¾              Az Öbölháború

Az 1980-ban kirobbant első öböl-háborúból, amelyben Irak stratégiai célja a Perzsa öbölre való állandó kijárat megszerzés és az iráni olajmezők egy részének elfoglalása volt, Szaddam Husszein megtépázva ugyan, de eredeti helyzetét és súlyát megőrizve került ki. Gyorsan igyekezett a hadsereg személyi és technikai veszteségeit pótolni. A háború befejezése után, az ellenzék által, sérültnek hitt hatalmát pedig kíméletlen kegyetlenséggel és terrorral szilárdította meg. Magát továbbra is az arab világ egyetlen igaz vezérének tekintette, ezért követelte a háború alatt felhalmozott adósságainak elengedését, továbbá a Kuvaithoz tartozó Umn Qasr előtt elterülő Warbak- és Bubiyan-szigetet és az ezzel párhuzamosan futó tengerparti szakasz átadását is. Kuvait hallani sem akart az iraki követelésekről, de a békesség kedvéért hajlandó lett volna az iraki 10 milliárd dolláros tartozásból 500 milliót elengedni. Az iraki politikai alapjait továbbra is a cionizmus és az amerikaellenesség jellemezte, ezért 1990-ben föld-föld rakétákat telepített Irak nyugati részén, Izraellel szemben és különböző fórumokon követelte az amerikai hadihajók távozását a Perzsa öböl területéről.

Kuvait 1888-ban a brit-kuvaiti államszerződés révén vált ki az Oszmán Birodalomból, majd 1913-ban végérvényesen rendezték a megállapított terület határait. 1961-ben miután a britek végleg kivonultak és az ország elnyerte teljes függetlenségét, Irak, hivatkozva arra, hogy Kuvait az Oszmán Birodalomban egyik tartománya volt, azonnal visszakövetelte annak teljes területét. 1963-ban csökkent a közvetlen iraki veszély, továbbá Kuvait felvétele az ENSZ-be azt sejtette, hogy megszűnt az ország önállóságát fenyegető törekvés. A későbbiek során mégis számos incidensre került sor a két ország között. Ennek fő oka az volt, hogy Irak minden lehetőséget megragadott arra, hogy egy megfelelő kikötőhöz jusson az öbölben. 1981-ben Kuvait alapító tagja lett az öböl menti Arab Államok Együttműködési Tanácsának (GCC), amely a politikai és gazdasági együttműködés elmélyítése céljából jött létre. Ezzel párhuzamosan igyekezett megőrizni teljes önállóságát, mindkét nagyhatalom árnyékában. Ez azt is jelentette, hogy igyekezett egyensúlyba tartani a gazdasági érdekeltségeket is, így vásárolt szovjet illetve amerikai fegyvereket is.

Az Irak - iráni háború befejezése után 1990. júniusában Irak ismételten követelte Kuvaittól a területek átadását. Kuvait újra elutasította a követeléseket, de Irak most tovább lépett és július 21-én megkezdte csapatai átcsoportosítását a közös határ közelébe. Augusztus1-én az iraki csapatok már támadó csoportosításban voltak és felkészültek Kuvait lerohanására. A felvonultatott iraki erők mintegy 100 000 főt számláltak. Ezek között volt a Köztársasági Gárda négy hadosztálya is, amely az iraki haderő legjobban felszerelt és kiképzett részét jelentette. A csapatok többsége harcolt az Irán elleni háborúban, így tapasztalt, harcedzett katonák sorakoztak fel a határon. A szárazföldi csapatok támogatására egy-egy helikopterezredet, csatarepülő és vadászbombázó ezredet, továbbá egy vadászbombázó repülő hadosztályt jelöltek ki.

A kuvaiti fegyveres erők létszáma ekkor 20 300 főből állt, amelyből 16 000 fő képezte a szárazföldi csapatokat. Fegyverzetükbe a következő eszközök tartoztak: 70 db MK-1 harckocsi, 10 db Centurian harckocsi, 165 db Chiftain harckocsi, 245 db BMP-2 páncélozott szállító harcjármű, 200 db M-113, valamint 420 db egyéb típusú páncélozott szállító harcjármű. A légierő összesen 59 repülővel rendelkezett, amelynek zömét Mirage F-1 és A-4 KU gépek tették ki. Rendelkeztek továbbá 33 db különböző típusú helikopterrel is. A haditengerészet összesen 23 rakéta naszádból és parti őrhajóból, valamint 4 partra szállító hajóból állt. A haderő legjobban kiképzett haderőneme a légierő volt, hiszen a pilóták legnagyobb részét az Egyesült Államokban és Franciaországban képezték ki.

Kuvait lerohanása

Az iraki csapatok augusztus 2-án 02,00-kor lépték át a határt és páncélos ékeik három irányból nyomultak be Kuvait területére. Egy 30 000 fős kontingens egyenesen a főváros, Kuvait City irányába tartott, hogy minél gyorsabban birtokba vegyék azt és elfogja az Emírt. Ettől a lépéstől azt várta Szaddam, hogy így azonnal megtöri az esetleges ellenállást. Közben az iraki haditengerészet is a fővárost támadta. Az iraki különleges csapatok rövid idő alatt elfoglalták a kuvaiti vezetési pontokat, így szinte megbénították a szervezett ellenállást. A kuvaiti csapatok menekültek. A légierő repülőgépei felvették a harcot a betörő ellenséggel, de már saját bázisaikra nem tudtak visszatérni, így a szomszédos ománi és szaudi repülőtereken kerestek menedéket. Sikerült szaudi területre menekíteni a korszerűbb harckocsikat is. Az Emírnek családjával együtt sikerült kicsúsznia az irakiak markából, időben elhagyta az országot. Valószínűleg ez is oka volt annak, hogy Szaddam kivégeztette néhány magas rangú tisztjét, köztük a vezérkar főnökét is. Az iraki csapatok szinte órák alatt kifosztották a kis országot, kegyetlenkedtek és kivégzésekkel toroltak meg minden ellenállást.

A következmények

A világméretű felháborodás még Szaddam Husszeint is meglepte. Szaud-Arábia azonnali amerikai segítséget kért, félve attól, hogy az iraki harckocsik betörnek területére is. Több ország a Biztonsági Tanács (BT) összehívását kérte és még a saját belső gondjaival elfoglalt Szovjetunió is fellépést sürgetett. Az Egyesült Államok, szinte azonnal megkezdte a 82. és a 101. légi mozgékonyságú hadosztály átdobását a szaudi-iraki, illetve a szaudi-kuwaiti határ térségébe. Haditengerészeti egységeket irányítanak a körzetbe, ezen belül több repülőgép hordozót. Augusztus 7-én megérkezett Szaud-Arábiába a Harcászati Légierő Parancsnokság (TAC) kötelékéből a 71. harcászati repülő század (F-15C/D), amelyet további századok követtek. Ide vezényelték a legkorszerűbb, harci körülmények között ki nem próbált F-117A ún. ”lopakodó” harci gépeket is. Augusztus 9-én az angol kormány is bejelentette, hogy repülőgépeket küld a térségbe. Ezután csatlakoztak a franciák, akik a térségbe irányítottak egy haditengerészeti köteléket, élén a Clemenceau repülőgép hordozóval. Szeptember 16-án az ENSZ BT teljes blokádot rendelt el Irak ellen. Október 7-én a kanadai légierő részei is parancsot kaptak, hogy németországi bázisukról települjenek át Qatarba. November 29-én az ENSZ 1991. január 15-ig adott haladékot Iraknak, hogy Kuvait szuverenitását helyreállítsa. Ha ez nem történik meg, a határozat értelmében, az Egyesült Államok vezetésével megkezdik Kuvait katonai erővel történő felszabadítását. Ehhez tovább folytatták a térségbe történő átcsoportosítást és a hadműveleti csoportosítás kialakítását. A szövetséges erőkhöz, amelynek legnagyobb részét az Egyesült Államok adta, 38 ország csatlakozott különböző harcoló, harcbiztosító erőkkel, illetve kiszolgáló személyzettel:

A második világháború óta létrehozott legnagyobb légihíd keretében a Military Airlift Command (MAC) – katonai légi szállítás parancsnokság – gépei 1990. augusztusától, 1991. február11-ig 13 000 bevetést hajtottak végre és összesen 445 000 főt, illetve 453 000 t anyagot szállítottak a meghatározott helyekre. A szárazföldi csapatok így összesen 600 000 főt tettek ki, ami 4 000 harckocsival és közel 3 700 tüzérségi löveggel egészült ki. A légierőbe több mint 1 800 repülőgépet vontak össze, amelyek török és szaudi repülőtereken várták a feladatokat. Ez háromszorosa volt az iraki légierőnek. A haditengerészeti erőknél több mint 100 hajó, ezen belül 6 repülőgép anyahajó képezte a csapásmérő csoportosítást, amely messze felül múlta a szemben álló fél erejét. A hadszíntéren elhelyezkedő iraki haderő szárazföldi csoportosítását kb. 450 000 fő és 4 200 harckocsi, jelentette. Rendelkeztek továbbá az irakiak 60 „föld-föld” (SCUD) rakéta indítóállással, amelyek között önjáró indító állások is voltak.