Háborús helyzet, Észak-Erdély és a Székelyföld visszatérése az anyaországhoz

1939. végén és 1940. elején tovább erősödött a szakadék és nőtt az ellentét a magyar politikai és a katonai vezetés között. Teleki Pál miniszterelnök előtt a katonai diktatúra rémképe jelent meg és minden erejét latba vetve igyekezett a katonákat visszaszorítani. Horthyt is több ízben felkereste ebben az ügyben és kérte: „... hass oda, hogy a katonák ne politizáljanak!” A két fél között egyértelműen a revízió kérdésében volt a legnagyobb nézeteltérés. Teleki ragaszkodott az önálló, békés revíziós megoldáshoz, míg a Werth Henrik vezérkar főnök által vezette katonai oldal csak a németek oldalán tudta elképzelni a revízió végrehajtását, és számba vette a fegyveres beavatkozás lehetőségét is. Így szinte két kormányzati apparátus működött, ami komoly gondokat okozott egyes döntések előkészítésében. 1940 tavaszán ezek az ellentétek tovább erősödtek. A vezérkar sürgette a fellépést Románia ellen, annak folyamatos erősödése miatt. A német fegyverzeti anyagok mellett ugyanis a románok nagyszámban szereztek be angol, francia és olasz fegyvereket is. A francia tervek alapján készült, és az esetleges magyar támadási irányt lezáró, „Károly” erődvonal pedig 1940. elején már több mint 320 vasbeton erődöt számlált.

A németek nyugat-európai hadjáratának kezdetekor (1940. május) Románia hadilétszámra emelte az Erdélyben állomásozó csapatait. Ennek ellenlépéseként Magyarország májusban mozgósította a II. és VIII., valamint a Gyorshadtestet. Rövid idő múlva a III. és IV. hadtest is mozgósításra került, igaz a Gyorshadtest kivételével a csapatok egyelőre a helyőrségeikben maradtak. A tisztikar német elkötelezettségét a gyors francia kapituláció tovább erősítette és biztosak voltak abban, hogy német támogatásra számíthatnak Románia ellen. Az eddigi revíziós sikerek után a vezérkar folyamatosan és erőteljesen sürgette a gyors fellépést Románia ellen. Az értékelések ugyanis egyértelműen bizonyították, hogy a román haderő folyamatosan erősödik, így minden nap elvesztegetése csak a románok esélyeit növeli. Júniusban aztán kitűnő alkalom kínálkozott az erdélyi területek visszaszerzésére. A Szovjetunió önvédelme érdekében, mivel a keleti terjeszkedés során a németek elérték a szovjet határt június26-án jegyzékben szólította fel Romániát, hogy az Októberi Forradalom után Romániához csatolt bukovinai és besszarábiai, ukrán lakta területeket, adja vissza! Egyben jelezték a magyar kormánynak, hogy egy esetleges együttes fellépés, a románokkal szemben, biztosíthatná a magyar területi igények realizálását is. Az együttműködési készség bizonyítására a szovjetek ünnepélyes keretek között visszaszolgáltatták az 1848-49-es forradalom és szabadságharc lobogóit is. A magyar kormány azonban mereven elzárkózott az együttes fellépés lehetőségétől.

A magyar kormány úgy ítélte meg, hogy Románia mindenképpen elfogadja a szovjetköveteléseket, hiszen senkitől sem számíthat segítségre. Sőt teljesen biztosra vették azt is, hogy a szovjet lépések Németország tudtával és beleegyezésével történtek. Felmerült az a gondolat is, hogy a Romániában esetleg bekövetkező zűrzavarra, baloldali megmozdulásokra, valamint a magyar lakosság védelmére hivatkozva talán preventív katonai akcióra is lehetőség nyílik. Ilyen megfontolások vezették Werthet, amikor június27-én kérte a Legfelső Honvédelmi Tanács összehívását. A késő esti órákban összeülő tanácskozáson azonban, mivel a Berlinbe eljuttatott magyar állásponttal kapcsolatos német reagálás még nem érkezett meg, Werth javaslatával szemben nem az összes mozgósított alakulat, hanem csak a határvadászok, valamint az V. és VI. hadtest egyes csapatainak határra vonását határozták el. A többi korábban mozgósított alakulat (II., III., IV. és VIII. hadtest) békeállomáshelyén olyan parancsot kapott, hogy július2-től kezdve készüljön fel vasúti szállításra.

Közben a megállapodásoknak megfelelően a szovjet csapatok június28-án megkezdték Besszarábia visszafoglalását. Estére a menetcélokat mindenütt elérték. A magyar vezetés ezek után Magyarország elleni fenyegető lépésnek tekintette, hogy bár a román csapatok a kapott parancsnak megfelelően sehol nem fejtenek ki ellenállást, hanem visszavonulnak, Károly király június28-án este mégis általános mozgósítást rendelt el. Nem kétséges, állapította meg a magyar vezérkar helyzetértékelése, hogy a király, feladva az ellenállást a legerősebb ellenséggel szemben, a továbbiakban fegyverrel akar szembenézni minden más irányból várható erőszakos fellépéssel, valamint minden bizonnyal figyelembe vette a felbomlással fenyegető belső helyzetét is. A román katonai lépésekkel párhuzamosan Erdélyben újabb alakulatok jelentek meg.

Csáky István magyar külügyminiszter, a román mozgósítás hírére, magához kérette Ermannsdorf német követet, és közölte vele, hogy a román mozgósítás egyértelműen Magyarország ellen irányul. Elképzelhetőnek tartotta, hogy Károly megkísérli egy meglepetésszerű támadással a Tiszáig kitolni a román határt, így próbálva visszaszerezni elveszett népszerűségét. Közölte a követtel, hogy utasította a bukaresti magyar diplomáciai képviselet vezetőjét, hogy kérjen magyarázatot a román mozgósításra, hiszen a szovjetkövetelésnek békés úton eleget tettek. Kérte továbbá a német követet, hogy a német kormány jelezze Bukarest felé, hogy a magyar kormány, tárgyalásokat kezdene a magyar területi követelésekkel kapcsolatban.

A magyar vezetés közben elrendelte az I. és a VII. hadtest mozgósítását is, továbbá előkészületeket tett a teljes mozgósítás elrendelésére. Ez a lépés és az egyre sűrűsödő határincidensek fokozták Ribbentrop nyugtalanságát. A német külügyminiszter attól tartott, hogy a magyar kormány, kihasználva a románok nehéz helyzetét, katonai akcióra szánja el magát. Ez minden tekintetben felborította volna az előzetes német terveket, ezért a két felet nyugalomra és önmérsékletre szólította föl. Csáky minden igyekezete arra irányult, hogy megnyugtassa a német vezetést a magyar katonai intézkedések „békés” voltáról. Közölte, hogy a magyar kormány nem tervez támadást Erdély visszaszerzésére, a mozgósítás célja, hogy Romániát tárgyalásokra szorítsa. Ettől függetlenül a belső nyomás már olyan erős, hogy a kormány egy esetleges háborús megoldással is számol. „Tisztában vagyok a várható veszteségekkel is, azonban egy népnek döntéseket kell hoznia, ha fenn akar maradni.” Egyben közölte, hogy német jóváhagyás esetén Magyarország újabb belső gazdasági megszorításokkal tovább tudja fokozni a németországi gabonaszállításokat. Továbbá, ígéretet tett a magyar vasutak háború alatti szabad német használatára is. Közben a magyar kormány erőteljes lépéseket tett a katonai akció előkészítésére. Július2-án teljes mozgósítást rendelt el és utasítást adott a román határra, való felvonulásra.

Németország nem nézte jó szemmel a magyar készülődést. Igaz, Románia tengelyhatalmakhoz való csatlakozása megszüntette az esetleges angol beavatkozás veszélyét a térségben, a két „szövetséges” háborúját azonban el kellett kerülni. Ribbentrop ezért Csáky külügyminiszteren keresztül figyelmeztette a magyar kormányt, hogy egy katonai akció következtében esetlegesen kialakuló Balkán-háború a német elgondolásokkal teljesen ellentétes, így Magyarország semmilyen katonai támogatásra nem számíthat. Amennyiben viszont Magyarország nem nyúl erőszakos eszközökhöz, egy későbbi időpontban támogatják a magyar területi igényeket. Július2-án összeült a Legfelső Honvédelmi Tanács, hogy megtárgyalja a németek által átnyújtott demarsot és az arra adandó választ. Hangsúlyozták, hogy első helyen a román kormánnyal történő kapcsolatfelvétel és a tárgyalások megkezdése áll. A jelenlévők véleménye egyöntetű volt abban is, hogy a foganatosított katonai intézkedések leállítása szükségtelen, de nem is lehetséges. Sőt úgy vélték, hogy megnyugtatóan hatna, ha Románia, jó szándékának bizonyításaként, tárgyalókészségének bejelentése után azonnal kiürítene néhány, Magyarországnak átengedendő határ menti várost. A Legfelső Honvédelmi Tanács ülését követően, a késő esti órákban Csáky közölte a német követtel a magyar választ. Ebben a kormány hangot adott annak, hogy a tengellyel egyetértésben szeretné rendezni kapcsolatát Romániával. Ezért fogadták nagy örömmel a német külügyminiszter azon megnyilvánulását, hogy a revízió egy későbbi időpontban békés úton is végre hajtható lesz a német birodalmi kormány támogatásával. A kormány mindenesetre jónak látta tisztázni, hogy a Székelyföld, valamint Marosvásárhely, Bánffyhunyad, Kárpátok, Nagybánya alkotta háromszög által határolt területben meghatározott magyar követelések beleilleszthetők-e a birodalmi kormány által kilátásba helyezett támogatás keretébe. Végül tisztázni kívánták azokat a kormány által már 1939. decemberében meghatározott feltételeket, melyek a magyar kormány azonnali cselekvését válthatták ki: 1. a kisebbség üldözése; 2. forradalom kitörése Erdélyben; 3. orosz előrenyomulás a Kárpátokig; 4. kényszerrománosítás Erdélyben besszarábiai és bukovinai román menekültekkel. A kormány nem tért ki a németek által megemlített katonai intézkedések magyarázatára, így a későbbi német válasz ismét felhívta a figyelmet egy esetleges katasztrofális következményre, ha Magyarország a fegyveres utat választja.

A katonai előkészületek azonban a kormány tervei szerint tovább folytatódtak. A csapatok felvonulása és összpontosítása a Tiszántúlon július10-ig befejeződött és a hadsereg-parancsnokságok is kitelepültek a hadműveleti területre. Az 1. hadsereg parancsnoksága, parancsnoka Nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornok a Nyíregyháza melletti Sóstóra, a 2. hadsereg parancsnoksága, parancsnok Jány Gusztáv gyalogsági tábornok Törökszentmiklósra, míg a 3. hadsereg parancsnoksága, parancsnok Gorondy Novák Elemér lovassági tábornok Beregszászra települt törzsével. Ezzel párhuzamosan a román erősítések is folyamatosan és tervszerűen érkeztek Erdélybe. A polgári vasúti forgalmat a Kolozsvár—Nagybánya—Szatmárnémeti vonalon beszüntették. Csapatok érkeztek a Maros völgyébe, továbbá Arad és Temesvár környékére, ahol az információk szerint 3-4 új hadosztályt helyeztek el. A magyar vezetésnek különösen a Maros völgyében létrehozott csoportosítás okozott gondot. Az értékelések egyértelműen bizonyították, hogy ez egy ellentámadó csoportosítás, amelynek egy, a Szamos völgyében indított magyar támadás elhárítása, majd Szeged, Békéscsaba irányú ellentámadás lenne a feladata. Ennek a csoportosításnak a veszélyességét az sem csökkentette, hogy az ide vezényelt csapatok nagy része feltehetően erkölcsileg letörve érkezett Moldvából, s felszerelésük is kívánni valót hagyott maga után. Július10-én aztán Teleki Pál miniszterelnök és gróf Csáky István külügyminiszter müncheni útján maga Hitler ecsetelte a magyar követelések jogosságát, de azok realizálására még nem tartotta megfelelőnek az időt. Felhívta továbbá a magyarok figyelmét a román hadsereg fölényére mind létszámban, mind pedig technikai ellátottságban.

A román küldöttség, Ion Gigurta román miniszterelnök és Mihail Manoilescu külügyminiszter, július 26-án tárgyalt Münchenben. Amint az várható is volt, az lett a tárgyalások eredménye, hogy a két felet a tengely tárgyalóasztalhoz ültette. Augusztus16-án kezdődtek meg Turnu-Severinben (Szörényvárott) a tárgyalások, de amint az várható volt, lényeges eredményt nem hoztak. Magyarország visszautasította a román javaslatot, amely 14 000 km² terület átadását és lakosság cserét tartalmazott, így 24-én a tárgyalások megszakadtak.

A magyar csapatok zöme az akkori Magyarország legszegényebb területein, Békés, Hajdú, Szabolcs-Szatmár, és ha lehetséges a még elesettebb Bereg, Ugocsa és Máramaros megyék területén állomásozott. A nagy létszámú katonaság több mint két hónapos jelenléte megzavarta a helyi lakosság minden napjait. A terepen folyó gyakorlatok akadályozták a mezőgazdasági munkákat, a beszerzések pedig zavarták a lakosság amúgy is akadozó ellátását. Maguk a katonák is, akik zömében parasztkatonák voltak, sokat foglalkoztak az otthoni mezőgazdasági munkák helyzetével és esetleges elmaradásával. Nem egy esetben tettlegességig fajuló ellentét alakult ki a katonák és a nemzetiségi lakosság között. A parancsnokok a tervekben szereplő feladatok alapján igyekeztek begyakoroltatni a legénységet. Az első lépcsőben támadó gyalogzászlóaljak az erődök leküzdésében döntő szerepet játszó rohamjárőrei az április-májusi rohamtanfolyamok után már a határ közelében gyakorolták a tervezett áttörési sávban lévő, felderített erődök leküzdését.

A hadsereg „tehetetlenségének” egyetlen haszna volt, pótolhatták a felszerelésbeli hiányosságokat. Sor került a lőszerhiány pótlására, valamint a hadműveletekben fontos szerephez jutó gépkocsizó és lovasdandárok anyagának kiegészítésére. Ezek harckocsi-zászlóaljai ekkor kapták meg „Toldi” harckocsik egy részét, és a gépkocsizó zászlóaljak „Botond” szállító gépkocsival való kiegészítése is megkezdődött, de még mindig volt pótolni való. A hosszasan elnyúló mozgósítás jelentősen megterhelte az államkasszát. „Erdélyi hitel” címén a minisztertanács július végéig több mint 300 millió pengőt adott a hadseregnek a fenntartási és a várható hadműveletekkel kapcsolatos költségekre. Közben a két fél, figyelve egymásra, semmit nem bízott a véletlenre. Augusztus22-én Magyarország a mozgósítás fokozását rendelte el, míg Románia 23-án elvben megállapodott Bulgáriával Dobrudzsa egy részének átadásáról, hogy az így felszabadult haderőt is a magyarok ellen tudja felvonultatni.

A Minisztertanács augusztus28-ai ülése jól mutatja a magyar elgondolásokat és terveket. Részlet a Minisztertanács 1940. augusztus 28-i ülésének jegyzőkönyvéből: „A miniszter úr előadja, hogy a turnu-severini tárgyalások eredménytelensége után táviratilag fordult a m. királyi kormány a tengelyhatalmak kormányaihoz. Erre Németország és Olaszország külügyminiszterei jelentéstétel végett azonnal Berlinbe, illetve Rómába hívták a budapesti és bukaresti követeiket. A magyar királyi külügyminiszter úr és a román királyi külügyminiszter meghívást kaptak, hogy 30-ikán, csütörtökön reggel legyenek Wienben, ahol von Ribbentrop Joachim német külügyminiszter és Conte Ciano olasz királyi külügyminiszter urak is meg fognak jelenni. A tengelyhatalmak külügyminiszterei értesítették a magyar külügyminisztert, hogy egy felhatalmazást is hozzon magával. Ez tulajdonképpen a négy külügyminiszter tanácskozása lesz. A meghívás szerint kérték egy második megbízott kiküldését is, lehetőleg a magyar miniszterelnököt, ő tehát mint megfigyelő fog a tanácskozáson részt venni. A külügyminiszter úrral még a mai délután folyamán utazik Wienbe. Kíséretükben lesz Hory András, Bárdossy László, Bartheld és Ghyczy követek, vitéz Náday István altábornagy, Pataky Tibor államtitkár, a katonai és polgári szakértők.” Meglehet, hogy pár napig vagy csak 1-2 napig tartó tanácskozások lesznek. A magyar kormánynak az az álláspontja, hogy késhegyig képviselik azon álláspontot, hogy Kolozsvár és az egész Székelyföldhöz ragaszkodunk, e tekintetben semmiféle kompromisszumba nem megyünk.

„A külügyminiszter úr tájékoztatja a kormány tagjait a jelenlegi helyzetről. A lényeg az, hogy a tengelyhatalmak külügyminiszterei a Magyarország és Románia közötti kérdést sürgősen tanulmányozni akarják, a két kormány meghallgatása után. Mi tartjuk a Maros-vonalra vonatkozó igényünket. Végső engedményünk: népszavazás döntsön Brassó város hovatartozása tekintetében. A tengelyhatalmak kritikusnak tartják Románia belpolitikai helyzetét. Félnek, hogy bolsevizmus törhet ki. Drăgălina román tábornok is forradalomról beszél, ha Romániát újabb területi áldozatokra kényszerítik. A németek és olaszok is meggyőződtek, hogy Magyarország diszkriminációt nem tűr el, és honvédségünk verekedni akar. Tudomásul vétetik.

A miniszterelnök úr bejelenti, hogy 12 órakor audiencián jelenik meg a külügyminiszter úrral a Kormányzó Úr Őfőméltóságánál. Javasolni fogja, hogy külföldi tartózkodása tartamára a miniszterelnöki teendők ellátásával a belügyminiszter úr, a külügyminiszter úr helyettesítésével pedig a honvédelmi miniszter úr bízassék meg. Tudomásul vétetik.

Teleki Bárczy István”

A magyar hadsereg és a tervek

Az események hatására Magyarország teljes mozgósított haderejét, kb. 550 000 főt, vonultatott fel a határon, ami azt jelentette, hogy a hátországban szinte semmilyen katonai erő nem maradt. Technikai eszközök tekintetében ekkor közel 250 db kis- és könnyű harckocsival és közel 280 db repülőgéppel rendelkeztünk. Ezek azonban elavult technikák voltak. A csapatok a vezérkar irányelveit augusztus23-án kapták meg és felkészültek a támadásra. Ennek alapján az 1. hadsereg, parancsnoka Nagy Vilmos vezérezredes, alárendeltségében az I., II., IV., VI., hadtest és a Gyorshadtest, feladata az volt, hogy Nagykároly és a Szamos között előretörve, Szinérváraljánál törje át a román erődvonalat és a kialakított résbe, alkalmazza a Gyorshadtestet a siker kifejlesztésére, illetve üldözési feladattal. Továbbá, együttműködve a 3. hadsereggel, verje meg a Szilágyságban felvonult román erőket és érje el Kolozsvár, Dés területét.

A 3. hadsereg, alárendeltségében a III. és VIII. hadtest, feladatául szabták, hogy Máramaros sziget térségéből támadjon főerőivel Dés, illetve részeivel Nagybánya irányába, majd a Szilágyságban működjön együtt az 1. hadsereggel.

A 2. hadsereg, parancsnoka Jány Gusztáv altábornagy, alárendeltségében az V. és a VII. hadtest, biztosítási feladatot kapott a Maros vonalon. A VII. hadtestnek azonban az volt a fő feladata, hogy az erődvonalat délről kerülje meg és foglalja el Nagyváradot. A csapatok augusztus27-én elfoglalták a megindulási körleteket, átjárókat nyitottak a határon telepített román aknamezőkön és felkészültek a másnapi támadásra.

A román haderő

A magyar haderő hírszerző részlegei 1940. elejétől fokozták tevékenységüket Romániával szemben. Igyekeztek pontos adatokat szerezni a hadsereg jelenlegi helyzetéről, állapotáról és a várható lépéseiről. Fontos feladat volt a román erődítések felderítése is. Az elkészült elemzések alapján a román haderőről a következő erőkből áll: 37 hadosztály, 4 hegyivadászdandár, 1 erőddandár, 2 gépkocsizó dandár, 4 lovas hadosztály. Ebből Magyarország ellen felhasználható volt: 18-20 hadosztály, 3 hegyivadászdandár, 1 erőddandár, 1 gépkocsizó dandár és 3 lovashadosztály. Az értékelések alapján a román haderő jelentős erőt képviselt. 1939 óta nagy mennyiségű német (cseh), olasz, francia és angol hadianyagot kapott, így a hadsereg fegyverzetének 70-75%-át korszerű eszközök alkották. A vezérkar külön felhívta a figyelmet a román páncélelhárítás gyors fejlődésére. Páncéltörő lövegekből már majdnem a teljes szükségletet kielégítették. Hasonló volt a helyzet a tüzérségnél is, ahol a német szállítások hatására nagy mennyiségi és minőségi előrelépés történt. Nagy különbség mutatkozott a két hadsereg között harckocsikban és repülőgépekben. A románok összesen 340-350 darab korszerű harckocsival rendelkeztek, és 500-600 darab repülőgép ált bevetésre készen. Folyamatosan erősítették erdélyi csapataikat is. Augusztus25-én, a felderítési adatok alapján 16 gyaloghadosztály, 2,5 lovashadosztály, 3 hegyi-, 1 gépkocsizó és 1 erőddandár tartózkodott a körzetben. Ez az erő 10 hadosztállyal, 1,5 lovashadosztállyal, 2 hegyi dandárral, valamint a gépesített dandárral haladta meg a július első napjaiban, Erdélyben lévő román egységek számát. Ez kb. 270 harckocsit, 350 repülőgépet és 400-450 000 fő élőerőt jelentett.

Az erdélyi román haderőt az 1. hadseregben vonták össze Tzerescu tábornok, volt vezérkari főnök parancsnoksága alatt. A hadsereg a védelmi hadműveleti terveknek megfelelően északi és déli csoportosításból, valamint tartalékból állt. Az északi, Ilcusu tábornok, volt hadügyminiszter parancsnoksága alatt álló csoportosítás, a IV. és VI. román hadtest 8 gyaloghadosztályból, 3 hegyi dandárból és 1 lovasdandárból állt, ami közel 32 ezredet jelentett. Feladata volt, hogy balszárnyával az Érmihályfalva és Nagyvárad között húzódó és jól kiépített Károly-vonalra támaszkodva felfogja, majd a Szilágyságban lévő erődök segítségével megállítsa a Szamos völgyében 1. és a Máramaros sziget felől támadó 3. magyar hadsereget (28, illetve 12 ezred). A felderítés adatai alapján a csoportosítás 126 könnyű- és kis harckocsival rendelkezett. A csoportosítás mögött Dés, Kolozsvár körzetében helyezkedett el a 3 hadosztályból és 1 gépesített dandárból álló hadseregtartalék, összesen 12 ezreddel. Feladatának azt határozták meg, hogy ellentámadást indítson a megállított és komoly veszteségeket szenvedett magyar erők ellen.

A déli csoportosítás, 5 gyalogos- és 2 lovashadosztállyal (kb. 21 ezred), közel 150 harckocsival Arad környékére gyülekezett be. Feladata az volt, hogy a 2. magyar hadsereg 2 hadteste ellen (12 ezred) ellentámadást indítson és betörjön a Tiszántúlra, veszélyeztesse Gyulát és Békéscsabát, továbbá tehermentesítse az északi csoportosítást. Az elgondolás szerint ezzel a lépéssel visszavonulásra és átcsoportosításra kényszeríthették volna a Szamos völgyében megállított magyar erőket.

A román erődvonal, és a román hadsereg előkészületei

A román hadsereg értékelésénél figyelembe kellett venni a magyar határral párhuzamosan húzódó erődvonalat is. Ezt az erődvonalat 1937-ben francia és angol támogatással és tanácsadók segítségével kezdték el építeni. Az Európában zajló események azonban felgyorsították az építkezés menetét. Az erődvonal a trianoni határral párhuzamosan kb. 300km hosszan a Tiszától, a Marosig, a magyar Erdélyi-Kárpátok, a Bükk hegység, az Érmelléki-dombok, a Bihar- és Solymosi hegység nyugati lábánál húzódott. Az volt a rendeltetése, hogy akár északon a Szamos völgyében, akár délen a Maros völgyében felvonuló román erők belső szárnyát védje, mert a külső szárnyak északon Csehszlovákiára, délen Jugoszláviára támaszkodhattak. 1937-ben elkészült 19 betonépítmény, 1938. májusig 80, 1939. májusáig pedig 190. 1940. őszén, a bécsi döntés idején mér 320 betonerőd tartozott az erődrendszerhez. Az első vonal mögött egy második erődvonal kiépítését is tervezték, amely észak-déli irányban húzódva, Erdélyt kettészelve, Máramaros sziget és a Vaskapu között készült volna el. Ez azonban, csak terv maradt. Az erődvonal betonelemeit általában egymás mellé telepítették, csak néhány helyen alkalmaztak mélységi tagozódást, főleg fontosabb csomópontokban. Az erődök a várható támadási irányba „vakok” voltak és csak oldalazó tűzet, tudtak lőni. Az erődvonalban elhelyezett erődöket általában három csoportra osztották: nagy erődök, közepes erődök és kis (fél) erődök.

A nagy erődök általában 8-12 lőréssel rendelkeztek és alápincézettek voltak. A két első sarkokba páncélkupola beépítését tervezték, amelyből az egyik a harcvezetés, figyelés céljait szolgálta volna, míg a másikba egy páncéltörő ágyút terveztek. A páncélkupolákból végül is csak néhányat szereltek föl. Egy ilyen nagy erőd kb. 1 700m³ vasbetonból épült és közel 50 tonna vasat tartalmazott. Belső légköbmétere kb. 190m³ volt. Az erőd ellenség felé néző elülső falának védelmére egy közel 3m széles, az alaptól az erőd tetejéig érő, fejnagyságú terméskövekből álló kőhányást létesítettek, amelyet még földdel, illetve gyeptéglával fedtek. Így próbálták elérni, hogy egy-egy erőd minél kevésbé legyen feltűnő és azt is, hogy az ellenség minél később vegye észre a tűzfészkeket. Elgondolásaik szerint az így kialakított elülső fal tüzérségi tűzzel nem volt rombolható. A közepes és kis erődök formájukban és belső beosztásukban is hasonlítottak a nagy erődökhöz, de nem voltak alápincézve és méreteik is jóval kisebbek voltak. A közepes erődök 4-6, a kis erődök 2-3 lőréssel rendelkeztek. A fél erődök szó szerint egy félbe vágott kis erődöt jelentettek. Míg a nagy, a közepes és a kis erődök két oldalra tudtak tűzhatást kiváltani, addig ezek a fél erődök csak egy irányba voltak képesek tüzelni, ezért elhelyezésük csak bizonyos pontokra korlátozódott.

Minden erőd lőrése és bejárata elé egy a megközelítést akadályozó vizes (ú.n. „Diamant”) árkot terveztek. Ennek az volt a feladata, hogy megnehezítse az ellenség dolgát, amikor az esetleg robbanótöltetet akar elhelyezni a résekbe. A lőréseket, védő árkot, a nagyobb erődöknél, egy külön lőrésbe elhelyezett géppisztoly biztosította. Az árkokat csöveken keresztül az erődökből lehetett vízzel feltölteni, mivel minden erőd rendelkezett saját kúttal. A tervek szerint a figyelést az ellenség irányába periszkópokkal oldották volna meg, de ezek a műszerek valószínűsíthetően soha nem kerültek kiszállításra, így az erődökből lehetetlen volt az ellenség állandó megfigyelése. Az erődök világítását kőolaj lámpákkal oldották meg. Latrina az erődökben nem volt. Az erődök szellőztetését szellőzőcsövek segítségével tervezték megvalósítani, amelyekre szükség esetén szűrőberendezést is csatlakoztatni tudtak. Az erődök egymástól általában 200-300m-re voltak, de a fontosabb helyeken (vasút, útcsomópont, lakott terület stb.) erődcsomópontokat alakítottak ki. Itt az erődök 25-50m-re voltak egymástól és mélységbe is tagolták őket. Az erődök közötti összeköttetést földalatti vezetékek segítségével oldották meg. Érdekessége még az erődvonalnak, hogy az erődökbe beosztott legénység csak veszély esetén foglalta el őrhelyét a kiépített helyeken, addig az erődök mellé felépített téglaépületbe tartózkodtak, ami egyértelműen laktanyai elhelyezést biztosított a katonák számára.

Az erődvonalba telepített műszaki akadályok két nagy csoportot alkottak: a harckocsi árkok, és a drótakadályövek. A harckocsi árkok az erődvonal teljes hosszában kiépítésre kerültek. Szélességük általában 4-8m volt, míg mélységük elég érdekes képet mutatott. Általában az átlag 4-5m volt, ami komoly kiépítettségre utal, de a talaj lazasága miatt ez elég gyakran változott, ami természetesen kihatott a szélességre is. Így egyes helyeken 10-15m szélességű árkok alakultak ki, igaz csak 2-3m-es mélységgel. A harckocsi árkok vízzel való feltöltésére a felduzzasztott Kraszna vizét használták volna föl. Ezt úgy oldották meg, hogy a folyóból ereket ágaztattak ki és ezek az erek több helyen is, keresztezték a harckocsi árkokat. Így elérték, hogy az árkok állandóan víz alatt voltak és általában állandó vízmagassággal. Ezt csak erősítette a talajvíz és az esővíz is. A drótakadályok telepítése általában összhangban volt az erődök tűztervével. A kialakított „drótakadályövben” többsoros drótkerítések, betonba ágyazott vaskarók, buktató drótakadályok helyezkedtek el. Ezen kívül dróthengereket tartottak készenlétben az utak, átjárók és egyéb más fontos helyek gyors lezárására. A tüskésdrótot nagyszámban alkalmazták szinte minden műszaki akadálynál. Ez mennyiségben több száz vasúti kocsit jelentett.

Az erődvonal tűzrendszere összességében megfelelt a kívánalmaknak. Az akadályövet szinte hézagmentesen tudták tűz alatt tartani és az erődök is képesek voltak egymást tűzzel támogatni. Fontos dolognak tekintették, hogy az erődök harcához megfelelően tudjanak kapcsolódni a vonal mögött elhelyezett tűzfegyverek, különösen a tüzérség. Ezért az erődvonal mögötti dombokon, több helyen páncélkupolás tüzérségi figyelőket helyeztek el.

A felderítés adatai alapján, bár a védők mindenfajta földi tűz ellen teljes biztonságban voltak, volt néhány olyan tapasztalat, amely segíthette a támadó tevékenységét. Ilyen volt például: az éjszaka, a mesterséges köd, az egymástól elszigetelt állapot, a minden pillanatban megszüntethető összeköttetés az erődök között (kábelek elvágása, tüzérségi tűz pusztító hatása stb.), a korlátozott figyelési lehetőség a várható ellenség irányába, az emberi tényezők (bezártság, elszigeteltség, kiszolgáltatottság stb. érzése). Szabó László a Magyar Katonai Szemle 1941. évi 2. számában a következő összegzett értékeléssel zárta az erődvonal bemutatását: „az erődrendszer erődítésre nem a legalkalmasabb terepen telepített, kellő mélységi tagoltság híján tartós védelmi célra nem felelt volna meg, az akadályok és a tűzrendszer összhangban vannak ugyan egymással, de az előző két pontban foglaltak miatt nem képezhetnek hatásos akadályt, az erődrendszernek egy alkalmas helyen való áttörése az egész erődrendszer valószínű felbomlását vonta volna maga után. Az áttörés helyén beözönlő támadók egyszerre három irányból körülfogva göngyölíthették volna fel az erődvonalat.”

A 2. hadsereg I. b. (hírszerző) osztályának jelentése érdekes képet mutat a román felkészülésről és az esetleges román tervekről: magyar támadás esetén, amelyet főleg a Szamos kapun át várnak, hadászati ellentámadást terveznek Budapest általános iránnyal Arad, Nagylak területéről Szentes, Csongrád, Kecskemét irányába. Ennek a lehetőségnek a felismerése román részről valószínűleg az erőviszonyok elemzéséből ered. A hírszerzők az egyes alakulatokat ma itt, pár nap múlva attól a helytől 30-40km-re lévő helyen jelentik. A magyar határtól az Erdélyi hegyek lábáig terjedő területet a románok gazdaságilag kiürítik (kifosztják), a polgári közigazgatást folyamatosan megszüntetik, az állami hivatalok zömét elköltöztetik. Ebből arra lehet következtetni, hogy a románok számolnak Erdély nyugati részének biztos feladásával, akár német utasításra, akár önszántukból a helyzet nyomása alatt. A román gyalogezredek páncélelhárító fegyverzete a saját fegyverzetünkkel szemben nyomasztó fölényben van. Nálunk ezredenként 4 db 37mm-es ágyú van, míg náluk 12 db ilyen löveg van, vagy 10 db 47mm-es francia löveg. Eddigi megállapítások szerint a 2. hadsereg előtt kb. 150 db harckocsi, van szétosztva a különböző alakulatok között. Ezek francia Renault típusúak. Mindenestre minden tekintetben saját felszerelésünk fölött állnak. Eddig kb. 100 db bombázó gép jelenlétét, állapítottuk meg a hadsereg arcvonala előtt. A légi fölény, már csak saját arcvonalunk előtt is szembeszökő. A román-magyar határ és az erődvonal közötti előterepet, valamint a magyar határ és Oláh-Apáti, Nagyszalonta, Arad, Pécske, Nagylak közötti területet újabb tábori erődítési elemekkel (helyenként összefüggő állásokkal) építik be. Ebből a szempontból a lakosságot is teljes mértékben igénybe veszik. A főbb közlekedési vonalakat, azoktól pár száz méterre kialakított, harckocsi árkokkal, csapdákkal és harckocsi akadályokkal zárják le.

Az elkerülhetetlennek látszó háborút végül a 27-én benyújtott román jegyzék akadályozta meg, amelyben a románok jelezték (valószínűleg német nyomásra), hogy elfogadnak egy „döntőbírói” eljárást a kritikus területekkel kapcsolatban. Augusztus30-ra Bécsbe rendelték a magyar és a román külügyminisztert, továbbá megfigyelői státussal meghívták a magyar miniszterelnököt is.

A döntés

1940. augusztus30-án a Belvedere-kastély Arany termében aztán aláírták a „második bécsi döntést”, amely visszajuttatta Magyarországnak Észak-Erdélyt, a Székelyföldet és a Partium Nagyváradtól északra elterülő részeit (Bihart, a Szilágyságot, Szatmárt és Máramarost). Ezt a dokumentumot Ribbentrop német-, Ciano olasz-, Manoilescu román és Csáky István magyar külügyminiszter látta el kézjegyével.

A döntés értelmében 43 104km² területet csatoltak vissza Magyarországhoz, 2 633 000 lakossal. A lakosságnak 51,4%-a volt magyar, 42%-a román, 3,7%-a pedig német. Romániának 14 nap alatt kellett kiüríteni a területet, amit a két fél megállapodása alapján szakaszosan hajtottak végre. A magyar csapatok szeptember5-én indultak meg és Máramaros szigetnél reggel 7 órakor lépték át a trianoni határt. A bevonulásban a teljes felvonult haderő részt vett. Komolyabb összetűzésre nem került sor, de a „Vasgárda” néhány civil ruhás osztaga igyekezett megzavarni a bevonulást. A 11. gyalogezred élét 9-én Zilah és Ördögkút között, míg a 34. ezred I. zászlóalját Felsőegregy környékén érte tűzrajtaütés. A csapatok ettől függetlenül meghatározott időre bevonultak a visszacsatolt területekre.

A Honvéd Vezérkar Főnöke szeptember 13-i rendelkezése értelmében az 1. hadsereg és a Gyorshadtest parancsnokság, a VI., VII. hadtest, illetve az 1. és 2. gépkocsizó dandár kivételével a bevonulásban résztvevő csapatok visszatérhettek helyőrségeikbe. (A visszamaradó alakulatok az újonnan felállítandó kolozsvári IX. hadtest berendezkedéséig maradtak Erdélyben.) A hadrend fejlesztés súlyát, a területek átvétele után, a IX. hadtest Kolozsvár székhellyel történő felállítása, a határvadász alakulatok átszervezése, a tüzérség és a páncélos alakulatok továbbfejlesztése és ezzel kapcsolatban a hadtestek tűzerejének, valamint páncélelhárításának megerősítése képezte. A IX. hadtest, 18 alacsony állományú határvadász zászlóaljból a többivel teljesen azonos szervezettel alakult meg. Gyalogezredei 25., 26., 27. számozást és a „székely” elnevezést viselték. Ekkor tehát a I-IX. hadtest, egyenként 3-3 önálló dandárból, 1-1 lovasszázadból, 3-3 tábori tüzérosztályból, 1-1 gépvontatású közepes tarackos ütegből, 1-1 légvédelmi tüzérosztályból, 1-1 közel felderítő repülőszázadból, 1-1 utász- és híradózászlóaljból, valamint fogatolt és gépkocsizó, vonat- és munkásalakulatokból állt.

Németország aztán rövid időn belül benyújtotta a számlát, a sikereket ünneplő magyar kormánynak. Ennek eredményeként német tancsapatok vonultak át az országon romániai területekre, Magyarország fokozta a mezőgazdasági termények kivitelét, csatlakozott a Háromhatalmi Egyezményhez (1940. november20.), továbbá a Volksbundot a magyarországi német lakosság egyedüli pártjának ismerte el, biztosítva annak minden jogot. Teleki Pál miniszterelnök állapította meg ekkor egy gazdasági értékelésben, hogy a magyar kivitel 50%-a, illetve a behozatal 50%-a német irányultságú, így megállapítható, hogy német oldalról teljes gazdasági függésbe kerültünk.

1940. őszére a hadsereg szervezetében tehát fontos változások történtek. Kolozsvár székhellyel felállításra került a már említett IX. hadtest, így kialakult a tipikus hármas szervezés, három hadsereg három-három hadtesttel. A kilenc hadtest egyenként 3-3 önálló dandárból, 1-1 lovasszázadból, 3-3 tábori tüzérosztályból, 1-1 gépvontatású közepes tarackos ütegből, 1-1 légvédelmi tüzérosztályból, 1-1 közel felderítő repülőszázadból, 1-1 utász- és híradó-zászlóaljból, valamint vonat- és munkásalakulatokból állt. A légierő szervezetében ugyanekkor kb. 320 repülőgép volt. Ide tartoztak a hadtestekhez szervezett közel felderítő századok, az 1., 2. vadászrepülő ezred, a 3. és 4. bombázóezred, az 5. közel  felderítő repülőezred és az 1. önálló távolfelderítő osztály. Ide tartozott még az ejtőernyős zászlóalj gépállománya is.