Front déli szárnyán védő 57. hadsereget is. Fennállt annak a veszélye, hogy a német-magyar erők a beékelődésből déli, míg a 2. páncélos hadsereg arcvonalából keleti irányú csapással részekre szabdalják az 57. hadsereget és a Duna mögé vetik vissza. Tolbuhin marsall aggodalma azonban alaptalan volt, mivel a feladat végrehajtásához az „F” Hadseregcsoport parancsnokságának nem állt kellő erő rendelkezésére. Ráadásul január9¾18-a között beérkezett az 1. bolgár hadsereg 6 gyaloghadosztálya. Erői egy részével (2 hadosztállyal) Barcs és Nagyatád közötti védőszakaszon felváltotta a szovjet 57. lövészhadtestet, míg a többi hadosztály a Dráva északi partján ment át védelembe. A szovjet arcvonal ilyen mérvű megerősödése¾és a főirányban zajló események kedvezőtlenre fordulása¾miatt a január25-ére tervezett „Jégtörő” fedőnevű ellentámadás elmaradt. A 3. Ukrán Front törzse már 22-étől dolgozott azon a terven, amelynek célját a beékelődött ellenség felszámolása képezte. Az elképzelés lényegét a mély zsák szájának bekötése képezte Sárosd térségében. Ennek érdekében két támadó csoportosítást hoztak létre. Északon a 23. harckocsi- és az 5. gárda-lovas-, valamint a 104. lövészhadtest, míg délen a 26. hadsereg 3 lövészhadteste és a közben feltöltött és a déli szakaszra irányított 18. harckocsi hadtest készült fel a feladat végrehajtására. A harckocsi hadtestek több mint 300 harckocsi és rohamlöveg feltöltést kaptak, amivel jelentős erőfölénybe kerültek. A 3. Ukrán Front 27-én a délelőtti órákban indította meg a két hadműveleti csoportosítás összetartó irányú csapását. A közel 3 hétig tartó heves küzdelmekben a szovjet erők, bár igen lassan és óriási veszteségek árán, de fokozatosan visszaszorították a német csapatokat és február16-ára kijutottak Mór¾Zámoly¾Székesfehérvár kelet¾Csősz kelet¾Siófok terepszakaszára.

Tolbuhin marsall, hogy IV. SS-páncéloshadtest szívós ellenállását megtörje, a 4. gárdahadseregnek megparancsolta, hogy foglalja el Székesfehérvárt. A támadó csoportosítást az 1. gárda-gépesített hadtest, a 21. gárda-lövészhadtest és az 5. gárda-lovashadtest részei képezték jelentős tüzérségi megerősítéssel. A Balck hadműveleti csoport vezetése tudott a Székesfehérvár ellen készülő támadásról, ezért a Zámoly¾Pátka¾Székesfehérvár vonalat védő 4. lovasdandár védelmét megerősítették 1 rohamlövegdandárral (11 rohamlöveg) és az 503. nehéz harckocsi-osztállyal (9 P-VI/II. harckocsi). A Zámoly és Pátka irányába kibontakozó szovjettámadást a 4. lovasdandár ellenlökésekkel próbálta megállítani több-kevesebb sikerrel. A dandárnak végül fel kellett adnia állásait és a Székesfehérvár körül kiépített védelmi gyűrűbe vonult vissza. A január31. és február16. között vívott harcokban a 4. gárdahadsereg támadó csoportosítása felmorzsolódott, de a várost elfoglalni nem tudta.

Február16-ig a 3. Ukrán Front felszámolta a beékelődést. A Velencei-tótól északra visszaállította az eredeti helyzetet, míg attól délre a német-magyar csapatok meg tudták tartani a Margit-vonal állásait.

A Budapest feladása (1944. 12. 20¾1945. 02. 13.)

Budapest közvetlen védelmét keletről az Attila-vonal biztosította, amelyet már szeptemberben elkezdtek kiépíteni. A védelmi rendszer három állásból, állásonként 2-4 árokból állt. A német vezetés Budapestet erőddé nyilvánította („Budapest-Festung”), és Hitler kiadta a parancsot, hogy a várost mindenáron meg kell tartani. Ezért az Attila-vonal mögött még 6 védővonalat és több mint 200 ellenállási csomópontot építettek ki. Az első ellenállási vonal a Rákos-patak, a második a Könyves Kálmán-, a Hungária- és a Róbert Károly körutak, a harmadik a mai Asztalos Sándor utca, Dózsa György út és a Dráva utca, a negyedik a Haller utca és a Fiumei út, a Rottenbiller utca, Csanády utca, az ötödik a Nagykörút, míg a hatodik a Kiskörút mentén húzódott.

Budapestet a következő erők védték. A német 8. és a 22. SS-lovas-, a 13. páncélos-, a „Feldherrnhalle” páncélgránátos és a 271. népi gránátos-hadosztályok, valamint a 239. rohamlövegdandár és pár rendőrzászlóalj, valamint a magyar 10. és a 12. gyalog-, az 1. lovas-, és az 1. páncéloshadosztályok maradványai, 6 rohamtüzérosztály, 5 műszaki zászlóalj, továbbá őr-, rendőr-, csendőr- és nyilas-zászlóaljak, osztagok. A budapesti erőd parancsnoka december6-tól. Karl Pfeffer von Wildenbruch SS Obergruppenführer volt, kezdetben a Fretter-Pico, majd később a Balck hadműveleti csoportnak alárendelve. Ezen erők 1944. december végén kb. 80-90 ezer főt tettek ki, de a védelmi harcokban ténylegesen résztvevők száma nem haladta meg a 40-50 ezer főt.

Az Attila-vonallal szemben december20-án a 7. gárdahadsereg és a 18. önálló lövészhadtest helyezkedett el. A 2. Ukrán Front alárendeltségében harcoló csapatok már november1-től szinte szünet nélkül támadták az Attila-vonalban védekező magyar erőket. Kezdetben a 46. hadsereg, majd az őt váltó 7. gárdahadsereg tett számtalan kísérletet az áttörésre. 1944. december végén újult erővel lángoltak fel a harcok a pesti hídfő birtoklásáért.

A német-magyar csapatok sorsa 1944. végére megpecsételődött. A budai oldal bekerítése után a gyűrű bezárult és az ellátás egyik napról a másikra katasztrofálissá vált. A lakosság is sokat szenvedett. Az utcák kihaltak, az emberek a hideg és nyirkos pincékbe menekültek. Szilvesztertől az összes lovat levágták, a napi fejadag 5 dkg kenyér volt. A védekező csapatok utánpótlást alig kaptak. Január elején az üzemanyag teljesen elfogyott, a gépjárművek és a páncélosok mozgásképtelenné váltak.

A 2. és 3. Ukrán Front december29-én parlamentereket küldött a körbezárt erőkhöz, hogy ultimátumot adjanak át az illetékes parancsnokságnak. A 3. Ukrán Front parlamenterei, Ilja Afanaszjevics Osztapenko százados, Orlov főhadnagy és Gorbatyuk törzsőrmester volt, a Budaörsi úton mentek át a 8. SS-lovashadosztály arcvonalán. A szovjet ultimátumot a németek felbontatlanul visszaküldték. Visszafelé jövet a küldöttség, a „senki földjén” a felek kereszttüzébe került és Osztapenko százados életét vesztette. A 2. Ukrán Front parancsnoksága az ultimátum átadásával a magyar származású Steinmetz Miklós századost (kísérői Kuznyecov hadnagy és Filimonyenko őrmester) bízta meg. A német peremvonal előtt 20-30 méterre a Steinmetz századost szállító gépkocsi felrobbant. A két sajnálatos esetért a szovjetek a németeket hibáztatták. Azzal vádolták a védőket, hogy mindkét esetben készakarva nyitottak ágyú- és géppuskatüzet a küldöttekre. A németek állítása szerint az első esetben először a szovjetek nyitottak tüzet, míg Steinmetz százados gépjárművét nem a német tüzérség lőtte ki, hanem aknára futott. A parlamenterek halála után újból fellángoltak a harcok a pesti oldalon. A jobb szárnyon (északon) a 30. lövészhadtest Újpest¾Rákospalota—Rákosszentmihály vonalán harcolt és Angyalföld irányában igyekezett tért nyerni. A balszárnyon a 18. gárda-lövészhadtest friss hadosztályok bevetésével január1-jén az Újköztemetőnél áttörte az Attila-vonal utolsó állását és Kispest¾Népliget felé nyomult előre. Középen a 7. román hadtest 29-én Rákoscsaba—Cinkota¾Mátyásföld térségében beékelődött az Attila-vonal utolsó állásába.

Január2-án a harcok súlypontja Rákospalota, Sashalom és Kispest körzetébe tevődött át. A szovjet-román csapatok géppisztolyos alegységekből rohamcsapatokat szerveztek, amelyeket tüzér lövegekkel, műszaki katonákkal és lángszórókkal erősítettek meg. Az elkeseredett, heves küzdelemben a német-magyar csapatok fokozatosan szorultak vissza. Január3-án a szovjetek a 30. lövészhadtest bal szárnyán egy jól feltöltött friss hadosztályt (36. gárda-lövészhadosztály) vetettek harcba. Ennek eredményeként elérték a Körvasút vonalát, míg a 18. hadtest megközelítette a Lóversenytér területét. A Lóversenytér kulcsfontosságú volt a pesti oldalon harcoló német-magyar csapatok ellátása szempontjából. A repülőtér elvesztése a légi szállítások, megszűnését jelentette. Mivel január4-én a 7. román hadtest is felzárkózott a Lóversenytér keleti oldalára, a repülőtér használhatatlanná vált. Január 9-én elesett a Lóversenytér, a Népliget, a Valéria-telep, Kossuthfalva, Kispest, Pesterzsébet. Az eseményeket értékelve a Balck hadműveleti csoport törzse úgy ítélte meg, hogy a IX. SS-hegyi hadtest már képtelen hosszabb időn keresztül eredményesen harcolni, ezért célszerű lenne visszavonni Budára. Hitler azonban Pest feladásáról hallani sem akart.

Január10-étől a védők ellenállásának gyengülésével a szovjet erők előretörése gyorsabb és folyamatosabb lett. Ezt elősegítette Malinovszkij marsallnak azon intézkedése, hogy a három hadtest egységes vezetés alá kerüljön. A „Budapesti csoport” néven létrehozott hadműveleti csoportosítás vezetésére a 18. lövészhadtest parancsnokát (I. M. Afonyin vezérőrnagy) jelölte ki. Feladatul szabta, hogy a „Budapesti csoport” fejezze be a pesti hídfőben védő ellenség szétverését és 14-én estére jusson ki a Duna keleti partjára. A jobb szárnyon támadó 30. lövészhadtest január14-e és 15-e között az Angyalföld és a Városliget birtokbavételéért harcolt. 15-ére hadosztályai kijutottak a Dózsa György útig, valamint a Nagykörútig a Nyugati pályaudvar és Rákóczi út között. A 7. román hadtest 14-én estig váltakozó sikerű harcokat vívott a Thököly út¾Kerepesi út¾Hungária körút¾Keleti pályaudvar által határolt területen. A 18. hadtest a Népligettől indulva a Lágymányosi Dohánygyár, a Petőfi-híd illetve a Vaskapu utca irányába nyomult előre. Igen heves ellenállásba ütközött a Kerepesi temetőnél. A két napig dúló harcokban gyakran kézitusáig menő küzdelmek alakultak ki. A 13. páncéloshadosztály részinek végül is vissza kellett vonulniuk. A hídfő szűkülése miatt a 17. román hadtestet kivonták a harcokból és Szécsénybe irányították az 1. román hadsereghez. Január 15-én a pesti oldalt védő erők sorsa megpecsételődött. Az üzemanyag a lőszer és az élelem elfogyott, a csapatok harci morálja teljesen leromlott. A további harcoknak már semmi értelme nem volt, így január17-én 22 órakor megkezdték a maradék erők kivonását Budára, miközben felrobbantották az Erzsébet- és a Lánchidat.

Buda körülzárása után a 46. hadsereg támadását január2-án Tolbuhin marsall leállította. A hadsereg erőit a német felmentési kísérletek miatt védelemre rendelte. Erőinek egy részét (a 2.gárda gépesített hadtestet és 2 lövészhadosztályt) a német támadás elhárítására irányította és védelmi harcok vezetésével a 46. hadsereg parancsnokát bízta meg. Malinovszkij marsall ezért január18-án új támadó csoportosítást hozott létre Buda elfoglalása érdekében. A pesti oldalról átmanővereztette a 18. gárda-lövészhadtestet, amelynek alárendeltségébe került a budai oldalon harcoló 37. és 75. lövészhadtest. Ezen erők továbbra, is mint „Budapesti csoport” tevékenykedtek a 18. hadtestparancsnokság vezetése alatt. Malinovszkij marsall ezzel a megoldással ügyesen elhatárolta egymástól a külső és belső arcvonalon folyó eseményeket. Az új csoportosítás január második felében újult erővel folytatta a támadást. A 18. gárda-lövészhadtest (délről) Budafok térségéből a Gellért-hegy, a 37. lövészhadtest (nyugatról) a János-hegytől a Vár, míg a 75. lövészhadtest (északról) a Hármashatárhegytől a Rózsadomb irányába igyekezett előrenyomulni. Mivel a felmentési kísérletek nem jártak sikerrel és utánpótlás sem érkezett, a védők Buda feladását és a kitörés megszervezését illetve végrehajtását kérték. Hitler hallani sem akart a város feladásáról és megparancsolta, hogy a bekerítésben lévő csapatok erejük végső megfeszítése árán tartóztassák fel az oroszokat.

Február első napjaiban tovább folytatódott a budai hídfő zsugorítása. A 18. gárda-lövészhadtest 1-jén betört a Sas-hegytől délre húzódó védőállásokba, miközben a másik két hadtest is lépésről-lépésre nyomult előre. Az egyre kilátástalanabb helyzetben, amikor az utánpótlási lehetőségek is szinte teljesen megszűntek, hiába kért Pfeffer von Wildenbruch SS-Obergruppenführer szabad kezet, az azonnal visszaküldött választávirat továbbra is könyörtelen volt .”A Führer azon parancsa, hogy Budapestet a legvégsőkig kell tartani! nem változott”. Február5-e újabb fordulatot hozott Buda ostromában. Ekkor a 37. gárda-lövészhadtestnek is sikerült áttörnie a Sas-hegytől északra kiépített védelmet, és így másnapra a két hadtest közösen felszámolta a térségben harcoló csoportosítást. Ezzel párhuzamosan a támadók elvágták egymástól a Várhegy és a Gellérthegy védőit. Ezek a jelentős eredmények lehetővé tették a Farkasréti temető körzetében hosszú ideje tartó harcok gyors befejezését, illetve a Déli pályaudvar elleni támadás megindítását.

A még mindig védekezők számára két lehetőség nyílott: vagy megadják magukat, vagy megpróbálnak kitörni a szovjet gyűrűből. A németek ez utóbbit választották, de erről szándékosan csak néhány órával a végrehajtás előtt értesítették Hindy Iván vezérezredest, a budapesti magyar erők parancsnokát. Ennek célja az lehetett, hogy az idő rövidsége miatt már nem gyülekeztethető magyar alakulatok kössék le a szovjet csapatokat a kitörés végrehajtásáig. 1945. február 11-én, este 8 órakor indult meg a kétségbeesett akció. Úgy tervezték, hogy a mai Szilágyi Erzsébet fasoron át jutnak ki a hegyekbe, és Budakeszi¾Budajenő¾Perbál¾Tinnye, illetve Pesthidegkút¾Solymár—¾Pilisvörösvár¾Pilisszántó¾Pilisszent-lélek irányában előretörve veszik fel a kapcsolatot a gyűrűn kívül lévő német erőkkel. A terv azonban már a kezdet kezdetén meghiúsult. A szovjet tüzérség a kitörés pillanatában olyan pusztító csapást mért az összetorlódó csapatokra, hogy roncsok és tetemek torlaszolták el a Várból kivezető utakat. Akiknek még sikerült átküzdeniük magukat a 180. szovjet lövészhadosztály Szilágyi Erzsébet fasori védelmén, azok zömét a budai hegyekben számolták fel, vagy kerültek a szovjet csapatok fogságába. A kitörni készülő mintegy 14 000 német és 4 500 magyar katonából, illetve civilből 786 német és 80 magyar érte el a német vonalakat. A Budapest Erőd parancsnoka az Ördög-árokban, Hindy vezérezredes, az I. hadtest parancsnoka a Budakeszi úton esett fogságba. A kitörési kísérlet meghiúsulása után a védelem összeroppant. 1945. február13-án Budapesten végleg elhallgattak a fegyverek. A magyar főváros Sztálingrád képét mutatta, az épületek és építmények 3/4 része elpusztult, vagy jelentősen megrongálódott.