HADMŰVELETEK MAGYARORSZÁG TERŰLETÉNEK MEGTARTÁSÁÉRT 1944-45

1944. tavaszán a szovjet erők már elérték Nyugat-Ukrajna területét, és a magyar határhoz közeledtek. A helyzet kritikussá vált, mivel a német arcvonalon egy nagy kiterjedésű rés keletkezett az Észak-Ukrajna és Dél-Ukrajna hadseregcsoportok között. A németek pozícióik javítása érdekében azonnal átvették a kint lévő megszálló, és a Keleti-Kárpátok védelmére felvonuló magyar erők feletti rendelkezés jogát. A VIII. megszálló hadtest a Dél Ukrajna hadseregcsoport alárendeltségébe került. A VII. megszálló hadtestet először a felvonuló 1. hadsereg állományába vonták, majd az egész seregtest feletti parancsnoklást az Észak Ukrajna hadseregcsoport vette át. Az 1. hadsereg állományába ekkor a VII., és a VI. magyar valamint a XI. közös hadtest (ez utóbbinak német parancsnoksága és közvetlenjei voltak, de a harcoló alakulatokat magyarok (így az 1.- és 2. hegyi dandár, a 24. gyaloghadosztály és a 2. páncéloshadosztály) alkották.

Támadó hadműveletek a Kárpátok előterében és Dél-Erdélyben

A kiérkező védelemre felkészített és felszerelt 1. hadsereget a németek a Kárpátokon túli nyílt térben támadásra rendelték, azzal a céllal, hogy a rést betömjék és a két német hadseregcsoport közötti kapcsolatot, megteremtsék. Az április17-én meginduló támadás mindkét fél részéről nagy veszteségekkel járó heves küzdelmet hozott. A két hétig tartó szakadatlan harcokban az 1. hadsereg teljesen kimerült, ezért 30-án támadását le kellett állítani. A hadsereg bár nem érte el a számára elfoglalandó terepszakaszt, de az összeköttetést megteremtette és több mint két hónapra leállította a szovjetek előnyomulását.

Közben az ország egésze egyre inkább német „vonalra” került. Szinte mindenkit menesztettek a felső vezetésből, akik szerepet vállaltak Kállay idején a nyugati kapcsolatok kiépítése, illetve a kiválás előkészítése érdekében. Ezt követően sok németbarát tiszt került magas beosztásba. E személycserék emelték Bergffy Károly vezérezredest is az 1. hadsereg élére. Napirendre került a „zsidó kérdés” azonnali rendezése, folytatódtak a letartóztatások, beindult az ország gazdasági kizsákmányolása. Újabb és újabb kötelékek kerültek német alárendeltségbe, ráadásul ezek jelentékeny részét nem is Magyarország határainak védelmezésére használták fel. A Kárpátok előterében július közepén ismét fellángoltak a harcok, amelyek az 1. hadsereg VII. hadtestét is érintették. A nagy erejű támadást a hadtest nem bírta feltartóztatni. A betörés és a gyenge vezetés miatt az 1. hadsereget vissza kellett vonni a Hunyadi-állásba. Beregffynek ez a posztjába került, az új parancsnok Miklós Béla vezérezredes lett. Miklós tábornok, gyorsan rendet teremtett. Feltöltötte a csapatokat, átszervezéseket hajtott végre és újjászervezte a védelmet. (A Kárpátok védelmére 1940¾1944 között három védővonal került kiépítésre. A határon túl a Hunyadi-állás, a határ vonalában a Szent-László-vonal, a míg a határon innen az Árpád-vonal.) A hozzáértő vezetésnek tudható be, hogy az 1. hadsereg a későbbiek során eredményesen védte a határt.

1944 nyarán Magyarország helyzete kritikusra fordult, az események túl gyorsan követték egymást. A német arcvonal déli szárnya megsemmisítő vereséget szenvedett a szovjetek jasi¾kisinyovi hadműveletében. Románia, kihasználva a kedvező lehetőséget, azonnal átállt az ellenség oldalára, Finnország pedig fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval. Ezek a történések mind a politikai, mind a katonai oldalról azonnali ellenlépéseket igényeltek. A hadszíntéri események miatt a katonai intézkedések kaptak prioritást, ugyanis Románia kiugrásával megnőtt annak a veszélye, hogy a magyar határt Dél-Erdélyből elsöprő támadás éri. Ennek ellensúlyozására döntés született, hogy minden rendelkezésre álló erőt fel kell vonultatni a határok védelmére és egy erőteljes támadással el, kell foglalni Dél-Erdélyt, amely lehetővé teszi a Déli-Kárpátok vonalában egy szilárd védelem kialakítását. A támadáshoz a IX. hadtest törzséből felállították a 2. hadsereg-parancsnokságot. Alárendeltségébe került a II., a IV. és IX. hadtest, valamint a Székely Határvédelmi Erők. A hadművelet célja az volt, hogy a Veress Lajos vezérezredes, vezette 2. hadsereg főerői a II. és IX. hadtestekkel (összesen 3 póthadosztály, 1 gyaloghadosztály, 1 könnyűhadosztály, 2 póthegyi dandár, 1 határvadászdandár és 1 páncéloshadosztály) Kolozsvár, Marosvásárhely terepszakaszról indulva áttörik az 1. román hadsereg arcvonalát és birtokba veszik a Déli-Kárpátok átjáróit. A főerőket jobbról a IV. hadtest fedezte Arad—Temesvár irányú támadással. A balszárnyat a Székely Határvédelmi Erők biztosították.

A szeptember5-én indított támadás kezdetben sikeres volt. Áttörve az 1. román hadsereg arcvonalát, a 2. páncéloshadosztály szeptember7-én már elérte a Kis-Küküllőt. Itt azonban a támadást le kellett állítani és visszarendelni a Maros mögé, mert közben a szovjet csapatok átkeltek a Déli-Kárpátokon. A németek nyomására szeptember13-án az arcvonal jobb szárnyáról újabb támadás indult Makó, Gyula térségéből Arad irányába. A IV. és a VII. hadtesttel, valamint az 1. páncéloshadosztállyal indított támadás kezdetben szintén sikeres volt. Már estére elérték Aradot, 18-án pedig kijutottak a Kárpátok lejtőihez, de itt támadásuk elakadt, a román-szovjet erők védelmén, sőt ezt követően az 53. szovjet hadsereg részeinek és egy harckocsi hadtestének támadása visszaszorította őket Dombegyháza¾Battonya vonaláig. Mivel a németek arra törekedtek, hogy az Arad térségében levő magyar hadtesteket alárendeltségükbe vonják, a magyar vezérkar a IV. hadtestből felállította a 3. hadsereg-parancsnokságot. Sajnos a német felügyeletet így sem tudták elkerülni. A Wöhler csoportba a 2. magyar és a 8. német hadsereg, míg a Fretter-Pico hadműveleti csoportba a 3. magyar és a 6. német hadsereg lett beosztva. Ezzel a teljes magyar haderő vezetése és felhasználása a németek kezébe került.

A harctéri eseményekkel párhuzamosan a politikai életben is jelentős mozgolódás kezdődött. Horthy és a magyar ügyért tenni akarók szűk köre végre felismerte, hogy a helyzet tarthatatlan, a háborúból való kilépés az egyetlen kiút. A legnagyobb gondot a német megszállás következtében kialakult helyzet jelentette. Horthyék tisztában voltak azzal, hogy a finn példát nem lehet követni, de a román példa is nehezen végrehajtható, hiszen minden erő az német vezetés alatt az arcvonalban volt, a hátországban (mindenekelőtt Budapesten) pedig nem álltak olyan csapatok rendelkezésre, amelyekre alapozni lehetett volna a kiugrás előkészítését és végrehajtását. Horthy augusztus végén azért menesztette a Sztójay-kormányt, hogy egy új összetételű kabinet, Lakatos Géza vezérezredes, miniszterelnök vezetésével a kiugrást előkészítse. A kormányzó tévedett! Ez a kabinet sem támogatta a kiugrást, sőt az előkészületekről azonnal tájékoztatták a németeket. A kapcsolatfelvétel a szovjetekkel szeptember elején ennek ellenére megtörtént, és 14-én a szovjetek által szabott fegyverszüneti feltételek meg is érkeztek. Horthy úgy döntött, hogy elfogadják az előzetes fegyverszüneti feltételeket, ezért Faraghó Gábor vezérezredes vezetésével delegációt küldött Moszkvába. Miután Molotov és Faragó aláírta a feltételeket, tartalmazó okmányt, a kormányzó október15-én bejelentette, hogy fegyverszüneti tárgyalásokat kezdett. Erről a lépéséről tájékoztatta Edmund Weesenmayer német teljhatalmú megbízottat is. A németek különben már mindenről pontosan tudtak, sőt már a proklamáció előtt túszul ejtették ifj. Horthy Miklóst.

A proklamáció bejelentése után azonnal megindultak a letartóztatások és a főváros kulcsfontosságú pontjait németek szállták meg. Ezzel lényegében a kiválási kísérlet meghiúsultnak tekinthető. A kudarc megrendítette a csapatokat is, különösen azt követően, hogy a németek Szálasit emelték az ország élére. Miklós Béla vezérezredes a proklamációt követő napon vezérkari főnökével, Kéri Kálmán ezredessel átment a szovjetekhez, és felszólításukra mintegy 20 000 fő állt át katonáik közül a 4. Ukrán Front oldalára. A 2. hadsereg parancsnokát letartóztatták, aminek következtében az átállások itt is megkezdődtek és egyre gyakoribbá váltak a szökések. A csapatok nagy részénél lazult a fegyelem, eltűnt a korábbi jó harci szellem és morál. Egyre többen ismerték fel a háború folytatásának értelmetlenségét. Ugyanakkor a katonák többsége nagy dilemma előtt állt, mert számukra sem a fasizmus, sem a kommunizmus nem volt elfogadható alternatíva. Így nagyon sok hivatásos- és sorkatonát a konkrét célok nélküli események sodortak tovább, alakítva egyéni sorsukat.

A németek hamar felismerték, hogy nagyobb seregtesteket nem lehet magyar parancsnokok vezetése alatt hagyni, ezért megkezdődött az arcvonalban harcoló erők részekre bontása és német kötelékekbe való betagolása.

Észak-Erdély és a Tiszántúl megtartásáért folytatott védelmi hadműveletek

1944. október elejére a 2. Ukrán Front átözönlött a Déli-Kárpátokon és felzárkózott a magyar-német védelmi vonalakra. Állományába (szovjet adatok szerint) 630 ezer fő, 10 200 löveg, 825 harckocsi és közel 1200 repülő tartozott. A Dél Hadseregcsoportba összevont magyar-német erők csupán 380 ezer főt, 3500 löveget, 350 repülőgépet és 300 harckocsit tettek ki. A döntő szovjet erőfölény mellett igen kedvezőtlen körülmény volt, hogy a védelmünk jobb szárnya sík-, nehezen védhető területen húzódott, az állások kiépítettsége a korábbi visszavonulások következtében csak hevenyészett volt, a területeket lezáró 3. magyar hadsereg gyenge tűzerőt képviselt és páncélelhárítása szinte alig volt.

Tehát nem volt véletlen, hogy Rodion J. Malinovszkij marsall, a 2. Ukrán Front parancsnoka ezen a szakaszon tervezte megbontani védelmünket. Az áttöréshez a 6. gárda-harckocsihadsereget és a Pliev tábornok lovas-gépesített csoportját (1 harckocsi-, 1 gépesített és 1 lovas hadtest) jelölte ki, azzal a szándékkal, hogy az áttörés után csapatait északra fordítja és bekeríti az Észak-Erdélyben védekező magyar-német csapatokat.

A gyengén felszerelt 3. magyar hadsereg nem bírta tartani állasait a Pliev csoporttal szemben, ezért kénytelen volt a Tisza mögé visszavonulni. A mélységben szabadon manőverező lovas-gépesített csoport elvágta a Szolnok¾Debrecen közötti közlekedési utakat és Debrecenig nyomult előre. Itt beleütközött egy erős német csoportosításba, mely azért gyülekezett itt, hogy egy nagyszabású ellentámadással (Cigánybáró-hadművelet) visszavesse a szovjeteket a Déli-Kárpátok mögé. Az október20-ig tartó változó sikerű debreceni ütközetben közel 1000 harckocsi és rohamlöveg küzdött egymás ellen. A Pliev csoportnak egy részét Nagyvárad felé kellett visszairányítania, hogy a 6. harckocsi hadsereggel szemben szilárdan védekezőket hátba támadja. Ez a manőver sikeresnek bizonyult, mert a két tűz közé szorult magyar-német erők kénytelenek voltak a várost feladni. 20-án Debrecent is elfoglalták. Ezt követően az Észak-Erdélyben lévő erőink, félve a bekerítéstől megkezdték, visszavonulásukat a Tisza mögé. Pliev, hogy megakadályozza ezen erők kicsúszását a szorítóból, támadást indított Nyíregyháza irányába a tiszai átkelőhelyek birtokbavétele céljából. A várost október21-én sikerült ugyan elfoglalnia, de az Erdélyből visszavonuló magyar-német erők bekerítették. A szovjet kötelékek, csupán egy részéknek sikerült kitörnie. Így Malinovszkij terve csak részben valósult meg, mert a Tiszántúlt sikerült elfoglalnia, de a Wöhler csoport több mint 150 000 katonájának sikerült a Tisza mögött új védőállásokat foglalni.

Hadműveletek Magyarország területének megtartásáért

A német-magyar csapatok Erdély feladásával elvesztették a szilárd védelemre legalkalmasabb területeiket. Ugyanakkor a román kiugrás óta először sikerült újból összefüggő védelmi vonalat létrehozni és kapcsolatot teremteni az A, a Dél, és az F. Hadseregcsoportok között. Ez a védelmi vonal azonban igen gyenge volt. A Duna-Tisza közén védő 3. magyar hadsereg hét gyenge hadosztálya például több mint 150 kilométeres szakaszt ellenőrzött. A legnagyobb gondot a tartalékok hiánya és az utánpótlási nehézségek jelentették.

A felek a csapatainak csoportosítása és a hadműveleti tervek

A 2. Ukrán Front helyzete október végén: a 40. szovjet és a 4. román hadsereg (11 hadosztály és 2 megerődített körlet) Vitka (Vásárosnamény)¾Újfehértó; a 27. hadsereg (14 hadosztály) Újfehértó¾Polgár; az 53. hadsereg (9 hadosztály) Polgár¾Tiszafüred; a 7. gárda-, és az 1. román hadsereg (11 hadosztály) Tiszafüred¾Tiszaug; a 46. hadsereg (12 hadosztály) Alpár¾Baja¾Zombor vonalában helyezkedett el. A front tartalékai a mögöttes területen feltöltéseket és átcsoportosításokat hajtottak végre, így többek között: a 6. gárda-harckocsihadsereg (1 harckocsi-, és 1 gépesített hadtest); a Plijev lovas-gépesített csoport (1 harckocsi-, 2 lovashadtest); a Gorskov lovas-gépesített csoport (1 harckocsi-, 1 lovashadtest); a 18. harckocsihadtest, valamint a 2. és a 4. gépesített hadtest. Ezek összesen: 55 lövész-, 11 lovas-, 9 gépesített-, és 9 harckocsi-magasabb egységet (összesen 86 hadosztályt) jelentettek. A szovjet főparancsnokság—mivel a Duna-Tisza közén kialakult hadműveleti helyzetet igen kedvezőnek ítélte meg¾utasította Malinovszkij marsallt, hogy a balszárny-csapataival haladéktalanul indítson támadást, és menetből foglalja el Budapestet. A feladat végrehajtásának idejére a 46. hadsereget megerősítették a 23. lövész-, valamint a 2. és a 4. gépesített hadtestekkel. Malinovszkij marsall—hivatkozva csapatainak rendezetlenségére és az erősítések bevárásának szükségességére¾5 nap haladékot kért, de Sztálin ezt elutasította. Ezt követően a front törzse az alábbi tartalmú direktívát dolgozta ki és juttatta el a csapatokhoz. A 46. hadsereg megerősítőivel október29-én 14 órakor indítson támadást Kecskemét¾Budapest irányában. A főcsapást két lövész- és egy gépesített hadtesttel a jobb szárnyon mérje. Közelebbi feladatként 30-án estére érje el gyalogrészeivel Nagykőrös¾Lajosmizse¾Izsák¾Duna vonalát, míg a 2. gépesített hadtesttel Albertirsa¾Örkény körzetét. Ez idő alatt a 7. gárdahadsereg keljen át a Tiszán, 4 hadosztállyal csatlakozzon a támadáshoz, és 30-án estére vegye birtokba Tószeg¾Nagykőrös területét. További feladatként a lövészerők folytassák támadásukat északnyugat irányban, míg a 4. gépesített hadtest Ütközetbe vetésével a gyorscsapatok menetből foglalják el Budapestet.

A német-magyar katonai vezetés már a debreceni hadművelet időszakában felismerte a Duna-Tisza közén kialakult hadműveleti helyzet veszélyeit, ezért megelőző intézkedéseket adott ki a szovjetek Budapest irányú támadásának elhárítására. Szeptember22-én rendelték el annak a hatalmas összefüggő védelmi vonalnak a kiépítését. Ez a védővonal több szakaszból és számos hadműveleti reteszállásból állt. Így a Karola-vonal, amely a Zempléni-hegység, a Bükk, a Mátra és a Börzsöny déli lejtőjén húzódott. Budapestet keletről az Attila-, míg a Dunántúlt a Margit-vonal védte. A Dél Hadseregcsoport 1944. október végén két hadműveleti csoportból állt. A Wöhler hadműveleti csoport, amely a 8. német, és az 1. magyar hadsereg maradványaiból jött létre, Ungvár és Tiszafüred között 160 kilométeres arcvonalon védett. Állományába tartozott: a XXIX. német hadtest 3. és 4. hadosztálya, valamint a 8. páncélvadász-hadosztály; az 1. magyar hadsereg állományából az V. hadtest, a III. hadtest a IX. hadtest, a Finta-csoport. A Fretter-Pico hadműveleti csoport 150 kilométeres arcvonalon Tiszafüred és Baja között zárta a budapesti irányt. Állományába tartoztak: a Breith-csoport (a III. német páncélos hadtest parancsnoka)a 13. német páncéloshadosztály; az 1. magyar páncéloshadosztály; a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály; a 2. magyar hadsereg VII. hadteste , a Kirchner-csoport (az LVII. páncéloshadtest parancsnoka), az 1., a 23. és a 24. német páncéloshadosztály; a 3. magyar hadsereg VIII. hadteste, a IV. páncélos hadtest: a 2. magyar páncéloshadosztály; 4. SS-páncélgránátos hadosztály; a 25. magyar gyaloghadosztály (a 3. hadseregtől). A 2. magyar hadsereg-parancsnokság október24-től a Duna vonalának védelmét látta el a Csepel-sziget és Batina (Kiskőszeg) között. Állományába tartozott: a II. hadtestparancsnokság: a 31. népi páncélgránátos hadosztály; az 1. folyamerő dandár; az 5. póthadosztály; a 4. (Pécs) honvédkerület. A VI. hadtestparancsnokság: a 8. tábori póthadosztály; a 12. tartalék hadosztály; az 1. huszárhadosztály; az 1. ejtőernyős zászlóalj. A Matolcsy (október 31-től) Kesseő csoport a solti (dunaföldvári) hídfőben. A 3. magyar hadsereg-parancsnokság erőinek egy részével zárta a Duna-Tisza közét, míg a VII. hadtestét kivonták a Dunántúlra, a VI. hadteste pedig a Duna vonalát védte. Budapest védelmét magyar részről az 1. hadtestparancsnokság irányította. A Dunántúlon lévő¾és az áttelepült¾kerület-parancsnokságok megkezdték a 18-20 éves leventék behívását és kiképzését. Ezzel párhuzamosan folyt a fegyvernemek kiképzése is. Ez a tartalékállomány több mint 100 ezer főt tett ki, de felszerelni nem tudták őket. Október12-e óta folyt a „Szent László hadosztály” szervezése és a hónap végén döntés született az „1. SS-„Hunyadi János” önkéntes páncélgránátos hadosztály felállításáról is.

1944. őszén a németek 16 hadosztállyal, a magyarok kb. 22 hadosztállyal, rendelkeztek, közöttük 6 volt páncélos. Ezen erőkből kb. 5 hadosztály a Dunántúlon, 4 hadosztály feltöltés alatt, 1 hadosztály Lengyelországban, 8 hadosztály a IV. Ukrán Front előtt helyezkedett el. Így a 2. Ukrán Fronttal szemben csupán 19-20 német-magyar hadosztály állt, 30-60%-os feltöltöttséggel. A magyar alakulatoknál igen kevés volt a jól felszerelt kötelékek száma. Az erők zömét könnyű fegyverzetű, páncéltörő eszközökkel alig ellátott pót- és tartalék hadosztályok tették ki.

Friessner vezérezredes látva a védelem gyengeségét, Nagykőrös, Kecskemét, Kiskunfélegyháza térségébe rendelte az LVII. Páncélos hadtest részeit, az 1. magyar páncéloshadosztályt és a 4. SS. Páncélgránátos hadosztályt. A támadás kezdetére azonban csak a 24. páncéloshadosztály érkezett be.

A Budapest elfoglalására tett első szovjet kísérlet meghiúsítása (1944. 10. 29¾11. 04.)

A Tiszaalpár¾Kiskunfélegyháza szakaszon 1944. október29-én 14 órakor meginduló szovjet támadás a csökkent létszámú és gyengén felszerelt egységeket érte. Az óriási fölényben lévő szovjeteket képtelenek voltak a peremvonal előtt megállítani. A harcrendek azonban nem bomlottak meg, a két hadosztály szervezett halogató harcot folytatott, amellyel lényegében lelassította az ellenség előnyomulását. Malinovszkij marsall látva, hogy csapatainak lendülete egyre csökken, ütközetbe vetette a 2. gárda-gépesített hadtestet, majd 30-án reggel a 7. gárdahadsereget. Fretter-Pico tüzérségi tábornok sorozatos ellencsapások mérésével, az arcvonal lerövidítésével és újabb erők átcsoportosításával igyekezett pozícióit javítani a Duna-Tisza közén. A 24. páncéloshadosztály, valamint a közben beérkező 4. SS páncél-gránátos hadosztály ellenlökéseivel sikerült a 7. gárdahadsereget a Nagykőrös¾Szolnok terepszakaszon megállítani, a 46. hadsereg támadását pedig tovább lassítani. Ennek eredményeként időben sikerült az arcvonalat a Budapest¾Cegléd¾Szolnok vonalra visszavonni, valamint a Csepel-szigetet és az Attila-vonalat megszállni.

Az Attila-vonal három védőövből állt, melynek szárnyai a Duna keleti partjára támaszkodtak. Az első védőöv: Alsógöd¾Csomád¾Veresegyház-¾Maglód¾Ecser¾Dunaharaszti; a második Dunakeszi¾Mogyoród-¾Isaszeg—Pécel¾Pestszentimre¾Soroksár, míg a harmadik Pest peremkerületeinek vonalában húzódott. Az első védőövet október30-a és november3-a között a 22. SS. lovashadosztály és a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály szállta meg, majd ide vonult vissza a magyar hadosztályok egy része is. Így az 1. lovashadosztály a Csepel-szigetre, míg a 10. gyaloghadosztály két ezrede az Attila-vonalba került. A többi magyar alakulat az új védelmi vonal mögé vonult vissza, rendezés és feltöltés céljából.

Malinovszkij marsall érzékelve az új védelmi vonal előtti ellenállás gyengülését, üldözés bevezetését rendelte el. November1-jén ütközetbe vetette a 4. gárda gépesített hadtestet, és ezzel egy időben felújította a támadást mindkét hadsereg sávjában. A gyorscsapatoknak feladatul szabta, hogy nagy ütemű előretörés után 3-ig nyugatról és keletről kerítsék be Budapestet. Ez az utasítás azonban a szovjetek számára csupán vágyálom maradt, mert a 4. gárda gépesített hadtest nem tudta áttörni az új védelmi vonalat, míg a 2. gárda gépesített hadtestet a Csepel-szigeten az 1. magyar lovashadosztály állította meg. November3-ra a szovjet lövészerők is felzárkóztak a német-magyar védelemre, és újult erővel rohamoztak. 4-én új csoportosításban több kísérletet tettek a védelem áttörésére, miközben óriási veszteségeket szenvedtek. A sikertelen rohamok láttán 4-én este leállították a támadást. Az arcvonal a Soroksári Duna-ág, Attila-vonal, Üllő, Monor, Albertirsa, Cegléd, Szolnok vonalában átmenetileg megmerevedett.

A Duna-Tisza közén védekező német-magyar csapatok jelentős területeket adtak fel, de szívós, aktív harccal sikerült kifullasztaniuk a szovjettámadást Budapest előterében. A harcok Budapest elfoglalásáért, illetve megtartásáért bontakoztak ki és közel egy héten keresztül igen nagy intenzitással zajlottak. A Dél Hadseregcsoport sikerét annak köszönhette, hogy időben felismerte az ellenség szándékát, jól manővereztette csapatait. A gyorsaságnak és a jól összehangolt tevékenységnek meghatározó szerep jutott. A sikerhez kellettek persze azon hibák is, amelyeket a 2. Ukrán Front, illetve a támadó hadseregek parancsnokai és törzsei sorozatban elkövettek. Az „orosz gőzhenger” most kudarcot vallott. Azt hitték, hogy a döntő erőfölényük sikert fog hozni a debreceni ütközetben amúgy is szétzilált német-magyar csapatokkal szemben, és nem szükséges időt pazarolni a felderítésre és az aprólékos előkészítésre. Mindezt tetézte, hogy csapataikon a fáradtság jelei mutatkoztak és túl széles arcvonalon, helyezkedtek el, az erők átcsoportosításához a felső vezetés nem biztosított időt.

Budapest elfoglalására tett második szovjet kísérlet meghiúsítása (1944. 11. 11¾21)

A szovjetvezetés a kudarc után átértékelte csapatai helyzetét és új elhatározást hozott. Az újabb tervbe be kívánták vonni a front valamennyi hadseregét. A cél nem változott, csupán az erők nagysága és a főcsapást áttették Hatvan, Budapest irányában támadó 7. gárdahadsereg sávjába. A 2. Ukrán Front parancsnokának nagybani elgondolása a következő volt. A 7. gárdahadsereg megerősítve a 2. és a 4. gárda gépesített hadtesttel, valamint a Plijev lovas-gépesített csoporttal, Besenyszög¾Ceglédbercel között áttöri a német-magyar védelmet, elfoglalja Hatvant. Ezt követően kifejleszti a támadást Balassagyarmat irányában, majd délre fordulva keletről bekeríti Budapestet. Ezzel egyidőben a 46. hadsereg Budapesttől délre átkel a Dunán, majd a két gépesített hadtest átalárendelése után nyugatról átkarolja a magyar fővárost. A front többi erői ez idő alatt átkelnek a Tiszán, és részekre szabdalják Észak-Magyarország területén a védekező erőket. A 40. hadsereg és a 4. román hadsereg Gesztely, a 27. hadsereg Miskolc, míg az 53. hadsereg Eger elfoglalását kapta feladatul. A 2. Ukrán Front e feladathoz jelentős megerősítést kapott. A 4. Ukrán Fronttól 2 lövészhadtest és nagyszámú tüzérség, míg a hátországból több mint 200 harckocsi és 40 ezer fő utánpótlás érkezett meg. Malinovszkij marsall az élőerőt a főcsoportosítás, míg a harckocsikat a 6. harckocsi hadsereg feltöltésére használta fel. Ez utóbbival tervezte a sikert kifejleszteni. Ezzel párhuzamosan a 2. gárda gépesített hadtestet kivonta a 7. gárdahadsereg alárendeltségéből és átirányította a 46. hadsereghez.

A Dél Hadseregcsoport parancsnoksága észlelte a szovjet átcsoportosításokat, a támadás előkészületeit. Friessner vezérezredes úgy döntött, hogy mielőtt a szovjetek megindulnának, ellencsapást mér a Budapestet veszélyeztető 46. hadseregre. Kettévágja arcvonalát, majd felszámolja az elszigetelt erőket Pest délkeleti térségében. A támadásra az 1. és a 23. német, az 1. magyar páncéloshadosztályt, valamint a Feldherrnhalle páncélgránátos hadosztály részeit jelölte ki. Gyors szervezőmunka után a támadás már november5-én megindult. A páncélos csoportosítás Pilis, Albertirsa között támadva áttörte a 46. hadsereg védelmét és Dabas térségében átvágta a Kecskemétről Budapestre vezető műutat. Itt a német-magyar páncélosok északnyugatnak fordultak, hogy a bekerítést végrehajtsák. Erre azonban nem került sor, mert 6-án a 27. és az 53. szovjet hadsereg¾éppen a 46. hadsereg tehermentesítése érdekében¾minden komolyabb előkészület nélkül éleivel átkelt Tiszán és Mezőkövesd¾Füzesabony irányában nyomult előre. Így a páncélos erőket át kellett csoportosítani ebbe a térségbe. A támadás leállítására és az átcsoportosításra igen nagy szükség volt, hiszen a két szovjet hadsereggel szemben a Tiszakeszi és Tiszanána közötti 50 kilométeres arcvonalat csupán a 27. magyar gyaloghadosztály, és a 9. határvadászdandár védte. Félő volt, hogy a szovjetek gyorsan áttörik a gyenge magyar védelmet, és ellenállás nélkül elfoglalhatják Egert és Miskolcot. Ezzel bekövetkezett volna a Dél Hadseregcsoport kettévágása és lehetetlenné vált, volna az erők szervezett visszavonása a Karola-vonalba. Az átcsoportosításokkal időlegesen sikerült az 53. és a 27. hadsereg támadását megállítani.

1944. november11-én reggel a szovjet csapatok¾a 46. hadsereg kivételével¾minden szakaszon támadásba lendültek. A főcsoportosítást képező 7. gárdahadsereg parancsnoka a Zagyva két oldalán támadva a 46. magyar gyalog- és a 4. SS. Rendőr hadosztály állását rohamozta. Az ellenség lendülete már a kezdet-kezdetén megtört, és a nap végére csak 5-8 kilométert tudott előrenyomulni. November 12-én a 7. gárdahadsereg parancsnoka ütközetbe vetette második lépcsőjét és a két gépesített hadtestet. A túlerő ellensúlyozására a második lépcsőben elhelyezkedő 18. SS. Páncélgránátos, valamint a 13. és a 23. páncéloshadosztályok ellencsapásokat mértek Jászberény irányába. Ennek következtében a település térségében több napig tartó heves küzdelem bontakozott ki. A túlerő végül győzött, és a német-magyar erőknek vissza kellett vonulniuk Kóka¾Tóalmás¾Pusztamonostor¾Jászárokszállás vonalára.

November16-a és 27-e között újból fellángoltak a harcok Hatvan térségében. A német parancsnokság a 46. gyalog- és a 4. SS. hadosztály arcvonalát a fokozatosan beérkező 357. gyaloghadosztállyal erősítette, meg és a térségbe irányította a 18. SS. páncélgránátos hadosztályt. 25-én Hatvan elesett és a védő csapatok visszavonultak a Karola-vonalba, ahol megállították a szovjet főcsoportosítás előretörését. A védelem Gyöngyös¾Hatvan¾Aszód vonalában átmenetileg stabilizálódott. Az arcvonal többi szakaszán is kemény küzdelmek zajlottak ez idő alatt. Az első magyar hadsereg Ungvár¾Csap¾Tiszadada¾Tiszakeszi szakaszon (160 kilométeren!) védekezett, a 4. Ukrán Front 18., a 2. Ukrán Front 40. szovjet- és 4. román hadseregével szemben. A nagy erőfölény ellenére a szovjettámadás lassan haladt előre a kis létszámú, de szívósan harcoló német-magyar hadosztályokkal szemben. Az arcvonal a Karola-állásba tevődött át, miután a 4. Ukrán Front 18. hadseregének csapásmérő csoportosítása Csap¾Sátoraljaújhely irányában sikert ért el. Ennek eredményeként fel kellett adni a Bodrogközt, valamint az Ung és a Latorca közötti területet. Az arcvonal középső szakaszán a 27. hadsereg és a Gorskov lovas-gépesített csoport előtt kezdetben a 3. majd a 4. német hegyihadosztály zárta le a miskolci irányt. A közel két hétig dúló harcok során a két német hadosztály szinte teljesen kimerült. A Dél Hadseregcsoport parancsnoka kérte az OKH-t (Oberkommando das Heer), hogy engedélyezze Miskolc feladását és a visszavonulást a Karola-állásba. Mivel a kérést elutasították, Friessner vezérezredes a térségbe irányította a 24. páncéloshadosztály egy részét és a 239. rohamlövegdandárt. Ezzel az erővel sikerült Miskolctól keletre és délre megállítani a 27. hadsereget. Az 53. hadsereggel szemben a 8. vadász- és a 25. gyaloghadosztály, valamint a 24. és a 2. magyar páncéloshadosztály részei védekeztek. A szovjetek a Tarna völgyében igyekeztek megakadályozni a szervezett ellentevékenységet és a német-magyar csapatok visszavonulását a Karola-állásba. A folyó völgyében ezért igen elkeseredett harcok folytak, több mint egy héten át. Az arcvonal végül a Karola-állásban (Egerbakta¾Mátrafüred vonalában) stabilizálódott.

A 46. hadsereg a november5-i és 6-i ellencsapás után rendezte arcvonalát és új csoportosításokat hozott létre. A 10. gárda-lövészhadtest 16-ától az Attila-vonalat rohamozta Dunaharaszti és Gyálpuszta térségében. A számtalan kísérletet a védők rendre visszaverték. November21-én késő este a 23. és a 37. lövészhadtestek Taksony és Dömsöd között rejtve megkezdték az átkelést a Csepel-szigetre. Az 1. magyar lovashadosztály hősiesen harcolt, de az 50 kilométeres védősáv és a hatszoros túlerő egyenlőtlenné tette a küzdelmet. A szovjetek megszállták ugyan a Csepel-sziget déli részét, de közben olyan veszteségeket szenvedtek, hogy a második átkelésre, illetve a sziget teljes birtokbavételére már nem tudtak vállalkozni. Ezzel lezárult a Budapestért folyó harcok második szakasza. A szovjet csapatok támadása a Karola- és az Attila-állások előtt elakadt, Budapestet nem tudták elfoglalni, sőt bekeríteni sem.

A német-magyar csapatok keresztülhúzták ugyan az ellenség szándékát, de maguk is jelentős veszteségeket szenvedtek. Ugyanakkor forrásaik egyre csökkentek, és a háború értelmetlenségének felismerése pedig mind jobban kihatott a csapatok moráljára. A Karola-vonal viszonylag jól kiépített rendszer volt, de Magyarország szempontjából inkább lehetett egy hadászati reteszállásnak, mintsem területét megtartó szilárd védővonalnak tekinteni.

A szovjet vezetés a második hadműveleti tervével sem alkotott valami nagyot, sőt koncepciójában rosszabb volt, mint az első. Ugyanis ebben Budapest elfoglalása nem elsődleges, csak végcél volt, miután elfoglalták Észak-Magyarország egész területét, beleértve a nagyobb városokat és településeket. Ez oda vezetett, hogy¾a front lehetőségeihez mérten és a hatvani irányt kivéve¾egyenlően lettek elosztva. Így ez a hadműveleti terv inkább az ún. „helyi beszerzés” gyakorlati megvalósítását szolgálta, mintsem az Észak-Magyarország területére visszavonult német-magyar csapatok elvágását a hátországtól. A november11-e utáni hadműveletek ezt egyértelműen alátámasztják.

A szovjet vezetés és a csapatok alkalmazásának hibái újból jelentkeztek. A már ismerteken túl igen szembetűnő volt a fegyvernemek közötti gyenge együttműködés különösen a lövészek és a tüzérek, illetve a lövészek és a gyorscsapatok között. A gyorscsapatok az áttörés után magukra maradtak. Ennek lett a következménye, hogy a Gorskov lovas-gépesített csoport a Bükk, a Plijev lovas-gépesített csoport a Mátra hegység szűk völgyeiben súlyos veszteségeket szenvedett és feltöltésre ki kellett vonni a harcokból