A fegyvernemek szervezése és alkalmazása

Lovasság

A Magyar Tanácsköztársaság honvédő háborúját az első világháborúval ellentétben manőverező harcok jellemezték. Igen nagy szükség volt tehát gyorsan mozgó alakulatokra. A legkézenfekvőbb gyors fegyvernem a lovasság volt. A lovasság felállítása viszont komoly akadályokba ütközött. Magyarország lóállományát az első világháború nagyon lecsökkentette és az új lovas kötelékek felállítása igen lassan haladt. A májusi átszervezésnél minden hadtesthez egy 10 lovasból álló szakaszt rendszeresítettek, hírvivő szolgálatra. Ezen kívül az első nyolc hadosztálynál egy-egy három szakaszból álló lovasszázad szervezését kezdték meg. A hadosztály lovasszázadok fő feladata a felderítés volt. Ezek a századok eleinte csak néhány harcosból álltak, ezért őket is inkább hírvivői feladatokkal bízták meg. Július20-án az első 7 hadosztálynál már 70-120 lovasból álltak a századok. Május végén pedig megkezdték a hetedik lovasezred felállítását, amelynek később nagy szerepe volt a tiszai harcokban. A lovas alegységek kiegészítésére kerékpáros alakulatokat is szerveztek, azonban ezeket is csak hírvivő szolgálatra alkalmazták.

Rögtönzött gyorscsapatok

A mozgó harcok folyamán gyakran merült fel a gyorscsapatok szükségessége, különösen fontos volt ez a siker kifejlesztésnél. Ilyen alakulatok alkalmazására számtalan példát találunk a Vörös Hadsereg harcai során. Például: a salgótarjáni ellentámadásnál két gyorscsoportot hoztak létre. Az egyik egy gépkocsin szállított századból és egy ütegből állt. Az volt a feladata, hogy a gyalogság által nyitott résen keresztül Losonc irányába törjön előre. A másik csoport két páncélvonatból és a vonatra rakott rohamszázadból állt. Mindkét csoport sikeresen működött az ellenség üldözése során.

A páncélvonatok

Ezeket részben az első világháborúból megmaradt hadianyagból, részben pedig rögtönzött páncéllemezekkel megerősített vasúti kocsikból állították össze. Áprilisban még csak 3 páncélvonat működött, de az északi hadjárat kezdetén már 12-vel rendelkezett a Vörös Hadsereg. A páncélvonatokat felderítésre, a gyalogság támadásának támogatására, üldözésre, a védelem erősítésére, valamint a visszavonulás fedezésére használták. A páncélvonatok tűzereje nem volt teljesen azonos. A világháborús páncélvonatok egy géppuskás- és egy ágyús kocsival rendelkeztek, melyekben egy 7 cm-es hajóágyú és 7 géppuska volt. Voltak azonban ennél erősebb és voltak gyengébb fegyverzettel ellátott páncélvonatok is.

Tüzérség

A Magyar Vörös Hadsereg tüzérségének löveganyaga teljes egészében az első világháborúból visszamaradt felszerelésből került ki. A könnyű tábori tüzérség 8cm-es tábori ágyúkkal és 10cm-es tábori tarackokkal rendelkezett. A májusi átszervezésnél mivel, hadosztály közvetlen tüzérség nem volt, az első 6 hadosztályhoz három-három 18 löveges tüzérezredet szerveztek. A budapesti hadosztály viszont két tüzérezreddel rendelkezett, a 7. és 8. hadosztály, amelyeket később állítottak fel, szervezetszerű tüzérséget nem kapott. Minden tüzérezred 2 osztályból állt: az 1. osztály 2 tábori, vagy hegyiágyús, a 2. osztály 2 tábori és egy nehéz tarackos ütegből állt. A tüzérség alapvető szervezési egysége az üteg volt. A könnyű tábori ágyús és tarackos ütegek 4, a nehézütegek 2, a mozsárütegek 1 löveggel rendelkeztek. Az ütegek a 30,5cm-es mozsarak és gépvontatású lövegek kivételével fogatoltak voltak. A könnyű tábori tüzérség ütegeit 7,6cm-es tábori ágyúkkal, 7,5cm-es hegyi ágyúkkal, és 10cm-es tábori tarackokkal látták el. Hadsereg-közvetlenként mindössze egy 7 üteges nehéztüzér-ezred felállítását tervezték, 30,5 és 21cm-es, valamint 15,2cm-es gépvontatású ágyúkból és tarackokból, azonban ennek felállítása a harcok végéig nem fejeződött be.

Légierő

A Tanácsköztársaság légiereje 8 repülőszázaddal alakult meg. A májusi átszervezés során még két századot szerveztek. A századok állománya általában 2-4 gépből állott. A meglévő gépekből csak 37 volt teljesen üzemképes. Új gépek gyártása nagy nehézségekbe ütközött, mert a hazai gépgyártás csak 5 század szükségletét tudta fedezni, vásárlásra pedig nem volt lehetőség. A hadsereg-főparancsnokság a feladattól függően erősítette meg repülőgépekkel a hadtesteket, illetve hadosztályokat. Néhány esetben a dandárok is kaptak légi megerősítést. A gépeket eleinte általában egyenként, illetve párban alkalmazták. A legnagyobb csoport 4 gépből állt. A nagyobb feladatok végrehajtásához a hadsereg-főparancsnokság a rendelkezésre álló gépeket repülő csoportokba vonta össze. A repülők feladata főleg felderítés volt, légi harcokra igen ritkán került sor. A felderítő repülések ideje 1-3 óra, útvonala 150-500km volt. A légierő a földi harcokba ritkán avatkozott be.

Műszaki csapatok

Az átszervezésig a dandárcsoportok állományába egy árkász és egy munkásszázad tartozott. A májusi átszervezés során hadosztályonként 1 árkászszázadot szerveztek, ezen kívül a hadtest és hadsereg-közvetlen műszaki alakulatok felállítását is megkezdték, de ez a harcok végéig nem fejeződött be. Május 15-én már 6 hadosztály rendelkezett árkászszázaddal, további két hadosztályé pedig felállítás alatt volt. Hadsereg-közvetlenként 1 műszaki század állt rendelkezésre. A meglévő műszaki erőket úgynevezett árkászcsoportok kötelékében alkalmazták. A műszaki csapatok feladata főleg az utak, vasutak és hidak helyreállítása, valamint szükséghidak építése volt.

Dunai hajóraj

Május15-én a dunai hajóraj 10 harci egységből állt. Fegyverzetük 4-7 löveg, és 2-6 géppuska volt. A fentieken kívül néhány segédmonitor, páncélos motorcsónak, aknakereső és szállító hajó tartozott a hajóraj állományába. Az akkori viszonyok között az egységek korszerűek voltak, és minden tekintetben felülmúlták a cseh és a román hajórajokat. A dunai hajóraj alkalmazását az első világháborúban kialakult gyakorlattal szemben az egységek önálló tevékenysége, az összefüggő arcvonalak hiánya, valamint a nagy szélességi és mélységi kiterjedések jellemezték. A hajóraj harctevékenysége főleg felderítésre, aknazárak telepítésére korlátozódott. Nagyobb harcokra csak Esztergom térségében, és a Kisalföldön került sor. A hajóraj támogatta a balszárny előnyomuló csapatait, az ellenség jobb szárnyára mért tűzcsapásokkal.

Híradó csapatok

A gyors lefolyású hadműveletek komoly feladatok elé állították a híradó alegységeket. A hadsereg és a hadtestek közötti összeköttetés legtöbbször az állami távbeszélő és távíró hálózaton keresztül történt. Tábori vezetékeket csak a legszükségesebb esetekben építettek ki. Az alegységek és egységek közötti mozgó összeköttetést lovas, vagy kerékpáros hírvivőkkel látták el. Rádiót csak a hadsereg és hadtestparancsnokságok között használtak. Sikeresen alkalmaztak rádiófelderítést is. Az ellenség rádiótáviratainak lehallgatása útján értesült, pl. a hadsereg-főparancsnokság az ellenség tervezett miskolci támadásáról.

Anyagi ellátás

A hadsereg ellátását a májusi átszervezéstől kezdve a főparancsnokság anyagi osztálya irányította. A meglevő anyagot a főparancsnokság olyan ügyesen összpontosította a kívánt helyen és időben, hogy az antanttól is támogatást kapó cseh hadsereg állandóan a Vörös Hadsereg anyagi fölényére panaszkodott. A hadsereg-főparancsnokság rendelkezésére igen változatos ellátó intézeteket állítottak fel: pályaudvar-parancsnokságokat, felvételező állomásokat, vágómarha telepeket, anyagraktárakat, anyaggyűjtő állomásokat, stb. A hadtestek általában autószázaddal, autójavító műhellyel, autóanyag raktárral, kórházzal, élelmezési részleggel, mely felvételező állomásra és vágómarha kirendeltségre oszlott rendelkeztek. A hadosztályok hadtápszervezése nem volt teljesen egyforma. Általában a szállítószolgálatot, a hadosztály vonatparancsnokság, az egyéb szolgálati ágakat pedig a hadosztály ellátó hivatal irányította. Még áprilisban minden hadosztályhoz egy szervezetszerű autószázadot rendszeresítettek. Ennek állománya papíron igen magas volt, a valóságban azonban ennek csak töredékei álltak rendelkezésre. A gépkocsikkal amúgy sem tudták megoldani a hadosztály anyagának szállítását. Pedig a hadosztályokra e téren nagy feladat hárult, mert igás állatok hiánya miatt az egységeknek, az alegységeknek alig volt vonata, így pl. volt olyan ezred is, amelyet csak műút vagy vasút mentén lehetett mozgatni, nehogy utánpótlás nélkül maradjon. Ezért már a hadosztályok, de különösen a hadtestek és a hadsereg szállítószolgálatát első sorban a vasúti szállításra kötelezték. A hadosztályok hadtápja általában két vasúti szerelvényen mozgott: Az egyiken rendszerint a lőszer és sáncszerszám, a másikon az élelem és sütőoszlop foglalt helyet. Sok esetben ezek a szerelvények befutottak egészen a peremvonalig, és az ellenséges tűzben látták el az alegységeket lőszerrel, élelmiszerrel, és felvették a sebesülteket. A Tanácsköztársaság harcaiban a folyamatos anyaghiány ellenére is a hadtápszolgálat a szükséghez mérten biztosítani tudta az ellátást. A lőszer- és a nagyrészt helyszíni beszerzésre alapozott élelem ellátás viszonylag jónak volt mondható. Az egészségügyi ellátást a kórházvonatok egységes irányításával, mozgó sebészcsoportok szervezésével és a csapatok rendszeres fertőtlenítésével igen jól meg tudták oldani.

A hadművészeti tapasztalatok

A Magyar Tanácsköztársaság honvédő háborújának hadművészetében az első világháborúhoz képest gyökeres változás természetesen nem következett be. Azonban a hadsereg szinte elképzelhetetlenül rövid idő alatti átszervezése, a vakmerőség határát súroló kezdeményezőkészség, a szokatlanul nagy aktivitás, a bátor, de kellően átgondolt kockázat vállalás, az első világháború sémáitól való eltávolodás, már minőségi változást jeleztek. 1919. május első heteiben a Tanácsköztársaság vezetői előtt nyilvánvalóvá vált, hogy az ellenség egy esetleges összehangolt támadásával szemben csak napokig állhat helyt, a kezdeményezésről való lemondás csak vereséget eredményezhet. A bonyolult helyzet újszerűsége váratlan, szokatlan megoldásokat követelt. A vezetés felismerte, hogy a támadók önös érdekeiből kiindulva eltérő célokat követnek, így ügyes manőverezéssel lehetőség adódik egy olyan helyzet kialakítására, amelyben mód lehet, hogy az újjászerveződő hadsereg főerőivel csak egy arcvonalszakaszon, csak egy ellenség ellen folytasson döntésre irányuló tevékenységet.

Előállt tehát az a hadtörténelemben is igen ritka helyzet, amikor a létszámában, fegyverzetében, szervezettségében, gazdasági lehetőségeiben jóval gyengébb fél, számára kedvezőtlen politikai és katonaföldrajzi helyzetben, az erősebb ellenség megtámadására kényszerül. 10 nappal az általános politikai és katonai válság után a Vörös Hadsereg már képessé vált arra, hogy az arcvonal egy szakaszán ellencsapásokkal megállítsa, majd visszavonulásra kényszerítse az ellenséget. A Salgótarjánnál és Miskolcnál aratott győzelmek jelentősen megszilárdították a Tanácsköztársaság katonai helyzetét. A hadvezetés arra az elhatározásra jutott, hogy kihasználja a kedvezően alakuló politikai és katonai feltételeket, amelyet az ellenség passzivitása is lehetővé tett és támadó hadművelettel magához ragadja a kezdeményezést. Sikerrel leginkább a gyűrű gyengébb szakaszát képező csehszlovák csapatok elleni támadás kecsegtetett. A francia és délszláv hadsereg elleni kezdeményezés külpolitikailag súlyos hiba, katonailag pedig öngyilkosság lett volna. A románok megtámadása ellen a Tiszán való átkelés nehézségei, áradás, kevés volt az átkelési eszköz szóltak. Nyomósabb érvek szóltak amellett, hogy a főerők a támadást Miskolc-Kassa irányban mért főcsapással kezdjék meg. Ezen a szakaszon olyan csehszlovák csapatok álltak, amelyek az előző harcok során súlyos vereséget szenvedtek, hadműveleti felépítésük megbomlott, a katonák demoralizálódtak. Siker esetén el lehetett vágni egymástól a csehszlovák és román csapatokat. A támadási irány elfogadása mellett szólt az is, hogy a csehszlovák és román erők több ponton is olyan területen álltak, amelyre mindketten igényt tartottak, tehát nemcsak szövetségesek, de riválisok is voltak, így várható volt, hogy az együttműködésük problémás lesz. Emellett a Tiszától északra eső területek felszabadításával kialakulhattak a feltételei, az átkelésre alkalmasabb Felső-Tiszán keresztül, a tiszántúli román csapatok szárnyára végrehajtott csapásnak. Végül a borsodi és a nógrádi iparvidék sokszorosan megbízhatóbb hadtápterületet képezett, mint a Dunántúl, ahol az ellenforradalmi befolyás igen erősen érvényesült.

A vezetés az utóbbi változat mellett döntött. Ez alapján a hadsereg-főparancsnokság május27-én így fogalmazta meg célkitűzéseit: „Politikai és gazdasági okokból a hadsereg-főparancsnokság elhatározta, a cseh-román haderő belső szárnyát áttörni, és először a cseheket megverni és azután a Tiszán a román haderő ellen fordulni”. A feltételek legfontosabb és azonnali tennivalója volt az arcvonalak megszilárdítása, a csehszlovák és román előnyomulás megállítása. Ezzel egy időben kellett átszervezni, harcra alkalmassá tenni a munkások tízezreivel megerősített hadsereget. A hadsereg átszervezésének első lépése a vezetés további egységesítése és központosítása volt. A Forradalmi Kormányzótanács május5-i rendelete értelmében létrehozták a hadsereg-főparancsnokságot, amely „...szárazföldön, vízen és levegőben minden hadműveleti egységgel kizárólagosan intézkedik és ezek (neki) alárendeltetnek” Az új vezetőszerv megalakításával megszűnt a vezetés több fokozatra bontása, a szervezet egyszerűsödött, a működés rendje áttekinthetővé vált, az információáramlás útja és ideje lényegesen lerövidült.

A hadműveletek tervezése, előkészítése, megszervezése, anyagi biztosítsa az új parancsnokság kezébe került, mivel ez a szerv rendelkezett minden meglévő erővel, eszközzel, anyagi készlettel. Mint az egész fegyveres erő felett álló szerv minden közbeeső parancsnokságot kiiktathatott, és a változó helyzetnek megfelelően intézkedhetett, biztosítva ezzel egy esetleges újabb elhatározás, vagy döntés központi akarat szerinti érvényesítését. A beavatkozás vonatkozott a tevékenység jellegének módosítására, a támadási irányok megváltoztatására, a csapatok manővereire, a tartalékok alkalmazására, azok újraképzésére, az anyagi készletek felhasználására, illetve felhalmozására. Ezekkel, az intézkedésekkel a vezetésnek az első világháborúban alig tapasztalt egységesítését, operativitását sikerült megteremteni. A több száz kilométer hosszú arcvonalak és az ehhez képest rendelkezésre álló csekély erő problémáját helyezték előtérbe. Ilyen viszonyok között a feladatot csak nagyfokú aktivitással és önállósággal lehetett megoldani. Tehát rugalmas, könnyen átalakítható, szükség esetén akár önálló harcra is alkalmas szervezeti egységeket kellett létrehozni, amelyekben alapvető követelmény volt a nagy tűzerő és a mozgékonyság, amelyek biztosítását a fegyverzet hiánya és az egyéb felszerelési gondok nehezítették.

Az Északi Hadjárat végrehajtására kidolgozott tervek részletekbe menő pontosság, a csapatok együttműködésének szoros megszervezése, a túlerőben lévő ellenség részenkénti megsemmisítésére való törekvés mellett az ésszerű kockázatvállalás, a széles körű manőverezés, a magas fokú aktivitás és határozott cselekvés előírása jellemezte. Ez mind elméletileg, mind gyakorlatilag szöges ellentétben állt az első világháború sémáival, nem csoda hát, hogy később az északi hadjárat tervét a csehszlovák, a francia, sőt a japán hadiiskolákban is úgy tanították, mint a túlerejű ellenség elleni támadást és a kis erő, nagy tér problémái megoldásának gyakorlatban is sikerrel megvalósított példáját. A támadó hadműveletek a nagy szélességű kiterjedések, a viszonylag nagy mélység és a támadás magas üteme jellemezték. Az Északi hadjárat 250km szélességben folyt. A megközelítőleg 10 napra tervezett északi támadó hadművelet mélysége a főirányban 150km volt, ami napi 15km-es támadási ütemet jelentett. Ezt figyelembe véve a terepnehézségeket, valamint a kedvezőtlen erőviszonyokat, még az első világháborúhoz képest is jelentős teljesítmény. A vezetés a mielőbbi gyors siker elérése érdekében állandóan az ütem fokozását követelte. Arra törekedett, hogy szorosan az ellenségre zárkózva, fenntartsa a támadás folyamatosságát, és ezzel megakadályozza az áttört védelem helyreállítását, a mélységben újabb terepszakaszok előkészítését, a tartalékok szervezett felhasználását. Csak ilyen módon volt elkerülhető, hogy súlyos veszteséggel terhes harcokba bocsátkozzanak a megkapaszkodott ellenséggel. A magas fokú aktivitást jellemzően tükrözi a felvidéki támadó hadművelet első szakaszban az 1. dandár, valamint a 3. és az 5. hadosztály tevékenysége. Miután a Vörös Hadsereg főerőit a főcsapás irányába vonták össze, az ellenség az említett magasabb egységekkel szemben jelentős erőfölényre tett szert. Ennek ellensúlyozására az érintett három kötelék változó irányokból mért csapást az ellenségre. Ezzel megosztották a tartalékait, állandóan nyugtalanították és ellenálló képességét fokozatosan felőrölve, kényszeríttették ki a visszavonulást. A csehszlovák hadseregben nem egy, az 1930-as években végrehajtott csapatgyakorlaton mozzanatként állították be a Stromfeld féle „pofozógépes-támadás” módszerének elsajátítását. A gyors sikert jelentősen elősegítette a hadműveleti tartalékok folyamatos képzése, amelyekkel a vezetés mindenkor fokozni tudta a csapás erejét. Így vált lehetővé, hogy a hadsereg-parancsnokság közvetlenül és állandóan befolyásolhatta a hadművelet menetét. A csapások erejének növelését a rendelkezésre álló erőkkel és tartalékokkal való helyes gazdálkodás tette lehetővé.

A Magyar Vörös Hadsereg a védelmi hadművelet megvívásakor is szakított az első világháborús elvekkel. Természetesen ez sem történt meg egyik napról a másikra, hiszen a világháború tapasztalatai erősen éreztették hatásukat. A hadügyi népbiztosság, már a román támadás megindulása után néhány nappal figyelmeztetett ennek veszélyeire, amikor a védelem hibáit elemezve megállapította, hogy: „azok a csapatok, amelyek az elmúlt világháborúban majdnem mindig zárt arcvonalon harcoltak, amidőn a sikert az áttörés eredményezte, figyelmüket most is az ellenfél arctámadására irányították.”. A mai helyzetben nincsenek összefüggő arcvonalak, és ezért lehetőleg a támadás alól esetleg kitérő arcbeli csoportokkal, és erős tartalékok megkerülő mozdulataival kell sikerre törekedni. A keleti arcvonalon nyert tapasztalatok csak megerősítették a hadsereg-főparancsnokságot eljárásának helyességében: „... az ellenséget támadólag kell visszaverni, védelmi vonal vételéről szó sem lehet”. Jól példázza ezt a sikeres salgótarjáni és miskolci ellencsapás.

A Vörös Hadsereg támadó harcát az első világháborúban kialakult elhúzódó jellegű állásharcokkal szemben, új dinamikus harceljárás jellemezte. A „kis erő, nagy tér” problémája a támadó harcban is éreztette hatását. A szélességi kiterjedések abból kiindulva, hogy egyidejűleg minél több erő és eszköz legyen alkalmazható, jelentősen megnövekedtek. A hadosztályok támadási sávja általában 15-40km széles volt, a dandárok 10-20, az ezredek 4-5km szélességben támadtak. A hadosztályok harcrendje általában egy, a dandároké, egy-kettő, az ezredeké, rendszerint kétlépcsős volt. Ilyen körülmények között szó sem lehetett arról, hogy az egységek és magasabb-egységek szorosan egymáshoz csatlakozva támadjanak. Feladataikat irányok szerint a legtöbb esetben önállóan kellett megoldaniuk. A hadosztályok általában kettő, a dandárok egy támadási irányt kaptak. Az északi hadjárat harcai általában az észak-déli irányú folyóvölgyekben folytak elsősorban. Az utak, vasutak, közúti és vasúti csomópontok, fontosabb helységek birtoklásáért. Az ellenség elegendő erő hiányában a nehezen járható hegycsúcsokat, magaslatokat rendszerint nem szállta meg, általában a völgyek lezárására törekedett, összefüggő védelmet nem épített ki, így mindig voltak szabad, átkarolható szárnyai. A magyar csapatok ritkán rohamoztak arcból, csapásokat rendszerint az ellenség szárnyára és hátába mérték. A vezetés igen nagy jelentőséget tulajdonított ennek az eljárásnak. A merész, gyors manőverezés nemcsak a csapatokat, hanem a vezetést is sokszor állította bonyolult feladatok elé. Nem egyszer, magának a hadsereg-főparancsnokságnak kellett közvetlenül irányítani akár a zászlóaljak tevékenységét is. A megvert, visszavonuló ellenséget azonnal erélyesen üldözni kezdték. A csapatok mozgékonyságnak biztosítására a vezetés nagy gondot fordított. Ezzel függ össze, hogy a hadsereg-főparancsnokság a legnagyobb eréllyel szorgalmazta a minél nagyobb számú lovasság felállítását. A sikeres üldözéshez a hadosztályok üldöző különítményeket alakítottak. Erejük általában egy megerősített század, vagy zászlóalj volt.

A védelmi harcot is a kis erőknek széles arcvonalakon való alkalmazása jellemezte. A keleti arcvonalon román támadás megindulásakor az egységek még a világháborúban kialakult zárt, kordonszerű védelem létrehozására törekedtek. Az ilyen védelmet az ellenség minden esetben áttörte, vagy átkarolta és a védőket visszavonulásra kényszeríttette. A későbbiekben a csapatok egyre jobban elsajátították a védelmi harc új formáit. A védelmi harc megszervezésére rendszerint igen kevés idő jutott. A legtöbb esetben támadás közben hozták létre hevenyészett jelleggel. A védelem támpontrendszerű volt, lövészgödrökkel és géppuskafészkekkel. összefüggő árokrendszer és tartós erődítések kiépítésére nem került sor.

Összességében megállapítható, hogy a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege vereségét nem a haderőszervezés elhibázott voltának, a hadsereg rossz vezetésének köszönhette. Az ellenséges hadseregek túlereje és a nemzetközi helyzet kedvezőtlen alakulása mellett a vereség előidézésében nagy szerepe volt a rendelkezésre álló országrész hadigazdasága gyenge teljesítőképességének, valamint a társadalom különböző rétegeinek eltérő politikai céljainak. Ennek ellenére a Tanácsköztársaság honvédelmi szervezőmunkája a magyarországi haderőreformok sorában fontos helyet foglal el. Ilyen rövid idő alatt, egy négy évig tartó kimerítő háború után szinte hihetetlen módon voltak képesek az ország erőforrásait mozgósítva olyan haderőt felállítani, azt működtetni, ami csak komoly nemzetközi összefogással volt legyőzhető.