Németország és a Szovjetunió katonapolitikai helyzete 1941. júniusában

Németország külpolitikai programjában a Szovjetunió megsemmisítése képezte a legfontosabb láncszemet. A hitlerista vezetők a szocialista rendszer társadalmi és gazdasági erejének vélt gyengeségére, külpolitikai elszigeteltségére, fegyveres erőinek felkészületlenségére alapozták terveiket. A hadjáratot rendkívül gondosan, csaknem egész Európa gazdasági és katonai erőforrásaira támaszkodva készítették elő. Németország fegyveres erejének létszáma 1941 tavaszára 7254000 főre, hadosztályainak száma pedig 214-re emelkedett. Csak 1940 őszétől 1941 tavaszáig 58 hadosztályt, köztük 11 páncélost és 8 gépesítettet hoztak létre. A német Véderő-parancsnokság (OKW) és a haderőnemek vezérkarai már 1940 második felében dolgoztak a Szovjetunió megtámadásának előkészítésén „Ottó” fedőnév alatt. A több változatban elkészített tervek mindegyikében a harckocsik, a légierő és a gyalogság meglepetésszerű, nagy erejű csapásával számoltak. Hitler 1940. december 18-án írta alá a Szovjetunió elleni háború megindítására vonatkozó 21.számú direktíváját, amely a Barbarossa (Fall Barbarossa) fedőnevet kapta. A hadjárat terve három hadászati arányt jelölt meg:

- fő hadászati irány: Varsó-Szmolenszk-Moszkva, amelyben a Közép HDSCS-nak kellett támadnia, állományában a 9. és 4. tábori hadsereggel (táb HDS) valamint a 2. és 3. páncélos csoporttal (pc csop).

- Kelet-Poroszország területéről Pszkov-Leningrád irányában az Észak HDSCS erőit (18. és 16. táb HDS, 4. pc csop) tervezték alkalmazni:

- Lublin térségéből Zsitomir-Kijev-Rosztov irányában a Dél HDSCS-nak (6., 17. és 11. táb HDS, 1. pc csop, 3., 4., román (r) HDS) kellett mérnie a csapást:

- az Észak HDSCS tevékenységét az 1., a Közép HDSCS-ét a 2., a Dél HDSCS-ét pedig a 4. légiflottának (LF) kellett támogatnia. A 2. táb HDS a szárazföldi haderő főparancsnokságának tartalékát képezte. Észak-Finnország területéről a „Norvégia” német HDS-nek önállóan kellett támadnia a murmanszki és kandalaksai irányban, illetve szükség esetén a finn Karélia és Délkeleti HDS-gel együttműködve segíteni az Észak HDSCS-ot feladata végrehajtásában. Az OKW úgy vélte, hogy a Vörös Hadsereg főerői a nyugati határok mentén a Dnyeperig és a Nyugati-Dvináig terjedő mélységben helyezkednek el. Ezek megsemmisítése, visszavonulásuk megakadályozása, a Nyugati-Dvina és a Dnyeper vonalának az elérése, a mozgósítás végrehajtásának meggátolása, az e térségben lévő katonai és polgári vezetés megbontása, létfontosságú területek birtokbavétele képezte a „Barbarossa” terv közelebbi hadászati célját. További hadászati feladatként rögzítette Leningrád, Moszkva, Kijev és a Donyec-medence menetből való birtokbavételét, majd az Arhangelszk-Volga-Asztrahany vonal elérését. Ezt egyetlen, mintegy 3 hónapra tervezett hadjáratban szándékozták végrehajtani. Az urali nyersanyag- és hadiipari körzeteket a légierő tömeges csapásaival akarták kikapcsolni. Az „Észak” HDSCS. azt a feladatot kapta, hogy semmisítse meg a Baltikumban tevékenykedő szovjet erőket, vegye birtokba a balti tengeri kikötőket, beleértve Leningrádot és Kronstadtot is. Az erők és eszközök zömét a Közép HDSCS-ba összpontosították. A szárnyakon létrehozott erős páncélos csoportosításokkal, Minszk általános irányban mért találkozó csapásokkal be kellett kerítenie a nyugat-belorussziai szovjet csapatokat, és kifejleszteni a sikert Szmolenszk általános irányban. A Dél HDSCS feladata az volt, hogy főerőit a balszárnyon összpontosítva törjön át Kijev felé, és a dnyeperi átkelőhelyek, elfoglalásával akadályozza meg a szovjet erők visszavonulását a folyón túlra. A Romániában felvonult 11. HDS és a 3. 4. román (r) HDS azt a feladatot kapták, hogy erősebb csoportosításnak feltüntetve magukat Kössék le a szovjeteket, majd támadásba átmenve segítsék a főcsapás mérő erőket.

A Szovjetunió a háborút megelőző években ipari nagyhatalommá, hadserege pedig dinamikusan erősödő, a jövő háborúja által támasztott követelményeknek egyre inkább megfelelő fegyveres erővé vált. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy a hadseregben végigvitt tisztogatások gyakorlatilag lefejezték a parancsnoki állományt, amivel mérhetetlenül gyengítették hadrafoghatóságát és csapásmérő erejét. Lényeges lemaradásban voltak emellett a csapatok korszerű technikai és fegyverzeti ellátásában. Az új harceszközök tömeges gyártásához csak 1939-40-ben kezdtek hozzá. Az ország nyugati részén helyezkedtek el a határ menti katonai körzetek: a Leningrádi, a Balti Különleges, a Nyugati Különleges, a Kijevi Különleges és az Odesszai Katonai Körzet csapatai, valamint a flották: az Északi-, a Balti-tengeri Flotta, illetve a Pinszki és a Dunai Katonai Flottilla erői. A háborús veszély fokozódására megkezdték az itt lévő csapatok új fegyverekkel való ellátását. Átdolgozták a határbiztosítási és alkalmazási terveket. A háború kezdetére azonban sok feladatot nem sikerült végrehajtani. Mindent összevetve az ellenség a szovjet csapatokat felkészültségben lényegesen felülmúlta, mivel a hadászati első lépcső a Barenst tengertől a Fekete tengerig 3375 km széles arcvonalon és mintegy 300-400km-es mélységben voltak széttagolva. A határ menti katonai körzetek fedező hadseregeink állományában 56 hadosztály és két dandár tartozott, melyek 50km-es mélységet szálltak meg. Így a későn elrendelt riasztás miatt a német csapatok keskeny arcvonalszakaszon nyomasztó erőfölényt tudtak létrehozni. A Szovjetunió még nem volt felkészülve a német főerőkkel mért első csapásának elhárítására. Ennek tudatában a szovjet kormány került minden olyan lépést, amely sietette volna a német agressziót. A felderítési adatok egyértelműsége ellenére, csak 1941. 06. 21-én 23.45-kor engedélyezte a nyugati határ menti körzetek harckészültségbe helyezését. A parancs elkéset, egyes helyekre le sem jutott. Így a német támadás kezdetén a Vörös Hadsereg a kijelölt védelmi terepszakaszokat csak részben tudta megszállni.

A háború kezdeti időszaka. (1941. 06. 22—09. vége.)

1941. 06. 22-én 04.00-kor Németország fegyveres erői betörtek a Szovjetunió területére. Velük együtt támadtak Olaszország, Románia, Finnország és Szlovákia, 06. 27-én Magyarország is bekapcsolódott, ez további 37 hadosztállyal növelte az agresszor erejét. A német légierő 300km-es mélységű csapásaival az első napon mintegy 800 szovjet repülőgépet a földön és körülbelül 400-at a levegőben semmisített meg, így azonnal kivívta a légi uralmat. A szárazföldi csapatok a fedező hadseregek ellenállását leküzdve mintegy 50-60km-t törtek előre. A szovjet csapatok kénytelenek voltak visszavonulni, vagy bekerítésben harcolni. A szovjet legfelsőbb vezetés a frontok helyzetére vonatkozó hiányos és helytelen adatok miatt a helyzetet nem látta tisztán. Ezért az eredeti tervek alapján 22-én este még támadásra adott parancsot azzal, hogy a hadműveleteket helyezzék át az ellenség területére. A német hadseregcsoportok kihasználva a számukra kedvező helyzetet, már a háború kezdetén magukhoz ragadták a hadászati kezdeményezést. A helyzet tisztázatlansága, a légi támogatás és az együttműködés hiánya miatt eredménytelenek maradtak a szovjet gépesített hadtesteknek az arcvonal különböző pontjain az ellenség páncélos csoportjaira mért ellencsapásai, annak ellenére, hogy veszteséget okoztak nekik és fékezték azok térnyerését. Az Északnyugati Front magasabb egységeit a Nyugti-Dvina vonalára vonták vissza, de itt sem tudtak, azonban megkapaszkodni és folytatták a visszavonulást. 07. 9-ére a németek kijutottak a leningrádi körzetbe. A Közép HDSCS 2. és 3. pc csop-jai keleti irányba kifejlesztve a sikert, 06. 29-én Minszk körzetében elvágták a Nyugati Front jelentős erői visszavonulásának útvonalait. A bekerített szovjet csapatok (3., 10. és 13. HDS) 07. 8-áig kötötték le a hadseregcsoport gyalogságának főerőit. Így lehetőséget kapott a szovjet főhadiszállás, hogy jelentős erőket vonjon előre a Dnyeper vonalára. 07. 10-re a német páncélosok kijutottak a Dnyeperhez. A délnyugati irányban a szovjet csapatok utóvédharcokban vonultak vissza az 1939-es határon lévő megerődített körletek vonalára, azonban a német csapatokat itt sem tudták feltartóztatni. Az 1. pc csop 07. 9-ére áttört és kijutott a Kijevbe vezető utakra, 07. 1-jén a romániai erők is támadásba lendültek és a szárnyakon elért német-román sikerek következtében Kijevet az elfoglalás a Délnyugati Frontot a bekerítés veszélye, fenyegette, azonban a szovjetcsapatok ellencsapása megállította a németek előretörését.

A határ menti körzetekben elért német sikerek következtében az arcvonal a nyugati határtól 300-600km-re keletre helyeződött át. A szovjet csapatok súlyos veszteségeket szenvedtek, de ellenállásuk nem tört meg. 06. 23-án megalakult a Szovjet Fegyveres Erők Főparancsnoksága Főhadiszállása és június végén hadászati védelemre, való áttérésre adott ki direktívát. Ez az ellenség támadásának megállítását, tervének mindenáron való meghiúsítását, HDSCS-jai legyengítését és elvéreztetését szabta feladatul. Ezzel párhuzamosan intézkedéseket foganatosítottak a mozgósítás végrehajtására, hadászati tartalékok képzésére és felvonultatására, a nemzetgazdaság haditermelésre, való átállítására, valamint az ellentámadás feltételei megteremtésére.

Az OKW úgy vélte, hogy a Nyugati-Dvina, Dnyeper vonal elérésével 07. 10-re felmorzsolta a Szovjetunió főerőit, és ezzel teljesítette a közelebbi hadászati célját, megteremtette a végső győzelem feltételeit. A továbbiakban már csak néhány leharcolt hadosztály ellenállásával számoltak. Július 10-étől mindhárom HDSCS folytatta a Barbarossa-terv megvalósítását, de a szovjetvezetés keresztül húzta szándékaikat. A hadászati főirányban támadó Közép HDSCS előtt a közvetlen harcérintkezésben álló frontok mögött 07. 14-étől a Sztaraja Russza, Osztaskov, Belij, Jelnya, Brjanszk terepszakaszon védelembe rendezkedett be a hat HDS-ből álló Tartalék Front. Mögöttük Moszkva előterében pedig három HDS megkezdte a mozsajszki védelmi vonal kiépítését. A Közép HDSCS-nak ugyan 07. 10-20. között még sikerült elfoglalni Szmolenszket és mintegy 170-200km-t előrenyomulnia, de a hónap végére a szovjet csapatok ellencsapásai következtében a támadás elakadt. Így bontakozott ki a szmolenszki ütközet, amely szeptember végéig tartott. Közben a Dél HDSCS erőit is sikerült a Gomel, Kijev terepszakaszon feltartóztatni. Ennek következtében a két HDSCS közötti hézag több száz kilométerre növekedett. Ebben a hadászati helyzetben, Hitler parancsára a vezérkar 07. 30-án leállította a főirányban, való előnyomulást és a Közép HDSCS meggyengítésével a 2.táb HDS-et és a 2. pc csp-ot a délnyugati irányba csoportosította át. A cél- Kijev elfoglalása után- az arcvonal kiegyenesítése és a HDSCS-k közötti rés lezárása volt, ugyanis a szabad szárnyak ellen állandósultak a szovjet csapatok ellencsapásai. Ez végső soron azt jelentette, hogy a szovjet főerők nem semmisültek meg, a Barbarossa-tervet módosítani kellett, tehát a villámháborús elképzelés megbukott. Az északi hadászati irányban 09. 8-ára a német-finn csapatok blokád alávették Leningrádot, de a védők erőfeszítései következtében támadó lehetőségeik kimerültek. A jelentősen megerősített Dél HDSCS a 2. és az 1. pc csop-ok összetartó irányú csapásaival szeptember elejére átkarolták a súlyos védelmi harcokban meggyengült Délnyugati Front mindkét szárnyát. A Kijevet, védő erőket a bekerítés veszélye fenyegette, de Sztálin nem engedélyezte a visszavonulást. 09. 15-ére a németek befejezték a Délnyugati Front erőinek bekerítését, melyből csupán 150000 katonának sikerült kitörnie a 23-áig elhúzódó harcokban. A németek kijutottak a Donyec-medencébe, elfoglalták a Balparti Ukrajnát, és elérték a Krímbe vezető utakat. 10. 16-ára súlyos harcokban elfoglalták Odesszát, és november elején már Rosztovot veszélyeztették. Megállításuk, új védelmi arcvonal kialakítása csak nagy erőfeszítések árán, friss tartalékok bevetésével sikerült. Végü is a szovjet csapatok Rosztov alatti ellencsapása visszavetette az ellenség hadosztályait, és ideiglenesen védelemre kényszeríttette azokat.

A szovjet fegyveres erők 1941. 07. 10-től szeptember végéig a Szmolenszk körzetében, illetve a leningrádi, és a délnyugati irányban folytatott védelmi hadműveleteivel lezárult a háború kezdeti időszaka. A német csapatoknak a közelebbi hadászati célkitűzéséből csak a területit sikerült elérniük. A szovjet főerőket nem semmisítették meg, a hadászati főirányban a háború harmadik hónapjában kénytelenek voltak ideiglenesen védelembe átmenni. A Vörös Hadsereg mozgósítását, hadászati tartalékok felvonultatását, a nemzetgazdaság haditermelésre, való átállítását, és a hadászati vezetés dezorganizálását sem érték el. A szovjet fegyveres erők súlyos veszteségeik ellenére az agresszort ideiglenesen védelemre kényszeríttették, az ellentámadás feltételeit ugyan nem tudták megteremteni, de képessé váltak a háború tovább folytatására.

A moszkvai védelem. (10941. 09. 30—12. 05.)

1941. szeptember végére az arcvonal a Leningrád, Volhov folyó, Ilmeny tó, Roszlavl, Zaporozsje vonalra tevődött át. Az OKW a hadászati főirányban a Tajfun fedőnevű hadművelettel Moszkva elfoglalására készült. Az elgondolás szerint áttörik a szovjet védelmet a Moszkvához vezető utakon, bekerítik és megsemmisítik a szovjet csapatok főerőit Vjazma, illetve Bjanszk körzetében, a továbbiakban a tábori hadseregekkel kifejlesztik a támadást közvetlenül Moszkva ellen, a páncélos csoportok pedig megkerülik a várost északról és délről. A terv végrehajtásához a Közép HDSCS három csapásmérő csoportosítást hozott létre: Duhovcsinánál a 9.HDS és a 3. ps csop, Roszlavl körzetében a 4. HDS és a 4. pc csop, Gluhovnál és attol északra a 2. HDS és a 2. pc csop.

A Közép HDSCS-vel szemben 750km-es sávban a Nyugati, a Tartalék és a Brjanszki Frontok álltak. A szovjet főparancsnokság elgondolása az volt, hogy előkészített, mélyen lépcsőzött védelemre támaszkodva, a főerő kifejtést a legfontosabb (vjazmai, juhovi, brjanszki) irányokban összpontosítva, megakadályozza a védelem áttörését, minél nagyobb veszteséget okoz ellenségnek, időt nyer és megteremti a támadásba való átmenet feltételeit. A szovjetvezetés –mint később kiderült – helyesen a nyugatit (moszkvait) ítélte főiránynak, ide összpontosította erői és eszközei több mint 40%-át. A védelem mélysége a négy védelmi terepszakasszal és a moszkvai védelmi övezettel mintegy 300km volt. Az erő- és eszközviszonyok a németek jelentős fölényét mutatták, a légvédelmi erők kivételével. A szovjetvezetés ugyanis különleges figyelmet fordított a főváros légvédelmére. Ezt a feladatot a honi légvédelem 1. és 6. vadászrepülő-hadtestére bízták, amelyek több mint 1000 légvédelmi löveggel, 700 vadászrepülőgéppel, 763 fényszóróval, és 702 figyelő- és jelzőőrssel rendelkeztek.

A német csapásmérő csoportosítások támadása a Brjanszki Front arcvonalán szeptember 30-án, a Nyugati és a Tartalék Front ellen pedig október 2-án kezdődött. A szárnyakon mért csapásokkal az ellenség áttörte a védelmet, és a pc csop-ok kijutottak a szovjet főerők hátába. Október 6-ára Vjazna illetve Brjanszk térségében hét szovjet összfegyvernemi hadsereg jutott a bekerítés sorsára, amelyek 23-áig 28 német hadosztályt kötöttek le, és többségük sikeresen áttört saját csapataihoz. A Nyugati Front megmaradt erői visszavonultak a mozsajszki kiépített védelmi terepszakaszra, ahová a főhadiszállás újabb és újabb erőket irányított. Október végére a Moszkvához vezető főútvonalak mentén az ellenség jelentős (230-250km) térnyerése ellenére sikerült a német csapatokat megállítani. Tula előterében a Brjanszki Front erői megállították Guderian vezérezredes 2. páncélos hadseregét (PCHDS), meggátolva, hogy a németek dél felől megkerüljék Moszkvát. A Tájfun hadművelet tehát kifulladt. A kikényszeríttet szünetet a szovjet főhadiszállás a védelem megszilárdítására és újabb tartalékok felvonultatására használta fel. Az OKW nem mondott le Moszkva bevételéről a tél beállta előtt. Elgondolása szerint a Közép HDSCS erőivel északról Volokalamszk, délről Tula körzetéből Noginszk általános irányba mért egyidejű csapással megkerülik, bekerítik Moszkvát, majd elfoglalják azt. A szovjet felderítés azonban idejében felfedte a németek szándékát, így lehetőségük volt a számukra kedvező csoportosítás kialakítására. A német támadás Volokalamszk térségéből november 15-16-án, Tulanál pedig 18-án indult. November végére az északi csoportosítás elérte a Moszkva-Volga csatornát, és Jahroma körzetében átkelt azon. A szovjet csapatok ellencsapása azonban visszavetette őket a nyugati partra. A déli irányban támadó 2. PCHDS súlyos harcokban megkerülte ugyan Tulát, de a várost bevenni nem sikerült. A szovjet csapatok ellencsapásai következtében december 2-án védelembe kényszerültek. December 5-ére a Közép HDSCS támadása az egész arcvonalon leállt. A Moszkva elleni második támadás is meghiúsult. Egyben véget ért az 1941-es nyári-őszi védelmi hadjárat, és lezárult a moszkvai csapa első védelmi szakasza.

A szovjet csapatok 1941-1942 évi téli támadása. (1941. 12. 6-19—április vége)

Az 1941-42. évi téli hadjárat és a moszkvai csata második szakasza azzal kezdődött, hogy a szovjet csapatok ellentámadásba mentek át. A főhadiszállás nagy nehézségek árán a védelemi hadművelet alatt teremtette meg az ellentámadás feltételeit, annak ellenére, hogy a Wehrmacht- repülőgépek kivételével- még mindig erőfölénnyel rendelkezett. Az ellentámadásban a főszerepet a Nyugati Frontnak szánták, amelynek az volt a feladata, hogy verje szét és semmisítse meg az ellenség klin-szolnyecsnogorszki és tulai csoportosítását. A Kalinyini Frontnak meg kellett semmisíteni az ellenséget Kalinyin, a Délnyugati Frontnak pedig jelec körzetében. A továbbiakban pedig délnyugati, illetve északnyugati irányú támadásukkel segítséget kellett nyújtaniuk a Nyugati Frontnak a feladat megoldásához. Valamennyi front igen rövid idő alatt, az ellenséggel közvetlen harcérintkezésben készült fel a támadásra. December5-én a Kalinyini, másnap pedig a másik két front csapatai is hadműveleti szünet nélkül mentek át ellentámadásba. December26-áig a Nyugati Front jobbszárny-hadseregei szétzúzták a német védelmet, jelentős veszteséget okoztak a 3. és 4. pc csop-nak, majd a szétvert ellenséges hadosztályokat 90-100km-re szorították vissza. Ugyanakkor a front bal szárnya a Délnyugati Front csapataival, illetve december18-ától a Brjanszki Frontal is együtműködve, vereséget mért a németek déli csoportosítására, és 100-200km-t nyomult előre. A Kalinyini front csapatai december16-ára felszabadították Kalinyint, majd január7-ére Rzsev körzetében kijutottak a Volgához. A szovjet csapatok a 25-30 napos ellentámadás alatt jelentős vereséget mértek a Közép HDSCS-ra, szétverve északi és déli csapásmérő csoportosításait. A szovjet fővárost közvetlenül fenyegető veszélyt felszámolták, az ellenséget Moszkvától 100- 250km-re vetették vissza. A moszkvai csata véget ért, a hadászati kezdeményezés pedig a szovjet csapatok kezébe ment át. A főhadiszállás úgy értékelte, hogy kedvező feltételek jöttek létre egy általános támadás kibontakoztatásához.

A németek Moszkva alatti vereségének világtörténelmi jelentősége volt. Szertefoszlott a Wehrmaht legyőzhetetlenségének mítosza és a német villámháborús elképzelés. Ez a győzelem megszilárdította a szovjet állam és fegyveres erői tekintélyét, elősegítette az antifasiszta koalíció létrejöttét, hozzájárult a nemzeti felszabadító mozgalmak fellendüléséhez. A szovjet csapatok novemberben és decemberben Tyihvin és Rosztov térségében is támadó hadműveletet indítottak. Ennek következtében az ellenség tyihvini csoportosítását visszavetették a Volhov folyó mögé, helyreállították a vasúti közlekedést a Ladoga-tóig, azon keresztül pedig Leningráddal, ami javított a város ellátásának lehetőségén. A Déli Front csapatai felszabadították Rosztovot, meghiúsították, hogy az ellenség áttörjön a Kaukázus irányába.

A moszkvai ellentámadás befejezése után a főhadiszállás olyan elhatározást hozott, hogy a sikert kihasználva általános támadást indít mindhárom hadászati irányban. 1942 januárjában kilenc front ment át támadásba, mintegy 2000km-es arcvonalon. Az északnyugati hadászati irányban a Leningrádi és Volhovi Front csapatai 1942 áprilisáig támadtak, de az Észak HDSCS szétverését és a Leningrád blokád alóli felmentését nem tudták elérni. Kedvezőtlenül alakult a helyzet délen, a Kaukázusi (01. 28-tól Krími) Front szakaszán is, mert a sikertelen támadás után, a német ellencsapások következtében 30-35km-t voltak kénytelenek visszavonulni. A Délnyugati és DéliFront csapatai január második felében mintegy 90km-t nyomultak előre Barvenkovó körzetében, kialakítva az un. barvenkovói kiszögelést. A további támadás itt sem járt sikerrel.

Elkeseredett küzdelem alakult ki a hadászati főirányban, ahol négy front csapatai harcoltak azért, hogy befejezzék a Közép HDSCS megsemmisítését. Az Északnyugati Front erői február 20-án Gyemjanszk körzetében bekerítettek két ellenséges hadosztályt. Ezeknek április második felében sikerült kitörni, egyesültek a főerőkkel és megszilárdították az arcvonalat. Az Északnyugati Front bal- és a Kalinyini Front jobbszárny-csapatai január január végére mintegy 200km-t nyomultak előre, és kijutottak a Velikije Luki, Vityebszk, Velizs, Belij városok megközelítési útjaira. Ez idő alatt a Nyugati front kötelékei 150km-re visszavetve az ellenséget, elérte Vjazma déli részét. Kedvező körülmények jöttek létre egy összefüggő bekerítési arcvonal kialakítására és a Közép HDSCS főerőinek megsemmisítésére. A nagy harckocsi egységek hiánya miatt azonban a bekerítés lassan haladt. Így a német hadvezetésnek sikerült Nyugat-Európából és más arcvonal szakaszokról mintegy 30 hadosztályt átdobva, megszilárdítani az arcvonalat. A vjazmához kijutott szovjet hadosztályokat elvágták a főerőktől, és azok kénytelenek voltak védelembe átmenni, illetve bekerítésben harcolni.