A 2. magyar hadsereg felvonulása
és harcai a Don mentén

1941 végén úgy tűnt, hogy a magyar politikai vezetés vissza tud térni Teleki irányvonalához. Bárdossy javaslatára a kormányzó 1941 őszén felmentette a túlzottan német vonalat követő Werth Henriket a vezérkar főnöki beosztásból és helyette a sokkal mérsékeltebb, a magyar érdekeket jobban szem előtt tartó Szombathelyi Ferencet nevezte ki. Az események azonban kedvezőtlenül, alakultak Magyarország számára. A Szovjetunió követelte, hogy Nagy Britannia és az Egyesült Államok, üzenjen hadat Magyarországnak. 1941. november29-én a brit ultimátum meg is érkezett, hogy magyar kormány vonja ki csapatait szovjet földről. Bár a Gyorshadtest kivonása november15-én megkezdődött, a hadiállapot beálltát a britek december7-én mégis kinyilvánították. A kedvezőtlen külpolitikai helyzetet csak súlyosbították azok a hírek, amelyek a keleti arcvonalról érkeztek, melyek a németek Moszkva alatti vereségéről szóltak. A német követelések nem is késtek sokáig. 1942. január8-án Ribbentrop német külügyminiszter Budapesten Horthytól és Bárdossytól a teljes magyar haderőt követelte. A magyar politikai vezetés jól tudta, hogy a további tartózkodás lehetetlen, hiszen Magyarország volt az egyetlen olyan szövetségese Németországnak, amelynek nem voltak harcoló (csak megszálló) csapatai a keleti arcvonalon. Így célja csak az lehetett, hogy a fegyveres részvételt a lehető legkisebb mértékűre alkudja le. A magyar fegyveres erők részvételéről szóló döntés hosszú huzavona után, 1942. január22-én született meg. A megállapodás szerint Magyarország, az 5 megszálló dandár mellett, 9 gyalogdandárt, egy páncélos-dandárt ad harcoló kötelékként a keleti arcvonal megerősítésére, a hozzájuk rendelt parancsnokságokkal és Fővezérségi közvetlenekkel. A magyar kormány a németek által tett engedmények fejében hozzájárult, hogy 20 000 főt sorozzanak be a Waffen SS-be, továbbá, hogy a magyar olaj- és mezőgazdasági termékek átadása jelentősen növekedjen.

Magyar kérésre a német vezetés ígéretet tett a hiányzó nehézfegyverzet pótlására, az élelmezés kivételével az anyagi és technikai ellátás átvállalására. Sajnos ezek csak szóbeli megállapodások voltak, a magyar felső vezetés nem tartotta szükségesnek mindezt hivatalos, nemzetek közötti szerződés formájában is rögzíteni. E felületes, és kellően át nem gondolt lépéssel teljesen kiszolgáltatott helyzetbe hozta a felajánlott magyar kontingenst. A megállapodást követően szinte azonnal megkezdődtek a szervezési munkálatok. A kisebb mérvű minőségi fejlesztések mellett csupán annyi lényeges változás állt be, hogy a gyalogdandárokat könnyű hadosztályokká szervezték át, és a Gyorshadtest bázisán elkezdődött az 1. páncéloshadosztály felállítása. Mindezek figyelembe vételével a kivonuló hadrend a következőképpen alakult: A 2. magyar hadsereg (207 500fő)  III., IV. és VII. hadtest, (létszámuk egyenként 50 000fő) három könnyűhadosztályból, a hadtest közvetlenekből, illetve hadtest vonatból álltak. Az 1. páncéloshadosztály (12 500fő), egy harckocsiezred és egy gépkocsizó lövészdandár, valamint a hadosztály közvetlenek és a hadosztály vonat. Az 1. repülőcsoport (5 000fő) egy távolfelderítő-, egy vadászrepülő-, egy bombázó osztály és a csapat közvetlenek. Végül a hadsereg közvetlenek (53 000fő), két híradó zászlóalj, egy légvédelmi tüzérosztály, két légvédelmi tüzérüteg, két gépvontatású nehéz tüzérosztály, hat utászszázad, két rohamcsónakos század, egy gépkocsizó vegyi század, egy lángszórós század, egy rádió felderítő század, haditudósító század, három hadtápzászlóalj, kilencvenszázadnyi vonat, negyvenöt századnyi munkásszázad, két nehéz mozsár üteg. A hadtesteket alkotó könnyűhadosztályoknak két gyalogezrede (2x4 300fő) egyenként három zászlóalja, négy századdal volt. Továbbá egy tüzérezrede (1030fő) két osztály, négy-négy 80 és 100mm-es ágyú, nyolc-nyolc 100és 150mm-es tarack. Egy lovasszázad (206fő). Egy légvédelmi gépágyús üteg (190fő), hat 40mm-es gépágyú. Egy híradó század (247fő). Végül a hadosztály vonat (480fő).

Az itt feltüntetett 2. magyar hadsereg összetétele lényegesen eltért a hivatalos hadrendtől. Ez annak tudható be, hogy a katonai vezetés a személyi és anyagi terhelést az egyes körzetek helyett az egész országra kiterjesztette. Szempontként kezelték továbbá azt is, hogy a honvédség legértékesebb részét jelentő fiatal sorállomány aránya ne haladja meg a 20¾25%-ot. A hiányzó részt első és másodvonalbeli tartalékosokból pótolták ki. Hasonló elveket követtek a tiszti állomány összetételének kialakításánál is, amikor a tartalékos tisztek arányát 70¾75%-ban határozták meg. A 207 ezer fős kivonuló létszám 20%-a volt nemzetiségi, míg a munkaszolgálatosok aránya 10%-ot tett ki. Az összlétszámnak csupán 55-60%-a volt harcoló, a többit a munkaszolgálatosok, valamint a kiszolgáló és ellátó személyzet tette ki.

Teljesen más volt a helyzet a fegyverzet terén. Míg a személyi biztosítás vonatkozásában a minőség tartalékolására törekedtek, addig a kivonuló csapatokat a rendelkezésre álló fegyverzet legjavával látták el. Az már más kérdés, hogy hadseregünket így sem lehetett a korszerű fegyveres erők közé sorolni. Különösen azért, mert a németek a megígért fegyverzetnek csak töredékét szállították le, így a hadtestek könnyű hadosztályai valóban könnyűnek találtattak. Elsősorban nem azért, mert csak két ezredük volt, hanem azért, mert alig rendelkeztek gépvontatású, nagy tűzerőt biztosító nehézfegyverzettel, mindenekelőtt közepes tüzérséggel és páncélelhárító lövegekkel. Ugyanakkor a vonatok nagy létszáma és a sok lóvontatású fogat miatti nehézkessége jelentősen lerontotta a harcoló csapatok mozgékonyságát. Nem volt sokkal jobb a helyzete az 1. páncélos hadosztálynak és a repülőcsoportnak sem. Az eredeti tervek szerint az 1. páncéloshadosztály két harckocsiezredből állt volna, közepes és nehéz harckocsikkal felszerelve. Mivel a németek az ígért mennyiségnek még a felét sem szállították le, így csak két zászlóaljat lehetett felállítani. Ráadásul az átadott harckocsik már nem tartoztak a legkorszerűbbek közé. A 22 db Pz—IV. kevésnek bizonyult, ráadásul a rövidcsövű változatát kaptuk meg. Így az ezred harckocsijainak zömét a 108 db Skoda T—38-as könnyű harckocsi tette ki. A repülőcsoportból csak a felderítőszázadok rendelkeztek korszerű Henkel—111- és 46 típusú gépekkel. A Héja vadászrepülő osztály 22 gépe még elfogadható minőséget jelentett, de a bombázóosztály Caproni—135-ös repülői jócskán elmaradtak a kívánalmaktól.

A csapatok kiszállítása 1942. április17-én kezdődött meg, és július17-én fejeződött be. A kirakodás zömmel Orjol és Kurszk körzetében és attól jóval nyugatra történt, ahonnét a magyar katonáknak gyakran több 100 kilométer-t kellett gyalog megtenni. Elsőnek a III. hadtest és a hadsereg-parancsnokság érkezett ki. Őket a IV., majd az VII. hadtest követte. A páncéloshadosztály Lengyelország területéről több mint 1400¾1800 km-es menet után érkezett ki a hadműveleti területre.

Támadás a Donig

Az elsőnek kiérkező III. hadtest Kurszktól keletre német csapatokat váltott le, és védelembe ment át. Az Ober Kommando der Wehrmacht (OKW) ebben az időszakban már megkezdte előkészíteni a nagy nyári offenzívát a keleti arcvonal déli szárnyán. Első ütemben pozíciót, javító hadműveletet terveztek végrehajtani Kurszk és Harkov térségéből azzal a céllal, hogy a Dontól nyugatra elhelyezkedő szovjet erőket Voronyezs irányú összetartó csapásokkal bekerítik és megsemmisítik. Ezt követően kívánták megindítani a nagy támadást a Kaukázus, illetve Sztálingrád irányába.

Az első hadművelet végrehajtásához létrehozták a Weis hadseregcsoportot. Állományába került a 2. és 6. német tábori-, a 4. német páncélos- és a 2. magyar hadsereg kiérkezett részei. Főcsapást Kurszktól észak-keletre elhelyezkedő 2. tábori- és a 4. páncélos hadsereg tervezte mérni Voronyezs irányába. A déli szárnyon lévő 6. hadsereg részeivel az Oszkol folyótól nyugatra lévő erőket készült bekeríteni, míg zömével tovább kellett támadnia Voronyezs irányába a bekerítés külső gyűrűjének bezárása érdekében. Az első etapban a magyar hadseregnek a német seregtestek között Tyim, Sztarij Oszkol irányában kellett támadnia. Feladata volt, hogy a 6. német hadsereggel együttműködve hozza létre a bekerítés belső gyűrűjét, jusson ki Voronyezstől délre a Donhoz, majd készüljön fel a német csapatok leváltására, a Don-menti védelem megszervezésére. Mivel a 2. hadsereg többi alakulata még nem érkezett ki, a hadseregcsoport parancsnoka alárendeltségébe utalta a VII. német hadtestet, egy páncélvadász-zászlóaljat és egy nehézüteget. A támadás 1942. június28-án hajnalban indult meg a hadseregcsoport északi szárnyán. A 6. hadsereg két napos időcsúszással kezdte meg, amikor a szovjet tartalékok már „rámozdultak” az északi irányra.

A német-magyar csapatok bekerítő hadművelete a Brjanszki és a Délnyugati Front, 2-2 hadseregének felszámolására irányult. A támadás 300 kilométeres arcvonalon indult meg és 7 nap alatt 160-180 kilométeres előretörést ért el. Július4-re a belső gyűrű Sztarij Oszkolnál, a külső gyűrű Voronyezs magasságában a Don nyugati partján zárult be. A hadművelet a már jól bevált német elvek szerint zajlott le. Az áttörés az északi és a déli szárnyon következett be, amelyet a páncéloshadosztályok erős légi és tüzérségi támogatása mellett hajtottak végre. Ezt követően a gyalogság, kihasználva a réseket, megkezdte a belső gyűrű létrehozását és a bekerített erők felszámolását, miközben a páncélos és gépesített csapatok nagy ütemben törtek előre a külső gyűrű terepszakaszára, jelen esetben a Don vonalára.

A 2. magyar hadsereg sikere elsősorban attól függött, hogy a szárnyakon indított áttörés milyen gyorsan és milyen eredménnyel zárul. Az első négy nap során harcai igen hevesek voltak, mivel az előttük védekező szovjetek még nem ismerték fel a bekerítés veszélyét. A harcok terhét a III. hadtest 9. hadosztálya viselte mindvégig. Menet közbeni leváltásáról szó sem lehetett, mivel a németek alárendeltségükbe vonták a 6. hadosztályt, a 7. hadosztálynak pedig szárnyfedező, illetve lekötő feladatokat kellett ellátni. A 9. hadosztály alig kiképzett katonái a súlyos veszteségek ellenére becsülettel helytálltak. Zászlóalj erejű harccsoportjaik rohamot roham után indítottak, s ezzel elérték azt a legfontosabb céljukat, hogy a szovjetek ne tudjanak erőikkel manőverezni, átcsoportosításokat végrehajtani az áttörés irányába, illetve ne csússzanak ki a bekerítésből. A német-magyar csapatok június28-a és július10-e között 28 560 hadifoglyot ejtettek, 516 löveget, 1015 harckocsit zsákmányoltak, illetve semmisítettek meg és 432 repülőgépet lőttek le. Sajnos súlyosak voltak a III. hadtest veszteségei is; 118 fő tiszt és 2430 fő legénység, amelybe egyaránt értendők a halottak, a súlyos sebesültek és az eltűntek is. Az ilyen arányú veszteség csak részben volt törvényszerű! Az áldozatok számát növelte az is, hogy az egyes harccsoportok közötti együttműködés nem volt kellően összehangolva, a tüzérségi tűztámogatás akadozott és egyes parancsnokok nem vették tudomásul, hogy az első világháborús tömegrohamok ideje már régen lejárt!

A Donhoz elsőnek a III. hadtest gyorscsoportja ért ki július7-én. Őket a hadtest főerői, majd a szállítási nehézségek, és a partizánok elleni elhúzódó harcok miatt késlekedő másik két hadtest követte. A németek, meg sem várva az egyes lépcsők teljes beérkezését, azonnal átadták védőszakaszaikat. Ennek a kapkodásnak igen súlyos következményei lettek. Ugyanis a németek nem fordítottak kellő figyelmet a Don nyugati partjának megtisztítására, ahol igen jelentős szovjet erők maradtak vissza. Amikor azok észlelték a németek távozását, azonnal támadást indítottak a hosszú meneteléstől kifáradva beérkező csapataink ellen. Ilyen váratlan támadás érte a 7. hadosztály két zászlóalját Uriv térségében. Az 50¾60 harckocsiból és kb. egy zászlóaljból álló szovjet harccsoport támadását csak igen heves (200¾250 fő sebesült és halott) harcok árán sikerült visszaverni.

Hídfőharcok

A 2. hadseregnek 200 kilométeres védőszakaszt kellett átvennie Voronyezstől délre. Ez a szélesség többszörösen meghaladta a kétezredes hadosztályok lehetőségeit és az érvényben lévő normákat, nem beszélve a magyar hadsereg felszereltségéről és kiszolgáltatott helyzetéről. Ráadásul a hadseregparancsnok nem rendelkezhetett szabadon sem a repülőcsoportjával, sem az 1. páncéloshadosztályával. Az anyagi részek nagy távolságra lemaradtak, mert a szállítókapacitás elégtelen volt, és az útvonalakat a németek felügyelték, használatukban elsőbbséget élveztek.

A Don nyugati partján visszamaradt szovjet erők három nagyobb hídfőt létesítettek Uriv, Korotojak és Scsucsje községek térségében. Mindhárom igen veszélyes volt, mert jelentős erőket rejtettek, a folyókanyarulatokra támaszkodtak és nehezen járható (mocsaras, erdőkkel fedett, horhosokkal szegdelt) terepen helyezkedetek el. Megközelítésük a nyílt területek miatt igen nehéz volt, míg a szovjetek a folyó túloldaláról folyamatosan kapták az erősítéseket.

A magyar parancsnokság felismerte ugyan a veszélyt, de kezdetben nem volt meg a lehetősége a gyors cselekvéshez. Az anyagi részek lemaradtak, s így az 1. páncéloshadosztály csak július17-én kapott némi üzemanyagot. Az urivi hídfő ellen a még csak részeiben kiérkező 2. magyar hadsereg először július18-án indított komolyabb akciót. A támadáshoz több harccsoportot hoztak létre a 7. hadosztály gyalogzászlóaljaiból, a páncéloshadosztály harckocsizó- és gépkocsizó egységeiből, az 51. páncélvadász-zászlóaljából és az összevont tüzérségből. A harcot Veres Lajos altábornagy, az 1. páncéloshadosztály parancsnoka vezette. A magyar harccsoportok gyalogos részei délre elfoglalták az uralgó magaslatokat, míg a harckocsizók egyes helyeken kijutottak a folyóhoz. A hídfőbe befészkelt szovjet erők zömét felszámolták és elérték a Don mocsaras árterét. Itt azonban a terepviszonyok miatt lehetetlen volt tovább támadni, így a terület teljes megtisztítása nem történt meg. A harcok során több száz foglyot ejtettek, 35 ellenséges harckocsit lőttek ki, illetve zsákmányoltak. E támadás sikere azonban hamar semmivé foszlott. A szovjetek a túlpartról éjszakánként egyre több erőt dobtak át, a hídfő területére. Augusztus elején már nagyszabású támadást indítottak Urivnál és Korotjaknál. A támadásban két szovjet lövészhadosztály, egy lövész- és egy harckocsi dandár vett részt. Harcukat a túlpartról igen erős légi- és tüzérségi csapásokkal támogatták. Az augusztus6-án megindult támadás súlypontjait a két hídfő között ügyesen váltogatták. Így a szinte pókhálószerű magyar védelem csekély tartalékaira óriási feladat hárult. A jelentős mérvű betöréseket csak hosszú, elkeseredett küzdelem után sikerült megállítani. A szovjeteknek óriási veszteségeik ellenére sem sikerült átszakítani a magyar védelmet, de áldozatuk nem volt hiábavaló. A hídfőket újból uralták, és azokat a korábbinál sokkal jobban kibővítették és megerősítették.

A hídfőharcok végjátékát a Korotojak mentén létesített szovjetállások, felszámolása jelentette. A németek végre belátták, hogy a 2. magyar hadsereg még az arcvonalát is alig tudja tartani, a hídfőket képtelen önállóan felszámolni. Ezért a németek augusztus közepétől két gyaloghadosztály részeit, pár üteget, majd a XXIV. páncélos-hadtestparancsnokság közvetlenjeit, öt tüzérosztályt, egy rohamlövegosztályt és az első magyar páncéloshadosztályt irányították Korotojak térségébe. A Korotojak elleni támadás szeptember1-jén indult meg erős légi- és tüzérségi előkészítés után. Három napig tartó ádáz küzdelemben megtört a szovjet csapatok ellenállása, a hídfő német-magyar kézre került. Ezt követően a XXIV. német hadtest parancsnoka még erősebb csoportosítást hozott létre közvetlenjeiből, az 1. páncéloshadosztályból, egy német és három magyar hadosztályból azzal a céllal, hogy az urivi hídfőt is felszámolja. Erre az időre azonban a szovjetek a térséget szinte erőddé alakították át, és igen jelentős erőkkel szállták meg. A hídfőt már egy lövészhadosztály, egy erődkőrzet (kb. 1,5 hadosztály), egy gépkocsizó lövészezred, egy harckocsi brigád (kb. két zászlóalj) védte, amelyek igen erős tüzérségi- és légi támogatásra is számítottak a túlpartról. A támadás az urivi hídfő ellen szeptember9-én indult meg. A harcok egy héten át egyre hevesebb erővel dúltak. A támadók csak igen lassan tudtak tért nyerni. A magaslatokat megszállva tartó szovjetvédők igen hatásosan tudták uralni az előterepet. Bár kisebb területeket fel kellett adniuk, de fontosabb állásaikat meg tudták tartani. A német-magyar csapatok tekintettel a súlyos veszteségekre, szeptember16-án beszüntették a támadást.

A szeptember közepéig dúló hídfőharcok változó sikerrel jártak, amelyben mindkét fél súlyos veszteségeket szenvedett. A mérleg nyelve az eredményesség oldaláról megközelítve a szovjetek oldalára billent, ugyanis a három hídfőből kettőt az urivit és a scsucsjeit sikerült megtartaniuk. Az alig kiképzett magyar katonák egy-két esettől eltekintve elismerésre méltóan helyt álltak. A veszteségek is nagyok voltak. Összehasonlításra nincs lehetőség, mert szovjet adatok nem állnak rendelkezésünkre, azt csak becsülni lehet. A részharcok adatai alapján a magyar veszteségeket kb. 2-3 szorosan, múlták felül. A 2. magyar hadsereg vesztesége (sebesültek, halottak és eltűntek) szeptember végéig már meghaladta a 25 000 főt. Ez számunkra óriási vérveszteséget jelentett, amit elsősorban a nehéz és korszerű (gépvontatású nehéztüzérség, harckocsik, repülőgépek) fegyverzet alacsony számának és kisebb részt a tapasztalatlanságnak tudhatunk be.

A hídfőharcok időszakának volt még egy tragédiája. Horthy István repülő főhadnagy, szolgálatteljesítés közben, 1942. augusztus20-án 05,07-kor gépével lezuhant és hősi halált halt.

Az urivi hídfő elleni sikertelen kísérletek végleg meggyőzték a német-magyar vezetést, hogy e jelentős ellenséges góc felszámolásához nincsenek meg sem az emberi, sem a technikai feltételek. A szovjet fél uralta a légteret, hatalmas tüzérségi fölénnyel rendelkezett, emberveszteségeit gyorsan, és minden különösebb nehézség nélkül tudta pótolni. Mivel a szovjetek is megelégedtek a két hídfő birtoklásával, a német-magyar vezetés lehetőségei pedig kimerültek, így a 2. hadsereg arcvonalán szeptember közepétől viszonylagos nyugalom állt be.

A Don-menti tragédia és előzményei

Az 1942. őszén megszületett döntés értelmében megkezdték a 2. hadsereg fáradt alakulatainak fokozatos leváltását, a hátországi erőforrásoknak megfelelő új hadrendi struktúra kialakításának előkészítő munkálatait. Novemberben kezdtek megérkezni a pótlásra és a váltásra szánt menetszázadok, a 2. hadsereg helyzete ennek ellenére nem javult lényegesen. Ugyanis az arcvonal hossza nem változott, a beígért német fegyvereknek csak töredéke érkezett meg. Ráadásul a váltások is igen körülményesen és lassan haladtak. Az új alegységek a kiszállítás után a hadtestek kiképző táboraiba kerültek. Fegyvert alig vittek magukkal, mivel a meglévő készleteket a visszamaradt erők számára tartalékolták. A valamivel több, mint 35 000 fő kiképzése zömében csak könnyű gyalogsági fegyverekkel történt. Saját fegyvert csak a váltás után, az arcvonalban kaphattak. A munkaszolgálatos századok arcvonalba küldésével a műszaki munkálatok felgyorsultak ugyan, de koránt sem érték el a kívánt ütemet. Hiányoztak a korszerű műszaki szerszámok, nem volt elegendő anyag sem. Így a 200 kilométer széles védelem inkább egy rövid halogató harcokra alkalmas, vékony ellenállási vonalnak tűnt, mintsem mélyen lépcsőzött, jól kiépített szilárd védelemnek.

1942. november közepétől rosszul alakultak a hadműveletek a tengely számára. Hitlernek az a döntése, amely a déli szárny erőit két részre osztotta, és túl nagy feladatot szabott számukra, megbosszulta magát. A déli csoport nem tudta a Kaukázust elfoglalni, az északi szárny pedig Sztálingrád előterében vallott kudarcot. Az 1942. november19-én Sztálingrád térségében indított nagy szovjet offenzíva elsöpörte a német arcvonalat, bekerítették, majd megsemmisítették a németek legerősebb hadműveleti csoportosítását, a Friedrich von Paulus tábornok vezette 6. tábori és 4. páncélos hadsereget. A Kaukázusban lévő erőknek is csak nagy veszteségek árán sikerült visszavonulniuk. Még be sem fejeződött a Sztálingrád térségében bekerített német erők felszámolása, a szovjetvezetés az egész keleti arcvonalra kiterjedő általános támadás megindítására utasította a frontokat. Ennek részeként került sor a Voronyezsi Front osztrogozsszk-rosszosi, illetve a Brjanszki Front csatlakozásával a voronyezs-kasztornojei hadműveletek végrehajtására, amelyek közvetlenül a 2. magyar hadsereg és a 8. olasz hadsereg részei (Alpini hadtest), majd a 2. német hadsereg ellen irányultak.

Az első hadművelettel kezdődött el a 2. magyar hadsereg védelmének feldarabolása és erőinek megsemmisítése. A Voronyezsi Front 40. összfegyvernemi hadserege (5 lövészhadosztály, 1 lövészdandár, 1 harckocsi hadtest, 3 harckocsi-dandár, 2 páncélvadász dandár, 1 sorozatvető-hadosztály, 1 tüzérosztály) az urivi hídfőből. A 3. harckocsi hadsereg (2 harckocsi hadtest, 2 harckocsi dandár, 4 lövészhadosztály, 1 lövészdandár, 1 tüzérhadosztály) a  egy lovas hadtesttel (2 lovashadosztály, 1 harckocsi dandár, 3 sí dandár, 2 aknavetőezred) délről, az Alpini olasz hadtest arcvonalával szembeni területről tervezte indítani a támadást. A két hadsereg között a 18. önálló lövészhadtest (3 lövészhadosztály, 1 lövészdandár, 2 harckocsi dandár, 1 harckocsiezred, 5 tüzér-, 2 páncélvadász-dandár) helyezkedett el a scsucsjei hídfőben. Ezen erők fő célkitűzése az volt, hogy koncentrált támadásokkal szétdarabolják a tengely Don-menti védelmét, majd összetartó irányú csapásokkal Alekszejevka térségében létrehozzák a bekerítés belső gyűrűjét, míg gyorsan-mozgó csapataikkal Sztarij Oszkol és Valjuki között birtokba veszik az Oszkol folyó völgyét. Ezzel kívántak kedvező helyzetet teremteni a következő hadművelethez.

A 40. hadsereg támadása 1943. január12-én indult meg az urivi hídfőből. A támadásban két harckocsikkal és tüzérséggel megerősített lövészhadosztály vett részt. Csapásuk a 7. könnyűhadosztály 4. gyalogezrede ellen irányult, azzal a céllal, hogy a magyar védelem áttörésével a hídfőt kiszélesítsék, és ezzel biztosítsák a főerők átdobását. A 8-10 szeres túlerővel támadó szovjeteket a magyar gyalogezred képtelen volt feltartóztatni. Több rohamot visszavertek és a végsőkig harcoltak, de a szűkös lehetőségek és a kedvezőtlen védőállások miatt vissza kellett vonulniuk. A nap végére a szovjetek 6-8 kilométeres betörést értek el.

A 2. magyar hadsereg parancsnoksága 13-ára ellencsapást készített elő négy gyalogzászlóaljjal a 700. német páncélos osztaggal, valamint a 242. rohamlövegosztállyal. Az 5 órakor indított támadásban a harckocsik nem vettek részt, mert a nagy hidegben nem tudták beindítani őket, a rohamlövegek pedig a nagy hófúvásban elakadtak. A gyalogzászlóaljak rohama kezdetben sikeres volt, és visszaszorították a szovjeteket az első állásokig. Az elért terepszakaszt azonban nem tudták megtartani, mert a 40. szovjet hadsereg főerőinek éppen kibontakozó támadása elsöpörte őket. A könnyű fegyverzetű zászlóaljaknak esélye sem volt a tömegével támadó harckocsik megállítására. Mivel a 2. magyar hadsereg tartalékát felhasználta, a Cramer hadtest bevetését pedig a német vezetés nem engedélyezte, a szovjet áttörést megakadályozni nem lehetett. Január14-én estére a IV. hadtest sávjában 40km széles és 20km mély rés keletkezett. Ez lehetővé tette, hogy a szovjet csapatok északi és déli irányú támadással megkezdjék a magyar erők bekerítését.

A védők helyzetét tovább súlyosbította, hogy 14-én nagy erejű támadás indult a déli szárnyon és a scsucsjei hídfőből. A 18. önálló lövészhadtest reggel 7 órakor 3 lövészhadosztállyal, mintegy 100 harckocsival és 700 löveggel csapást mért a 12. hadosztály alárendeltségébe tartozó 48. és 18. gyalogezred csatlakozó szárnyaira. A 3 km-es sávban támadó orosz harckocsi és gyalogsági tömeg feltartóztatására a két magyar zászlóaljnak esélye sem volt. Az ellentámadásra rendelt erőket a szovjet harckocsik egyszerűen legázolták. 17 órára a 12. hadosztály lényegében megsemmisült. Elvesztette személyi állományának 70, tüzérségének 100%-át. Kisebb erők még a szárnyakon küzdöttek, amelyek estétől a 10. ill. 19. hadosztály alárendeltségébe kerültek. A hadtestparancsnoknak a tartalékok, illetve a második lépcsők felhasználásával sikerült ugyan lezárni a 12. hadosztály védelmében keletkezett rést, de jól tudta, hogy az csak időleges lehet, és a szovjet áttörést már tényként kell elfogadni.

Január15-ére a 2. magyar hadsereg arcvonala három részre szakadt. Északon a III. hadtest és a hozzá csapódó 20. hadosztály részei körvédelemre rendezkedtek be, hogy a déli irányú szovjettámadásokat feltartóztathassák. Középen a két áttörés között rekedt erőket is a bekerítés veszélye fenyegette, utánpótlásra nem számíthattak. Így a 13. és 10. magyar, valamint a 168. német hadosztály megkezdte erőinek kivonását az arcvonalból és Osztrogozsszk, Nyikolajevka védelmére összpontosítottak. A déli szárnyon védekező 19. és 23. hadosztály súlyos védelmi harcokat vívott a déli irányba forduló 18. szovjet lövészhadtest csapataival. Sorsukat végül az pecsételte meg, hogy a 3. szovjet harckocsi hadsereg ekkorra már áttörte az olaszok védelmét és Nyikolajevka irányába támadva mögéjük került.

Január16-a sorsdöntő nap volt a 2. magyar hadsereg számára. Ezen a napon a Brjanszki Front 60. hadserege átkelt a Donon és déli irányból átkarolta a III. hadtestünk védőállásait. A déli szárnyon is kritikusra fordult a helyzet. A németek végre bevetették a Cramer hadtestet a 18. szovjet lövészhadtest ellen, de ez sem hozta meg a kívánt sikert. A hadseregcsoport parancsnoka ugyanis nem akarta egyetlen ütőképes tartalékát a magyarok megmentése érdekében feláldozni. A hadtestet ezért részenként vetette be és csak korlátozott céllal. Ez éppen arra volt elegendő, hogy időt nyerjenek a visszavonuláshoz, miközben a magyar csapatok arcvonalának visszavételét (visszavonulását) nem engedélyezték. Ezzel a 2. magyar hadsereg sorsa megpecsételődött.

Jány vezérezredes január17-én végre kiadta a visszavonulási parancsot. A VII. hadtest alakulatainak súlyos és nagy áldozatokkal járó harcok után sikerült a bekerítést elkerülni és az Oszkol folyó völgyéig visszavonulnia. Az arcvonal közepén védekező (13., 10. és 168. német) hadosztályokat ekkorra már a szovjetek Osztrogozsszk térségében bekerítették. Ezen alakulatok három napon keresztül tartották állásaikat és számos támadást vertek vissza. Január20-án ez a csoportosítás is kitört a gyűrűből. Visszavonulásukat egy német utászzászlóalj és az 1. magyar páncéloshadosztály is segítette. A IV. és VII. hadtest maradványai az Oszkol folyó völgyében gyülekeztek, majd 22-étől hátravonták őket egy távolabbi körzetbe.

A III. hadtestre azonban még igen nehéz napok vártak. Január17-étől a Stomm Marcell vezérőrnagy által vezetett seregtest a 2. német hadsereg alárendeltségébe került. Feladatul kapta, hogy különböző német fegyvernemi alakulatokkal (kb. 1 hadosztály) akadályozza meg a szovjet csapatok északi irányú előretörését, és ezzel fedezze a 2. német hadsereg déli szárnyát. A német-magyar csoportosítás vezetésével Friedrich Siebert altábornagyot bízták meg.

A 40. összfegyvernemi- és 3. harckocsi hadsereg csapatai 18-án Ilovszkoje térségében létrehozták a bekerítés külső gyűrűjét. Ez azonban csak részsikernek számított, mivel vezetési hibák miatt nem tudták elszigetelni és felszámolni a bekerített magyar és olasz erőket. A déli szárny instabilitása miatt nem merte megindítani a második (voronyezs-kasztornajei) hadműveletét. Így a Brjanszki Front harckocsikkal és tüzérséggel megerősített három összfegyvernemi (13., 38., 60.) hadserege január 18—24 között korlátozott célú lekötő támadásokat intézett a voronyezsi kiszögelésben védekező német-magyar csapatok ellen. Január24-én, miután a Voronyezsi Front csapatai szabaddá váltak, megindult az északi offenzíva.

A német parancsnokság Seibert csoportot arra használta fel, hogy a 2. német hadsereg visszavonulását a déli szárnyon fedezze. Ennek az lett a következménye, hogy a III. magyar hadtestet a súlyos elhárító harcok ellenére a 40. és 60. szovjet hadsereg bekerítette. A Seibert csoport visszavonulását csak azt követően engedélyezték, miután a 2. német hadsereg főerői már visszavonultak. Az utóvédharcokra kényszerült magyar alakulatok harccsoportonként, egymást követve 28—30 között kitörtek a belső gyűrűből. A III. hadtestből csupán a közvetleneknek és a visszavonulást időben megkezdő kisebb kötelékeknek sikerült még időben kijutni a bezáruló külső gyűrűből. A 14-15 ezer főt kitevő zöm január végén Kurtaja Gora—Olim települések körzetéig jutott. Ekkor a hadtest azt a parancsot kapta, hogy önállóan törje át a szovjet külső gyűrűt, és gyülekezzen az Olim pataktól nyugatra eső területen. A hadtest élelmiszere már napokkal korábban elfogyott, nehézfegyverzettel nem rendelkezett, a katonák teljesen kimerültek, puskánként alig volt 10 lőszerük. Stomm vezérőrnagy kilátástalannak látta a helyzetet, ezért február1-jén feloszlatta a seregtestet, és magára hagyta katonáit. Ezt követően a hadtest kisebb csoportokra oszlott és egyenként igyekeztek átjutni a szovjet vonalakon. A kifáradás, a kemény hideg és a túlerővel vívott harc miatt csupán 5-6 ezer főnek sikerült átvágnia magát és elérni a biztonságot jelentő Szumi körzetét. A kivonás és állományrendezés után a megmaradt részeket 1943. áprilisában és májusában hazaszállították. A hadsereg vesztesége a legújabb kutatások szerint élőerőben kb. 120 ezer fő, nehéztechnika közel 100%, egyéb anyagban 70%.

A 2. magyar hadsereg Don-menti védőharcainak értékelése

A 2. magyar hadsereg történetéről napjainkig számos feldolgozás született. Ezek döntő többsége lekezelően és elmarasztalóan szól a magyar katonákról. Sajnos ez a negatív értékelés ivódott be a köztudatba és ezek hatása ma is érzékelhető. A tények azonban sokkal árnyaltabb értékelésre késztetnek. A magyar seregtest védelmi sávjának szélessége meghaladta a 200 kilométert. Ez azt jelentette, hogy a hadtesteknek 60-70, a hadosztályoknak 20-30, az ezredeknek 10-15 km-es sávokat kellett védeniük. Ez teljesen irreális volt, még akkor is, ha a folyóvédelem esetén a normákat kb. 1/3-al meg lehetett növelni anélkül, hogy a védelem szilárdsága, illetve ellenálló képessége lényegesen csökkent volna. A bizonyítás érdekében vegyük alapul az 1942/43-as szovjet normákat. Náluk egy jól felszerelt hadsereg védelmének szélessége nem haladta meg a 40-60, folyóvédelem esetében pedig a 80-100 kilométert. Ráadásul hadosztályaik három és nem két ezreddel rendelkeztek.

A magyar hadsereg vezetése a védelmet két lépcsőben építette fel. Az első védelmi vonal a folyóra támaszkodott és a gyalogezredek másfél-két zászlóalja szállta meg. Mögöttük 3-4 kilométerre építették ki a tüzérségi tüzelőállások körletét. A második védelmi vonal az első lépcsők mögött 10-15 kilométerre húzódott. Ezeken túl minden hadtestnél ún. villámcsoportokat hoztak létre a hadosztály- és hadtest közvetlenekből, valamint a második védővonal erőiből. Ezek feladata az volt, hogy ellenséges betörés esetén támadást hajtsanak végre és állítsák vissza az eredeti helyzetet. A második világháború is bizonyította, hogy a kiépített védelmi vonalak akkor hatékonyak, ha azok kellően lépcsőzöttek, és jelentős tartalékok állnak rendelkezésre a mélységben. A széles védősáv miatt a 2. hadsereg e feltételeket nem tudta teljesíteni. Hadműveleti tartalékkal nem rendelkezett, a második védőállásban lévő alegységek nem jelentettek olyan erőt, amellyel komoly súlyt lehetett volna képezni.

Mint ismert, a második világháborúban a támadás sikerét a harckocsik tömeges bevetése biztosította. Így egyértelmű, hogy a védelemben lévő fél csak úgy tarthatta meg állásait, ha erős, mélyen tagozott és a döntő irányokban koncentrált páncélelhárítást tudott szervezni. Erre a 2. hadseregnek semmi esélye sem volt. A magyar lövegek kis űrméretüknél fogva alkalmatlannak bizonyultak, a németek pedig ígéretük ellenére alig adtak át pár nehézlöveget, ráadásul vontatók nélkül. Hogy ez a gyakorlatban mit is jelentett, ismét vegyük alapul a német és a szovjet harceljárást. Mindkét fél támadáskor a főcsapás irányában arcvonal-kilométerenként minimálisan 40-60 harckocsit vetett be. A védő fél egy ilyen támadást csak akkor tudott megállítani, ha erős műszaki zárakat létesített, legalább 25-30 nehéz páncéltörő löveget vonultatott fel és jelentős (kb. ezred) erejű harckocsi-támadást tudott indítani. (Mindez természetesen egy kilométerre értendő.) A magyar egységeknél a nehéz páncéltörő lövegek száma kilométerenként nem haladta meg az 1-2 darabot, az 1. páncélos hadosztályt pedig a németek saját alárendeltségükbe vonták, és nem engedték felhasználni.

Sok vád érte a hadsereg vezetését azért is, hogy a védőállások kiépítésére nem fordítottak kellő figyelmet és amikor beindult a szovjetek támadása, a védőművek mind mennyiségileg, mind minőségileg messze elmaradtak a kívánalmaktól. Ezek a kritikák valóban jogosak és általában tényszerűek. Nem szabad azonban a következő tényeket figyelmen kívül hagyni. A német felső vezetés mindent egy lapra tett fel, amikor a déli szárnyon akart sikert elérni. A Kaukázus és Sztálingrád irányába indított támadáshoz felhasználta a legütőképesebb csapatait. Ezt már csak úgy tudták megtenni, hogy az arcvonal többi részét jelentősen meggyengítették. Mivel túlzottan bíztak a támadás sikerében, a védelmet csak ideiglenesnek tekintették és nem fordítottak rá kellő figyelmet. Csak a sztálingrádi fordulat után döbbentek rá, hogy a csatlakozó szárnyon lévő csapatok védelme milyen gyenge, az egyre erősödő szovjet csapatok lehetőségeihez képest. Mindez természetesen vonatkozott 2. magyar hadseregre is. A magyar védelem kiépítése is későn kezdődött meg, amikor hidegre fordult az idő. Hiába rendeltek ki az arcvonalba munkaszázadokat, a túl nagy sáv és a fagyos talaj miatt az erődítések építése igen lassan haladt. Súlyosbította a magyar csapatok helyzetét, hogy a nagy hó, a hófúvások és a –30—40°C-os hideg lehetetlenné tette a haránt- és keresztirányú utak fenntartását. Mindezt még tovább nehezítette a hadseregcsoport gyenge tüzérségi és légvédelmi rendszere. A légteret is a szovjet repülőgépek uralták.

1941. január elejére a tengelyhatalmak Don-menti védelmi vonala hadműveleti szempontból igen kedvezőtlen volt. Északon (a 2. német hadsereg bal szárnyán) a Don-folyó északnyugati kanyarulata, délen pedig a 8. olasz hadsereg maradványainak jobb oldalán a teljesen nyitott szárny jó lehetőségeket kínált a szovjeteknek a bekerítő hadműveletek megindítására. Joggal vethető fel a kérdés; miért nem történt meg időben (pl. decemberben) az arcvonal visszavétele egy viszonylag kedvező terepszakaszra? Ez logikusnak és látszólag egyértelműnek tűnik és talán a 2. magyar hadsereg sorsát is másként alakította volna. A mélyebb szakmai vizsgálódások után azonban már nem lehet ilyen egyértelműen értékelni, mert; az arcvonal lerövidítése nem járt volna annyi előnnyel, mint amit a folyóvédelem tudott nyújtani; a visszavonás sem történhetett volna harc nélkül a szovjetek azonnali előnyomulása miatt; ez utóbbi pedig lehetetlenné tette volna egy újabb védelmi vonal kellő mértékű kiépítését. Ez különben a nagy hó és hideg miatt amúgy is lehetetlennek tűnt; az igazi okot a déli szárnyon kialakult hadászati helyzet szolgáltatta. Ugyanis a szabaddá váló két szovjet front (részeinek) délnyugati irányú csapásával még nehezebb helyzetbe hozta volna a déli szárnyon harcoló német csapatokat. Mindezzel a német felső vezetés is nyilván tisztában volt, és ezért ragaszkodott a Don-mentén védekező csapatok végsőkig történő kitartására.

1943. elején a szovjet harceljárást a következők jellemezték. A támadásokat legfelsőbb szinten tervezték meg és konkrét, részletes direktívák, programok formájában juttatták le a közvetlen alárendeltek számára. Így a frontoknak, hadseregeknek és a kisebb harci kötelékeknek csupán végrehajtó szerep jutott. A feltételeket központilag biztosították. Ennek a centrális vezetési rendszernek volt egy igen nagy előnye. Nevezetesen, hogy a rendelkezésre álló erőket a döntő pontokra és irányokra tudták koncentrálni. A hadműveletek kezdetén ez igen eredményes volt. A gondok a vezetésben a hadműveletek második, harmadik fázisában jelentkeztek, mert a gyakran változó helyzetekben az alárendelt parancsnokok kezdeményező szerepe nem juthatott érvényre. A frontok általában 1-2 főcsapási- és 1 kisegítő irányt jelöltek ki. A főcsapás irányában tevékenykedő hadseregeket minimálisan 2-3 tüzérosztállyal, 1-2 önálló harckocsi dandárral, 1 harkocsi- vagy gépesített hadtesttel, valamint jelentős biztosító és kiszolgáló egységgel erősítették meg. Hadműveletüket 1 légi-hadsereg támogatta. A támadáshoz az erőket általában két lépcsőben csoportosították. Az első lépcsőbe került a gyalogság 2/3-a, az önálló harckocsi-dandárok (mint gyalogságot közvetlenül támogató harckocsik = GYKTHK) 100%-a. A második lépcsőbe sorolták be a harckocsi hadtestet a siker kifejlesztésére és a többi fegyvernem kb. 80%-át. A maradék rész tartalékba került. A hadseregek 20-40 km-es támadási sávot és ezen belül 4-6 km-es áttörési szakaszt kaptak. Ez utóbbira az összes erő 60-80%-át használták fel. A támadást 3/4—1 órás tüzérségi és légi előkészítés vezette be. Ezt követően az első lépcsőben támadó erők rohamra lendültek és az volt a feladatuk, hogy törjék át a védelem harcászati mélységét és biztosítsák a második lépcső, illetve a harckocsi hadtestek ütközetbe vetését. Végső célként a támadó csoportosításnak ki kellett jutni az ellenség védelmi vonalai mögé és be kellett fejezni a visszamaradt vagy bekerített ellenség megsemmisítését.

A 2. magyar hadsereg ellen indított támadásuk is ezen elvekre épült, a következő sajátosságokkal. A támadás előkészítésére az átlagosnál sokkal több idejük (közel fél év) volt. Ezalatt a csapatokat precízen kiképezték és a feladatokat begyakorolták. Tökéletesen ismerték a Don nyugati partján védekező erők összetételét, erejét és védelmi rendszerét. Így a kiértékelés után meg tudták határozni a védelem gyenge pontjait, amit a tervezés során fel is használtak. Némileg rontotta esélyüket, hogy a támadás helyét nem tudták leplezni, mivel azt a meglévő hídfőkből kellett indítaniuk. Ezt a kétütemű támadó hadművelettel, illetve jelentős helyi erőfölények biztosításával ellensúlyozták. Továbbá jelentős előny volt számukra az is, hogy a Don befagyott, így az utánpótlás nem jelentett különösebb akadályt. Az első etapban a támadást három irányba indították, s ezzel megakadályozták, hogy a magyar vezetés jelentősebb erőkkel manőverezni tudjon. A Branszki Front pedig ez idő alatt lekötötte a 2. német hadsereget és a III. magyar hadtestet. A hídfőkből indított támadások legfőbb sajátossága, hogy azokat először olyan méretűre kell növelni, hogy abba a támadásra szánt erők elférjenek és támadó csoportosításukat, ki tudják alakítani. A hídfők mérete mindig meghatározza a támadási számokat és a bevetett erők nagyságát. Az áttörés kezdetben igen kis sávban (2-3 km) következik be, majd a rések bővülése után a főerők fokozatosan lépnek harcba. Így lehet biztosítani az erőfölény fenntartását és az áttörési szakasz egyre növekvő kiszélesítését. Ez a folyamat zajlott le mindkét hídfőből indított támadásnál.

Urivnál és Scsucsjénél a szovjetek a hídfők kiszélesítése érdekében 3-3 lövészhadosztályt, 1-2 harckocsi dandárt és 25-30 tüzérüteget alkalmaztak 4-4 magyar zászlóalj ellen. Ez élőerőben átlagosan 6-7-szeres, tüzérségben 10-15-szörös, míg harckocsikban és repülőgépekben döntő fölényt jelentett számukra. Az eredmény nem is maradt el, mivel a hídfők mélységét 6-10 kilométerrel sikerült kibővíteniük. Ez pedig lehetővé tette, hogy a második lépcsőket és a harckocsi-egységeket előrevonják és bevessék az erő fokozása, illetve a siker kifejlesztése érdekében. A jelentős erőfölény ellenére a támadási ütemük lassúnak volt tekinthető. A szovjetvezetés a magyar csapatok teljes megsemmisítésére törekedett, s ezért elhúzódó részletharcokba bocsátkozott. Ennek tudható be az is, hogy nem tudták időben létrehozni a bekerítés belső és külső arcvonalát, illetve azokat hermetikusan lezárni. Ez lehetőséget adott a magyar csapatoknak, hogy erőik egy részét időben hátravonják, illetve a bekerítettek a fenntartott folyosókon kitörjenek.

Az 1939-es magyar szabályzatok a védelmet ideiglenes tevékenységnek tekintették, amelyet csak addig kívántak folytatni, míg a támadás feltételeit megteremtik. Tartós, mélyen lépcsőzött állásvédelemről nem tettek említést. A védelmet aktívnak tekintették, amelyet a csapatok határozott ellentevékenységével kívántak elérni. A védelem elvi felépítése szerint az első vonalban az erők 1/3-át, míg a másodikban 2/3-át helyezték el. A két védőöv kismélységű, irányokat lezáró, alegységszintű támpontok láncolatából állt. A védelmi harc aktivitását a második védőövben elhelyezett főerők hatásos ellentevékenységének (ellentámadások sorozata) kellett biztosítani, amely a csapatok nagyfokú manőverező-képességét és a vezetés rugalmasságát tételezte fel. A Don-mentén kiépített védelem nem ezen elvekre épült. 1942. őszétől a 2. hadsereg arra kapott utasítást, hogy jól záró, szilárd védelmet építsen ki, az állások minden áron való megtartása érdekében. Hamar kiderült, hogy ezen elvárásoknak a magyar seregtest nem tud megfelelni. A 200 kilométeres védelmi sáv már eleve kizárta a szükséges sűrűségek biztosítását. A védelmi vonalak csupán alegységszintű támpontok láncolatából állt, jelentős hézagokkal és csekély mélységgel. Még ennek a laza, pókhálószerű védelemnek a kiépítése és berendezése is komoly nehézségeket okozott. Műszaki gépekkel nem rendelkeztek és nem volt elegendő műszaki anyag a vádművek kiépítéséhez, illetve megerősítéséhez. A műszaki zárak még a gyalogságot sem voltak képesek feltartóztani. A hadsereg vezetésének az a törekvése, hogy az így kiépített merev védelemnek némi aktivitást (manőverező képességet) adjon, csekély eredménnyel járt. Ugyanis a két védelmi vonal megszállása felemésztette a harcos állomány közel 90%-át. Így a csekély létszámú tartalékok nem képezhettek megfelelő súlyt, a veszélyeztetett szakaszokon. Mivel a németek elvették az egyetlen, ellencsapásra képes páncéloshadosztályt, a hadseregparancsnoknak nem maradt tartaléka. A hadtesteknél és a hadosztályoknál különítettek ki ugyan némi erőt, de ezek gépjárművek és vontatók hiányában csupán könnyűfegyverzetű gyalogos kötelékek voltak. Mindez nyilvánvalóvá tette, hogy amennyiben támadás éri az arcvonalat, a hadtestek magukra maradnak és csak a német segítségben, bízhatnak.

Joggal vetődhet fel a kérdés, hogy a magyar vezetés miért nem épített ki erősebb védelmet a hídfőkkel szemben, és miért nem vonta vissza az arcvonalat egy kedvezőbb terepszakaszra. Ezek a felvetések valóban jogosak, de nem szabad figyelmen kívül hagyni a korlátozott lehetőségeket. Urivnál és Scsucsjénél a hadosztályok és ezredek keskenyebb sávokat kaptak, több nehézfegyverzettel rendelkeztek és a hadtestparancsnokok ezek irányába több ellentámadást is megszerveztek. Tehát történtek lépések, de ezek kevésnek bizonyultak. További megerősítés csak úgy lettek volna lehetségesek, ha a III. hadtesttől, illetve szomszédos hadosztályokat meggyengítik. Ez azonban a tél beálltával, a Don folyó befagyásával igen kockázatos lett volna, mert a támadást végül is bárhol megindíthatták a szovjetek. A kedvezőtlen arcvonalon védő ezredek visszavételét pedig a németek nem engedélyezték.

Ezek után sajnos csak az egyenlőtlen küzdelem egyetlen lehetősége maradt a csapatok számára. A magyar honvédek ennek ellenére hősiesen harcoltak a túlerővel szemben. Az alakulatok döntő többsége a vésőkig kitartottak, majd kitörtek. Nekik köszönhető, hogy a szovjeteknek nem sikerült a teljes 2. hadsereget megsemmisíteni. Természetesen voltak negatív példák is, amikor 1-2 zászlóalj pánikba esett és megfutamodott. Nem gyávaság volt ez, hanem a kilátástalan helyzet törvényszerű következménye. Ugyanis nehézfegyverekkel alig rendelkező könnyű alegységek nem vehették fel a harcot a tömegével támadó szovjet harckocsikkal szemben. A veszteségeket jelentősen lehetett volna csökkenteni és a védelmi harcokat szervezettebben megvívni, ha a németek időben bevetik a hadműveleti tartalékot képező Cramer hadtestet. Ezt nem tették meg, így a 2. magyar hadsereget lényegében feláldozták saját erőik megóvása érdekében.

Haderőfejlesztés és kiútkeresés 1942—1944 között

Az 1942. elején hivatalba lépő Kállay kormány felismerte az egyre inkább kedvezőtlenül alakuló nemzetközi helyzet veszélyeit, s ezért olyan politikai programot fogalmazott meg, amelynek fő célját az ország háborúból történő kiléptetése képezte. Ez az új koncepció a következő pillérekre épült: a magyar-német kapcsolatokban bizonyos távolságtartás a cselekvési szabadság megőrzése érdekében; újból felvenni a kapcsolatokat a nyugati hatalmakkal, mindenekelőtt Nagy-Britanniával; megőrizni az ország katonai erejét a háború végéig, a nagy elszámolások idejére. E program hatására a honvédség fejlesztése 1942. nyarától újabb lendületet vett. A hadiipar több évre szóló megrendeléseket kapott. Felgyorsították, és új alapokra helyezték a sorkötelesek és a tartalékosok kiképzését. 1942. végére a honi (1. és 3.) hadsereg létszáma megközelítette a 300 ezer főt. Felállításra került az I. páncélos hadtest-parancsnokság a 2. páncéloshadosztállyal, a Székely Határvédelmi Parancsnokság a 9 határvadászdandárral (20 zászlóalj és 2 csoport). Kettőről háromra emelték a légvédelmi- és repülőhadtest dandárjainak számát. A fejlesztéssel és az átszervezésekkel párhuzamosan személycserékre került sor a hadsereg vezetésének felső (központi, hadsereg, hadtest) szintjén. Szombathelyit Nagy Vilmos vezérezredes váltotta fel a honvédelmi miniszteri poszton.

Az 1943-as hadrend tervezésénél már figyelembe vették a 2. magyar hadsereg tevékenysége során szerzett tapasztalatokat. Ennek megfelelően áttértek a háromezredes hadosztályokra, felállításra került egy újabb páncéloshadosztály, egy hegyi dandár és az 1. lovashadosztály. Befejeződött a repülő-, a légvédelmi hadtestek, valamint a Székely Határvédelmi Erők átszervezése is. 1943. végén a békehadrend szerint a honvédség állományába kilenc gyalog hadtestparancsnokság tartozott, egyenként egy, háromezredes hadosztállyal. A „Felriasztás” esetén a hadtestek többi hadosztályait a póttartalékból és a megszálló erőkből egészítették ki.

1943-ban — a 2. magyar hadsereg hazaszállítása után — két újabb megszálló hadosztályt küldtek ki a Szovjetunió területére, így számuk 9-re emelkedett. Ezen erőket 1943. májusáig a 2. hadsereg parancsnoksága irányította. Május1-jén Kijev székhellyel megalakult a Magyar Királyi Megszálló Erők Parancsnokság. Alárendeltségébe került a VII. hadtest négy (18., 25., 121., 124.) gyaloghadosztállyal és a 2. repülődandárral, valamint a VIII. hadtest öt (1., 102., 105., 108., 201.) gyaloghadosztállyal. Ezzel párhuzamosan a hadosztályok számozása és besorolása is megváltozott az új struktúrának megfelelően. Az 1943. nyarától a magyar magszálló erők a szovjet előnyomulás következtében egyre közelebb kerültek a magyar határhoz. Közben több hadosztályunk került német fennhatóság alá és vívott veszteségtejes harcokat a feltartóztató vonalakon, és az ellentámadások során. 1944. elején pedig a Magyar Királyi Megszálló Erő Parancsnokságot feloszlatták. Három hadosztály (18., 19., 201.) a Galiciába felvonuló 1. magyar hadsereg alárendeltségébe került, míg a többieket a német Dél Hadseregcsoporthoz osztották be. 1944. májusára a megszálló hadosztályoknál is befejeződött a harmadik ezred felállítása és a csapatok tűzfegyverekkel történő megerősítése.

A Kállay kormány bel- és külpolitika terén is megkezdte programjának végrehajtását. A felső vezetésben végrehajtott személycserék után a kormány szankciókkal és tömeges letartóztatásokkal háttérbe szorította a kommunista mozgalmat és a szélsőjobboldalt. Mindent elkövetett, hogy megnyerje a legálisan működő baloldalt politikájának. A zsidótörvények érvényben maradtak ugyan, de visszautasították a németek követelését, miszerint végső megoldásként a zsidóságot iktassák ki a társadalmi életből és készítsék elő deportálásukat. Bár a magyar termékek (bauxit, kőolaj, magnézium és élelmiszerek) Németországba irányuló kivitele (zömében hitel címén) a korábbi ütemben folytatódott, fokozatosan lazultak a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok. Kállay Miklós az angolszász barát politikusokra támaszkodva 1942. őszétől kereste a kapcsolatokat a nyugati szövetségesekkel. A kapcsolatfelvétel a tétova és nem kellően előkészítés miatt igen lassan haladt. 1943. tavaszától az események felgyorsultak, különösen az olasz fasiszta rendszer összeomlását követően. A magyar kormány a nyugati szövetségesekkel folytatott tárgyalásokon vállalta a feltétel nélküli megadást, annak minden következményével. Az előzetes fegyverszüneti megállapodást végül is 1943. szeptember elején adták át Magyarországnak az angolok. Ebben többek között kikötötték, Magyarország fokozatosan szakítsa meg politikai, katonai és gazdasági kapcsolatait Németországgal, engedjék átrepülni a szövetséges repülőket Magyarország felett, és fegyveresen szálljon szembe egy esetleges megszállással.

A magyar kormány igyekezett eleget tenni ezen elvárásoknak. Több esetben is ellenállt a német nyomásnak, (a zsidóság még Magyarországon volt a legjobb helyzetben, a légvédelmünk átengedte a szövetséges repülőket légterünkön, és a gazdasági kapcsolatok is némi visszaesést mutattak stb.), de döntő lépésre képtelen volt elszánni magát. A hatalomféltésen és politikai felfogáson túl ennek számos, igen is érthető oka volt. Többek között ekkor már a német megszállás elő volt készítve, a nyugati szövetségesek a második frontot nem a Balkánon kívánták megindítani, és így nyilvánvalóvá vált a szovjet behatolás, s a magyar diplomáciát, éppen az előbbiek miatt a Szovjetunió irányába kívánták terelni. 1944. elején a Kállay kormány az isztambuli angol képviseleten keresztül kapcsolatot keresett a szovjet vezetéssel is. Felajánlásai (a megszálló hadosztályok átállása, a jugoszláv partizánok támogatása) süket fülekre talált. Magyarország sorsa, ekkor már lényegtelenné vált, a nagyhatalmak a háború utáni rendezés főbb elveiről már döntöttek. Ezeknek a tétova, eredménytelen kísérleteknek a német megszállás lett a következménye.

1943. elejétől a németeknek már tudomásuk volt a magyar kísérletekről, amit Hitler szemére is vetett Horthynak. Az olasz események hatására a német vezérkar már ősszel javaslatot tett Magyarország megszállására, amit Hitler jóvá is hagyott, sőt az időpontot is rövidesen kitűzte 1944. március19-ére. A békés megszállás érdekében Horthyt március18-ára a Német Birodalomba csalták, ahol közölték vele a hírt. A kormányzónak alapvetően két lehetősége volt. A megszállás utáni időszak kormányzása vele, vagy nélküle fog megtörténni. Ő az előzőt választotta, bízva abban, hogy így többet tehet majd az országért. A németek a „Margarethe-I.” tervben Magyarország területét a Tisza vonaláig négy zónára (északi, északnyugati, déli, délnyugati) osztották. Mivel magyar ellenállás nem volt, a megszállás gyorsan és zökkenőmentesen zajlott le. Megindultak a letartóztatások és a Kállay kormánynak mennie kellett. A németek szélsőjobboldali kormányt szerettek volna az ország élére állítani, de Horthyék ellenállása miatt egyelőre ez csak részben sikerült. Az egyeztető tárgyalásokon kompromisszum született, Sztólyai lett a hivatalnok-kormány miniszterelnöke. A megszállók nem fegyverezték le ugyan a magyar alakulatokat, de a laktanyák zárlatát elrendelték. A német magyar katonai vezetés fokozatos háttérbe szorítása a német megszállással megkezdődött. Magyarország forrásainak teljes kiaknázása, a német érdekeket szolgálta.