b.) Az új katonai elméletek kialakulása és azok lényege

Az első világháború problémáira választ kereső sokoldalú kutatómunka több, egymástól különböző, illetve egymást kiegészítő katonai elmélet megszületéséhez vezetett. Legtöbben a fokozatosan haderőnemmé váló repülőgépek és a fegyvernemmé lett harckocsik alkalmazási lelhetőségeivel foglalkoztak. Legelsőkén az olasz Giulio Douhet (1869-1930) tábornok foglalkozott a légierő önálló alkalmazásának kérdéseivel és megalkotta az „önálló légi háború” elméletét. Douhet már az első világháború előtt kapcsolatba került a repülés kérdéseivel. Mint a léghajós zászlóaljparancsnok elkészítette az első gyakorlati szabályzatot. A világháborúban hadosztály vezérkari főnökként vett részt. A hadvezetést bírál megjegyzései miatt egyévi börtönre, ítélték, ennek letöltése után rehabilitálták. A háború utolsó évében az olasz légierő parancsnoka volt. A háború után nyugállományba vonult és katonai irodalmi tevékenységet folytatott. Elképzeléseit az1921-ben megjelent „Légi uralom” c. munkájában fejtette ki, amelyhez 1927-ben pótlólag második részt is írt („Az 19…évi háború). „A világháború- állapította meg- az anyag technikai tökéletlensége folytán, nem adhatott választ arra a kérdésre, vajon a légierő valóban hadműveleti szinten befolyásolhatja-e a hadviselést? Napjainkban azonban úgy tetszik adva, vannak a légierő hadászatai eredményességének feltételei”. Elméletének vezérfonala: a szárazföldön védelem é tömeges támadás a levegőben. A szárazföldi erők – szerinte – nem képesek nagymélységű csapást mérni az ellenségre, a védelem tűzereje, az erő páncélelhárítás és a műszaki akadályok tömege meghiúsíthatja a gyalogság és vele együtt a páncélos és gépesített csapatok támadását. Ezért a csapást a levegőbe kell áthelyezni és önálló légi hadseregekkel végrehajtani. „ a légierő –írta Douhet – megteremtette a „légi háború” teljesen új fogalmát és a robbanóanyagokon kívül vegyi anyagokat, mérgező baktériumokat is szállíthat az ellenség területének bármely pontjára”. A légierő által vívott háború”… független a földtől, hatása majdnem korlátlanul kiterjedhet az ellenséges terület egészére”. Douhet szerint a háború a légierő csapásaiból fog állni, amelyek elpusztítják az ellenség létfontosságú célpontjai, vagy megbénítják tevékenységüket, súlyos veszteséget okoznak a hátország lakosságának és ez esetleg forradalmi megmozdulásokat, idézhet elő, amelyek oda vezethetnek, hogy a tömegek saját kormányukat a háború abbahagyására kényszerítik. A szárazföldi és tengeri erő szerepe másodlagossá válik. Feladatukat elsősorban a légierő által kivívott siker teljessé tételében, az ellenség területének megszállásában látta: „… a szárazföldi hadsereg és flotta viszonylagos értéke elmarad a légierő értéke mögött… Természetesen nem állítom, hogy ezeket máról-holnapra fel kell számolni… azt állítom egyelőre csupán, hogy a leggyorsabban törekedni kell fokozatos anyagi, gazdasági, technikai és stratégiai leépítésükre, illetve ezzel egyidejűleg a légierő egyre fokozódó kiépítésére. Minél határozottabban közelítünk e szélső értékek elérése felé, annál közelebb jutunk a holnap valóságának követelményeihez.” A győzelem megszerzésében elengedhetetlennek tartotta a hadászati kezdeményezés megragadását, melynek legfontosabb követelményekét a légi uralom megteremtését tekintette. „a légi uralom megszerzése azt jelenti: győzni! – írta -. A levegőben vereséget szenvedni reménytelenül vereséget jelent… A légi uralom megszerzéséért – vonja le a következtetést-, tehát azért, hogy az ellenséget a repülésben , illetve légierejének alkalmazásában megakadályozzuk, meg kell fosztanunk minden lehetőségtől és részben a levegőben, de nagyrészt a támaszpontokon és műhelyekben döntő pusztítást kell végeznünk hadászati, harcászati és gazdasági jellegű mögöttes területein. Ezt pedig csak a levegőből,l csak az ellenséges ország mélységében végezhetjük és megvalósításra éppen ezért egyedül a légierő alkalmas. Légi háborús programunk legközelebbi határozott követelménye tehát továbbra is olyan légierő megteremtése, amely ezekre a feladatokra minden tekintetben alkalmas”.Douhet elmélete világszerte éveken át tartó heves vitát váltott ki katonai körökben. Hívei „XX. Század Clausewitzének”, a „levegő Schlieffenjének” nevezték, ellenfelei viszont véglegesen egyoldalúnak tartották tanait. Kétségtelen, hogy a század elejét önálló légi háborúról beszélni túlzásnak tűnt, hiszen az akkori technikai színvonal és a gazdaságok erőforrásai ezt még nem tették lehetővé. Ma a „Golf” háború után Douhet gondolatait másként kell értékelnünk, hiszen napjainkban éljük át a hadművészetnek az a minőségi ugrását, amikor a hadászati döntés a szárazföldről a harmadik dimenzióba megy át.

A harckocsi híveinek elképzelései „a páncélos, vagy gépesített háború” elméletében foglalhatók össze. Azt várták, hogy a nagy tömegben alkalmazott harckocsik már a háború elején szétzúzzák az ellenséget és rövid idő alatt, kivívják a hadműveleti és ezen keresztül a hadászati sikert. A harckocsik ilyen alkalmazása mellett a húszas évek elején először az angol teoretikusok Fuller és Lidell Hart emeltek szót, első világháborús tapasztalataik alapján. Különösen Fuller tábornok- a cambrai-i „tankcsatában” részt vett angol harckocsi hadtest vezérkari főnöke de a támadási terv szerzője –hirdette a hadsereg gépesítésének és a harckocsik tömeges alkalmazásának szükségességét. John Charies Fuller tábornok (1878-1966) fiatal tisztként részt vett az angol-búr háborúban. A vezérkari akadémia elvégzése után az első világháborúban fontos beosztásokat látott el. Jelentős szerepe volt az angol páncélos fegyvernem kialakításában. Elképzeléseit a háború után közvetlenül kiadott „Harckocsik az 1914-1918. évi nagy háborúban” és az 1932-ben megjelent „Gépesített erők hadműveletei” c. nagyobb munkáiban és több-kisebb tanulmányban, cikkben adta közre. Fuller szerint a világháború legfontosabb tanulsága, hogy a nagy tömeghadseregek kora lejárt. Az ellenség megsemmisítésére, s a gyors győzelem kivívására egyedül a harckocsik, illetve a gépesített csapatok képesek. A döntő győzelmet csak a korszerű technikával, elsősorban harckocsikkal ellátott, hivatásos katonákból álló hadsereg érheti el, amely állandó harckészültségbe van, és bármikor támad hadműveleteket, kezdhet. Az általános mozgósítással talpra állított tömeghadseregnek Fuller csak a siker kifejlesztésének, illetve a harckocsik által legyőzött ellenség területe megszállásának feladatát szánta. Műveiben felvázolta a jövő „ideális” harckocsi hadseregének szervezését is. Ez a hadsereg egy harckocsi és egy páncéltörő szárnyra (wing), valamint a tartalékokra tagozódott.  A harckocsi wing felderítő- tüzér- és romboló- harckocsi csoportokra, a páncéltörő wing gépvontatású páncéltörő lövegekből és gépágyukból álló alegységekre oszlott. (Tüzér harckocsi alatt Fuller az önjáró lövegeket értette). A harc fő feladatát, az ellenség megsemmisítését ezek az erők végzik, míg a fegyvernemi és szakalegységekkel megerősített könnyű harckocsikból álló tartalék feladata az üldözés végrehajtása. Basil H.Liddell Hart kapitány (1895-1970) szintén az első világháború résztvevője volt. A háború után kilépett a hadseregből és katonai szakíróként tevékenykedett. Jelentősebb munkái:”Gondolatok a háborúról”, „A gyalogsági harc tudománya”, „Az 1914-1918-as világháború története”.Művei közül legjelentősebbnek a „Hadászat” c. munkáját tartják. Nézetei sok tekintetben megegyeztek Fulleréval, azonban Liddell Hart nem osztotta azt a fulleri nézetet, hogy a harckocsik egyedül is képesek a siker kivívására. Úgy vélte, hogy a gépesített gyalogság és harckocsik egy páncélos kötelékben való egyesítése és közös tevékenysége továbbra sem nélkülözhető. Olyan magasabb egységek, kialakítását tervezte, amelyek egy-egy harckocsi (2 harckocsi zászlóalj) és egy-egy „páncélos gyalogos” csoportot (3 gépkocsizó gyalogzászlóalj) foglalnak magukba, önjáró tüzérséggel megerősítve. Fuller és Liddell Hart elképzelései azonban szöges ellentétben álltak az „utolsó csata” doktrínáját valló hivatalos angol nézetekkel és munkáik az angol katonai körökben nem keltettek nagyobb visszhangot.

Felfigyeltek azonban a németek. A versaillesi békeszerződéssel korlátozott német hadsereg nem folytathatott nyílt kísérleteket a harckocsikkal, de a német katonai szakemberek gondosan tanulmányozták az ezzel kapcsolatos külföldi szakirodalmat. Így Liddell Hart több cikkét a német hadügyminisztérium lefordíttatta a hadsereg számára és azok élénk figyelmet keltettek. Guderian a páncélos háború elméletének legjelentősebb német képviselője elképzeléseinek kialakításánál figyelembe vette az angolok munkáit is. Heinz Guderian tábornok (1888-1954) a német páncélos fegyvernem egyik megalapítója volt. Az első világháború után a német hadsereg technikai fejlesztésében, a II. világháborúban különböző vezető beosztásokban tevékenykedett. Jelentős elméleti munkásságot folytatott a páncélos seregtestek alkalmazása területén. Legfontosabb munkái az 1937-ben megjelent „Vigyázat, páncélosok és „A páncélos csapatok”. Az angolokéhoz hasonlóan ő is a harckocsik önálló alkalmazása mellett állt ki. Sikerült legfontosabb tényezőit a meglepő és tömeges alkalmazásban látta. Tevékenységüket önálló páncélos hadosztály kötelékben képzelte és határozottan ellenezte gyaloghadosztályhoz való szervezésüket. A támadás megszervezésénél legfontosabb alapelvnek a harckocsik harci lehetőségeinek számbavételét tartotta.  „A lövészeknek és a tüzéreknek kell a harckocsikhoz igazodniuk és nem fordítva…” hirdette. A páncélosoknak az a legfontosabb feladatuk – írta -, hogy az alkalmazásukra kedvező sávban az ellenség védelmét áttörve, gyors meglepő tevékenységgel kivívja a döntést. Guderián a támadás sikerét a teljes mélységű lefogásban és gyors, páncélosokkal történő áttörésben látta. Olyan harcrendet képzelt el, amely képes volt a három védőövezetet egy időben támadni. Ehhez a páncélosokból négy lépcsőt hozott létre. Az elsőbe tartoztak a nehézpáncélosok, amelyeknek az volt a feladatuk, hogy magas ütembe, harc nélkül jussanak ki a hadseregtartalékok övéhez, és ott vegyék fel a harcot. Kis fáziskéséssel indult a második lépcső. Állományába a közepes eszközök tartoztak és alapvető feladatuk a tüzérségi körletek elfoglalása volt. A harmadik lépcsőt a könnyű páncélosok alkották, s nekik jutott az a feladat, hogy a tábori kötelékek támogatásával áttörjék a harcászati mélységet. Az áttörés után a páncélosoknak gyors ütemben 100-150 kilométer mélységben kellett előretörni a légierő hatékony támogatása mellett. A negyedik lépcső tartalékot képezett, váratlan feladatok megoldására. A páncélosokat kizárólag támadásra kívánta alkalmazni. „… a páncélos csapatok kifejezetten támadó fegyvernemet alkotnak.  A védelmi és elhárító vonalakon nincs mit keresniük”. Nézetei nagymértékben hatottak a német katonai vezetésre, amely felismerte a harckocsikban rejlő nagy lehetőségeket, és általában elfogadta a guderiani elképzeléseket.

A németekkel és angolokkal egy időben foglalkozott a harckocsik várható alkalmazásának kérdéseivel az osztrák Ludvig von Eimannsberger tábornok (1878-1945) is. Elméletét az 1934-ben megjelent „Harckocsi háború” c. művében fejtette ki. Az említettekhez hasonlóan ő is a páncélos- és gépesített csapatokat tartotta a jövő háborúja főszereplőinek. Kiemelte a hadműveleti mélységbe irányuló csapás szükségességét, és ennek végrehajtását a harckocsikra alapozta. Fullerrel ellentétben, a harckocsik jelentőségének fenntartása mellett, erőteljesen hangsúlyozta a gyalogság szerepének fontosságát és síkraszállt gépesítésük, valamint páncéltörő fegyverekkel való ellátásuk mellett. Véleménye szerint azonban a hadművelet sorsát a harckocsik döntik el, amelyeket a harcászati feladatok megoldására dandárokba, hadműveleti feladatokra hadosztályokba, illetve páncélos hadseregekbe javasolta szervezni. Úgy vélte, hogy a harckocsi kötelékek alkalmasak arra, hogy az ellenség védelmét menetből, arcból mért csapással törjék át. Három övvel kiépített védelmet feltételezve, a támadó erőket is három lépcsőben kívánta alkalmazni. A kb. 40-45 km szélességre tervezett áttörési szakaszon az 5-7 gyaloghadosztályból és hadosztályonként 1 harckocsi dandárból (350 harckocsi) álló első lépcsőnek az ellenség első védőövét kellett áttörni 6-8 km mélységben. A 15-20 km mélységben lévő második védőöv áttöréséhez második lépcsőként 1650 harckocsit, gépesített gyalogságot és támogató légierőt tervezett. A harmadik védőöv áttörését és a hadműveleti siker kifejlesztését a 10 páncéloshadosztályból álló páncélos hadsereg ütközetbe vetésével akarta végrehajtani. Véleménye szerint az ilyen felépítésű hadsereg (10x500=5000 harckocsi) támadásának üteme elérheti a napi 50 km-t is. A támadás tüzérségi biztosítását a harckocsik lövegeire alapozta és ezért – a meglepés érdekében – elengedhetőnek tartotta a tüzérségi előkészítést is, és arcvonal kilométerenként csak 25 löveggel számolt. Fuller és Liddell Hart elképzelései mellett a harmincas évek első felében Eimannsberger gondolatai hatottak legjobban a harckocsik alkalmazásával kapcsolatos nézetekre. Munkájáról a Szovjetunióban is vitát rendeztek. Németországban Guderian egyenesen az ő könyvére hivatkozva igyekezett a hadsereg konzervatív vezetőit meggyőzni a harckocsik önálló és tömeges alkalmazását illetően. Eimannsberger elméletének kétségkívül sok pozitív vonása volt. Határozottan kiállt a harckocsik meglepő és tömeges bevetése mellett. A hadműveleti mélységben folyó tevékenység problémáinak megoldásával azonban nem foglalkozott részletesen, főképpen a harcászati mélység áttörésének kérdéseit vizsgálta. A harckocsikat tartotta a főcsapás eszközének a francia, de Gaulle is. Charles de Gaulle (1890-1970) fiatal tisztként vett részt az első világháborúban. 1916-ban Verdunnél német hadifogságba esett. A húszas években a katonai akadémia tanára, majd 1932-36 között a Legfelső Védelmi Tanács tőtitkára, 1940-ben pedig páncélos hadosztály-parancsnok, majd a hadügyminiszter helyettese volt A francia kapituláció után Londonban megalakította a Szabad Franciaország Bizottságot és a franciákat a németek elleni harcra, szólította fel 1944-46 között, illetve 1958-ban miniszterelnök. 1958-69-ig köztársasági elnök volt. A francia hadvezetés védelmi elképzelései arra ösztönözték a technika meg növekedett jelentőségét felismerő, de Gaulle-t, hogy mind erőteljesebben bírálja ezeket, a nézeteket. Már a harmincas évek elején több cikkbe síkraszállt egy páncélos- és gépesített csapatokból álló hadsereg felállítása mellett. Elképeléseit 1934 tavaszán „Út a hívatásos hadsereghez” c. könyvében foglalta össze. Ebben azt javasolta, hogy az általa elképzelt hadsereg állománya hívatásos katonákból álljon. A korszerű háború meg növekedett feladatait látva, hangsúlyozta: „Elérkezett az idő, amikor tartalékosaink és sorállományunk tömegein, tehát a nemzeti véderő legfontosabb, ugyanakkor azonban lassan összpontosuló részén kívül – mely nehezen hozható mozgásba, s csak a veszély legutolsó stádiumában kecsegtet nagy erőfeszítések árán hatékonysággal,- szükségünk van a manőver eszközeként egy mozgékony seregtestre, amely időveszteség nélkül képes működésbe lépni, tevékenykedni. Vagyis szükségünk van egy belsőleg szilárd, állandó hadseregre, egy olyan erőre, amely a fegyverforgatást mesterien érti. Franciaország hivatásos hadsereg nélkül nincs biztonságban”. Az volt a véleménye, hogy Franciaországot a meglepő német támadástól csak ilyen hadsereg és nem a Maginot vonal védheti meg. Hangsúlyozta, hogy a technika szerepének gyorsütemű növekedése nem maradhat hatástalan a hadsereg fejlesztésére sem. A modern technika ugyanakkor nagy szakértelmet követel, ezért a hadsereg állományát technikailag jól képzett katonákból kell kiállítani. Az ilyen gépesített hadsereg – állapította meg – rövid idő alatt döntő eredményre képes a nálánál nagyobb létszámú tömeghadsereggel szemben is. „A döntő csapást a korszerű technika, a páncélozott járművek fogják végrehajtani Ha ezen az úton haladunk … elkerülhetjük az állásháborút” – hirdette. Korszerű hadseregének javasolt szervezete: 6 páncélos- és 1 könnyűhadosztály, valamint a hadsereg közvetlenek. (A könnyűhadosztály szervezése lényegében megegyezett a páncélos hadosztályéval, csak tüzérdandár helyett gépesített tüzérezreddel és könnyű harckocsikkal rendelkezett). Ezt a kb. 10000 főnyi, 3000 harckocsiból álló hadsereget alkalmasnak tartotta, hogy – többlépcsős hadműveleti felépítésben, 50 km szélességben támadva – áttörje az ellenség védelmét, napi 50 km-es ütemben támadjon és nemcsak harcászati, hanem hadműveleti, sőt hadászati feladatokat is megoldjon. De Gaulle gondolatait ugyanúgy elutasították, mint Fullerét vagy Liddell Hartét. Petáin marsall, az akkori francia katonai szaktekintélyek egyike kijelentette: … a harckocsi és a légierő nem változtatják meg a háború jellegét. Franciaország biztonságának alapja a megerősített arcvonal”. Fuller, Liddell Hart, Eimannsberger és de Gaulle elképzeléseinek központjában a kis létszámú, harckocsikkal bőven ellátott hívatásos hadsereg gondolata állt. Hozzájuk hasonlóan a német Seeckt tábornok is úgy vélte, hogy a jövő a kis hadseregeké. Az „Egy katona gondolatai” c. 1929-ben megjelent munkájában így vázolta a hadseregre vonatkozó elképzeléseit: „…A jövő háborújában, úgy ítélem meg, hogy jól kiképzett, mozgékony, tehát kisebb hadseregek kerülnek alkalmazásra, amelyeket nagy mozgékonyság jellemez. Ezt a nagyszámú és kitűnő lovasság beállításával, a motorizálás kihasználásával és a gyalogság fokozott menetképességével érik el… A hadseregek motorizálása a katonai fejlődés egyik legfontosabb kérdése” – írta. „Egyes próféták már látni vélik, mint pótolja majd a lovast a motoros harcos… A gépjárműnek katonai szempontból két feladata van. Az első az, hogy új fegyvernemet alkosson, a második, hogy lövegek, és anyagok szállítására szolgáljon… A harckocsikból a gyalogság, lovasság, tüzérség mellé új csapat kel életre, de anélkül, hogy ezek bármelyikét is pótolhatná. A szállító gépkocsik helyesen és kellő mértékkel alkalmazva, a lovashadosztályok erejét fokozhatják és kell is, hogy fokozzák”. A lovasság szerepének ez a nagymértékű kiemelése Seecktnél azon alapult, hogy a wersaillesi békeszerződés megtiltotta a németek részére a harckocsi csapatok felállítását, így a hadműveleti siker gyors kifejlesztését csak a lovassággal képzelhette el. Nézeteit azonban 1935-től kezdve a hivatalos elvek messze meghaladták. A korszerű technikával ellátott hivatásos katonákból álló hadsereg gondolata végső soron nem valósult meg. Feltételeit egy országban sem tudták megteremteni. A kis létszámú hadsereg, hogy a teoretikusok által elképzelt feladatait végrehajthassa, olyan nagymennyiségű technikát, és üzemanyagot igényelt, amelyet a gazdasági válságból lassan kilábaló országok visszaesett termelése nem tudott biztosítani. Az adott korszakban a tömegek műszaki ismereteinek színvonala is igen alacsony volt, és ez nem tette lehetővé a technikailag jól képzett személyi állomány kiállítását sem. A szovjet hadművészet alapjait Mihail Vasziljevics Frunze (1885-1925) rakta le, s Vladimir Kiriakovics Triandofilov (1894-1931), Georgij Szamoljovics Isszerzon (1898-1967) fejlesztették tovább, majd Mihail Nyikolajevics Tuhacsevszkij (1893-1937) öntötte végső formába. Tuhacsevszkij a polgárháborúban hadsereg, majd front parancsnok volt. A polgárháború után katonai körzetparancsnok, majd a katonai akadémia parancsnoka. Később vezérkari főnök és hadügyi népbiztos helyettes. 1937-ben a személyi kultusz áldozata lett. A két világháború közötti időszak egyik legtehetségesebb és világviszonylatban is elismert katonai teoretikusa volt. Tevékenyen részt vett a hadsereg szervezeti kérdéseinek és a szovjet hadtudomány alapjainak – többek között a mély hadművelet (harc) elméletének – kimunkálásában. Nagy szerepe volt a harckocsi- és gépesített csapatok létrehozásában, az első gépesített hadtestek felállításában. Főbb munkái: „A korszerű stratégia kérdései” (1926), „A háború új kérdései” (1932), „A mai Németország katonai tervei” (1935). Tuhacsevszkij elsősorban a hadműveleti siker kifejlesztésének lehetőségeit vizsgálta. Erre – úgy vélte – a legjobbak, az önálló gépesített csapatok. Az ellenség védelmének áttörésére – figyelembe véve, hogy a várható ellenségnek nem lesznek szabad szárnyai – az arcvonalból mért csapást tartotta célravezetőnek, amely a főirányban az erők és eszközök döntő fölényét, különösen a harckocsik, a tüzérség és a légierő tömeges alkalmazását követeli. A hadműveleti siker megteremtését döntően a gépesített csapatokból álló un. „sikerkifejlesztő lépcsőre” bízta. A hadműveleti mélységbe való kijutás létrehozta az ellenség bekerítésének lehetőségét is. Ehhez megfelelő módon bénítani kellett az ellenség tartalékainak mozgását. Ezt a feladatot a légierő csapásaival és a hadműveleti légideszánt csapatokkal gondolta megoldani. „…A hátország bénítása – írta -, a mélységben lévő ellenséges erők egész összehangolt rendszerének feldarabolása végrehajtható légideszántok segítségével, melyeket a front-, hadsereg- és hadtest tartalékok elhelyezési körletei között kell ledobni. Vasutakat, utakat igen könnyen lehet elfoglalni és szétrombolni. Még kis erőkkel is. Ezen kívül, mélyen tagolt rombolási zónákat kell képezni, amelyek leküzdése, és helyreállítása az ellenségtől sok időt vesz igénybe. Ha mindezekhez még hozzávesszük a maradó hatású mérgezőanyagok alkalmazásának lehetőségét, akkor ezeknek, a csapatoknak a jelentősége még jobban szembetűnik…. a szétdarabolt ellenségnek, a mélységben való megsemmisítését és a siker kiaknázását – szögezte le Tuhacsevszkij – a gépesített egységek fogják végrehajtani… Az új harceszközök új formákat, teljes és gyökeres átállást követelnek. Aki ezt az átállást átalussza, lehet, hogy többé nem is ébred fel”. A szovjet teoretikusok munkássága végső soron az un. „mély hadművelet” elméletének kialakításához vezetett. Lényege, hogy a támadó feladatot csak az ellenség védelmének teljes mélységre kiterjedő megsemmisítő csapásokkal lehet megoldani. Végrehajtását a következőképpen tervezték: A hadműveleti felépítés első lépcsőjeként „légi lépcsőt” szerveztek, amely a front és a hadsereg légierejéből, valamint légideszánt csapatokból állt. Feladatául szabták a hadműveleti mélység bénítását és a tartalékok előrevonásának megakadályozását. A második hadműveleti lépcsőt, az un. „rohamlépcsőt” a csapásmérő hadsereg – harckocsikkal és tüzérséggel megerősített – lövészhadtestei alkották. Feladatuk a harcászati mélység rövid idő alatti áttörése és a hadműveleti mélységbe való gyors kijutás biztosítása volt. A harmadik, a „sikerfejlesztő lépcső” kapta a legfontosabb feladatot: a hadműveleti siker kifejlesztését. Állományába gépesített és lovas hadtestek tartoztak, amelyek a hadműveleti mélységben kijelölt terepszakaszról kerültek ütközetbevetésre. A támadó katonai elméletek után szót kell ejtenünk a védelmi elképzelésekről is. Az első világháború tapasztalatai (pl.: Emmich-féle hadműveleti csoport tevékenysége Belgiumban a háború kezdetén) hozták létre, az un. „fedező hadseregek” elméletét. Ennek az volt a lényege, hogy a határ mentén konkrét védelmi feladatokkal – többségükben az erődökre támaszkodva – teljes feltöltöttséggel rendelkező hadseregeket állomásoztatták. Feladatuk volt a váratlan hadműveleti betörések megakadályozása, védelmi terepszakaszuk megtartása és idő biztosítása a főerők mozgósításához, felvonultatásához és ütközetbevetéséhez. A francia és az azonos nézeteket valló országoknál fő feladatnak számított az ellenség elvéreztetése is. A Szovjetunióban a fedező hadseregek kettős feladatot láttak el. A határ védelmén túl, az első csapás felfogása után – amennyiben arra a lehetőségek megvoltak – ellentámadásba kellett átmenniük.

c.) A haditechnika fejlődése

Az első világháború után legkorábban a repülőgépek fejlesztése indult meg. A két világháború közötti időszakban a légi erő haderőnemmé vált, kialakultak repülő nemei (felderítő, bombázó, vadász, csatarepülő, szállító), és gyors ütemben javultak a repülőgépek harcászati-technikai tulajdonságai is.

A repülőgépek fejlődése (1918-1939)

                                                           1918                                       1939

Megnevezés                            bombázók        vadász             bombázók                   vadász

Max sebesség km/ó                 130                  200                  400-450                      450-550

Repülési mag. m.                     4000                7000                7-8000                                    10-11000

Teherbírás kg.                         950-1500                                200-2500                               

A katonai repülés fejlesztésében nagy jelentőségű volt az ún. többfeladatos típusok kialakítása. A sebesség növelésére irányuló törekvések új szerkesztési, építési módszereket eredményeztek. A harmincas években a kétfedelű gépeket fokozatosan az egyfedelű, áramvonala, fedett törzsborítású és behúzható futóművű gépek váltották fel. Jelentős technikai eredmény volt a réselt szárny és az állítható légcsavar kialakítása, amellyel a le- és felszálló távolság lerövidült. A szolgálati magasság növelését nagymértékben elősegítette a túlnyomásos kabinok alkalmazása. A pontcélok leküzdése érdekében több országban kísérleteket folytattak a zuhanóbombázás módszereinek kialakítására s ennek megfelelő géptípus megszerkesztésére. A németek a spanyol polgárháború előtt és alatt kezdték meg ezeket, a kísérleteket. A szárny alsó részén elhelyezett zuhanó fékekkel sikerült a káros aerodinamikai hatásokat kiküszöbölni, s megszerkesztették a Junkers-JU-87 típusú gépet, amely a második világháborúban a német légierő egyik legjobb harceszközévé vált. A háború kezdetére a légierő képessé vált az ellenség 150-300 km-es mélységébe csapást mérni. A repülőgépek technikai tökéletesedése kihatott a légvédelmi eszközök fejlesztésére is. A tervezők arra kényszerültek, hogy növeljék a lövegek lőtávolságát és tűzgyorsaságát, valamint a lehető legkisebbre csökkentsék a lőelemek kiszámításának idejét. A problémát jobb ballisztikai tulajdonságokkal rendelkező légvédelmi lövegekkel tökéletesebb célfelderítő és lőelemképző berendezések szerkesztésével igyekeztek megoldani. A légvédelmi lövegek és lőelemképzők tökéletesítése mellett kísérletek folytak a rádiólokátorok létrehozására is. Így a kifejlesztett eszközök a légi célról folyamatosan szolgáltathatták az adatokat, rövid idő alatt gépi úton számíthatták ki a lőelemeket, és elektromos átvitellel közölhették a lövegekkel. Így a célfelderítés, a lőelemek kiszámítása és a tűzkiváltás egy folyamattá vált, de ez a háború kezdetén nem terjedt el általánosan.

A légvédelmi lövegek fontosabb harcászati-technikai adatai a harmincas évek végén

                                                                                              Lőtáv/m

Típus                             űrméret          kezd.seb m/s    függő               vízszint tűzgy/per

Könnyű gépá.                20-70                        750-900          5-13000          3-9000                        100-150

Közepes légv.lg.            75-100          750-800          14-19000        9-13000          6-30

Nehéz légv lg.                100-felett       700-800          15-20000        10-13200        6-25

Az első rádiólokátorok (1935-39)

Ország                           Típus                         Hatótáv/km                  Gyártási év

Anglia                            SZN                          120-140                      1939 eleje

Németország                 Freia                          80-120                                    1940

Szovjetunió                    RUSZ-1                    8-100                          1938 vége

Lőelemképző műszerek 1939-ben

                                                                                  Működési harárok/m

Ország                           Megnevezés               magasságban    vízszintesen      Célseb m/s

Magyarország                          Juhász-Gamma 5000                8500                140

Németország                           36M Komm.               8000                13000              150

Szovjetunió                              PUAZO-3                   9000                9600                150

A harckocsik első világháború utáni fejlődésében a háború során kialakult könnyű, közepes és nehéz osztályozás megmaradt, de az egyes évtizedek jellegzetes tartalmi változásokat mutatnak.

A harckocsik fejlődése a két világháború között

Megnevezés                   Az első vh végén        A20-as évek végén      A második vh előtt

Súly                               24-33t.                      15-33t.                                    20-34t.

Pc vastagság                  7-12mm                    21-35mm                    30-70mm

Sebesség                       6-8km/ó                    20-35km/ó                  32-48km/ó

Hatótáv                         100-150km               100-200km                 140-300km

Fegyverzet                     Lg.:2-4 (20-37mm)    Lg.:1-2 (20-57mm)      Lg.:1-2 (37-57mm)

                                     Gpu.: 4-6 (8-13mm)  Gpu.:1-2 (8-13mm)     Gpu.:1-2 (8-13mm)

A húszas évek tervezői az új típusok kialakításánál, illetve a meg lévők tökéletesítésénél az állásháború viszonyait és elsősorban a harcászati követelményeit vették figyelembe. A cél minél nagyobb védettség és tűzerő volt, hogy a kísérő és támogató harckocsik az áttörésnél megbízhatóan segítsék a támadó gyalogságot. A hadművészet a harmincas évek közepén a harckocsi csapatoktól azt igényelte, hogy vegyenek részt az ellenséges védelem harcászati mélységének áttörésében, a harcászati siker hadműveletivé fejlesztésében, és legyenek képesek önálló manőverezésre, gyors meglepő cselekvésre, az ellenség csoportosításának megkerülésére és bekerítésére, valamint fontos objektumok, átkelőhelyek, hídfők birtokbavételére és biztonságos megtartására a főerők beérkezéséig. A tervezők a harckocsikat igyekeztek alkalmassá tenni ezekre, a feladatokra, ami a hatótávolság, a sebesség, a manőverező képesség, a tűzerő és páncélvédettség növekedésében jutott kifejezésre. Ezen időszak ipari fejlődése mind nagyobb ütemben tette lehetővé a hadseregek gépesítését. Az egy főre jutó mechanikai lóerő, amely az első világháborúban 0.33 volt, a harmincas évek végére, 10-15-re emelkedett.

A harckocsik fejlődése maga után vonta a páncéltörő eszközök újabb típusainak a rendszeresítését is. Olyan páncéltörő lövegeket kellett tervezni, amelyek kis súlyúak és mozgékonyak, könnyen kezelhetők, nagy tűzgyorsaságúak, az irányzásuk és a célkövetésük egyszerű, így a találati valószínűségük nagyobb. Az első világháború tapasztalataira támaszkodva, a húszas években általában a 20-25mm-es páncéltörő ágyúkat tartották megfelelő fegyvernek, de a harckocsik páncélvastagságának növekedése már a harmincas években a 37, illetve a 45-47mm-es lövegek rendszeresítését követelte meg. Ezek a legnehezebb harckocsik kivételével kb. 1000m távolságig voltak képesek átütni az akkori páncélzatot.

A gépesítés kiterjedt a műszaki technikára is. A műszaki csapatoknál új átkelési eszközök, műszaki záró eszközök, munkagépek jelentek meg. Az első világháború gyalogsági átkelő eszközeit mind inkább felváltották a könnyű gumi- és rohamcsónakok. A tüzérségi és harckocsi technika súlyának növekedése új hadihíd anyagok és kompok rendszeresítését követelte. A hadihidak teherbírása elérte a 25, a kompoké a 30-50t-t. A műszaki zárás legfőbb eszközévé a robbanó zár vált. A két világháború között nagy számban terveztek különböző aknatípusokat, elsősorban harckocsi aknákat. Ebben a szovjet haditechnikusok jártak élen, akik elsőnek szerkesztettek felszedés ellen biztosított aknát. A műszaki csapatokat speciális útépítő, rakodó- és szállítógépekkel látták el. Kísérleteztek továbbá aknarakó és aknaszedő gépekkel is, de nem kielégítő eredménnyel.

A tüzérség fejlődése a tűzgyorsaság és a lőtávolság, a manőverező képesség növekedése terén nyilvánult meg. A nehéz tüzérséget igyekeztek gépvontatásúvá tenni, de a tábori tüzérség még nagyobb részben fogatolt maradt.

A híradó eszközöknél a távbeszélő mellett mind nagyobb szerepet kaptak a rádió készülékek, amelyek a seregtestek, valamint az egységek és magasabb egységek vezetésének váltak legfontosabb eszközeivé. A rádió készülékek alegység-egység viszonylatban 20, a magasabb egységek között 20-50, a seregtestek között pedig 75-100km-ig biztosították az összekötetést. A haditechnika teljesítőképessége, harcászati-technikai mutatói a két világháború között általában megfeleltek a kor hadművészeti elveiből fakadó követelményeknek. Ez természetesen azokra az államokra igaz, amelyek ehhez rendelkeztek megfelelő gazdasági erővel és ipari kapacitással.