¾              Az Afganisztáni háború

A háború előzményei és a szovjet beavatkozás kezdete

Az első világháború befejeztével Amanul Kan Afganisztán királya arra törekedett, hogy szakítson a brit gyámkodással és kirobbantotta a harmadik angol-afgán háborút. Ennek eredményeképpen az angolok kivonultak Afganisztánból (1919) és felhagytak az afgán külpolitika ellenőrzésével. Pakisztán megalakulása az angolok kivonulása után, súlyos külpolitikai konfliktusokhoz vezetett. Az új államhoz kapcsolódtak azok az Indiától nyugatra fekvő „Pustu körzetek”, melyek korábban Afganisztánhoz tartoztak. Az ötvenes években, Afganisztán külpolitikájában a Szovjetunió és az USA között lavírozott. A Pakisztán és Afganisztán közötti konfliktus miatt az USA fokozatosan megszüntette Afganisztán gazdasági támogatását. Ebben az időben a területi követelések tekintetében a Szovjetunió maradéktalanul Afganisztán oldalára állt. Az USA és a Szovjetunió gazdasági támogatásának köszönhetően Afganisztánban kiépült az úthálózat. A hatvanas években Nur Muhammed Taraki vezetésével Halk (Nép) néven megalakult Afganisztánban a kommunista párt. 1967-ben a párt két részre oszlott: Halk (nép) és Parcsam (lobogó). A Parcsam frakcióját egy tábornok fia, Babrak Karmal vezette. 1973. június 17-én megdőlt a monarchia: a fordulatot Mohammed Daud Khan, a király unokafivére hajtotta végre. 1978. április 27-én az Afgán Demokratikus Néppárt néven egyesült két kommunista frakció által végrehajtott puccs elűzte Daudot. Akit családjának 30 tagjával együtt kivégeztek. Az „áprilisi forradalom” eredményeként a kommunista Taraki lett az elnök. Aki gazdasági és pénzügyi segítséget kapott a Szovjetuniótól. Szovjet „tanácsadók” ezrei érkeztek az országba. A kommunista kormány Afganisztánt gyorsan szocialista állammá akarta alakítani. Dekrétumokkal föld-, szociális és tanügyi reformot vezettek be. Ez a gyorsított program nem valósult meg. Sem a Halk, sem pedig a Parcsam frakciónak nem sikerült megteremteni saját bázisát a hívő muzulmán lakosság körében. A párt tagjai a szimpatizánsokkal együtt Afganisztán lakosságának kevesebb, mint felét tették ki. 1979. áprilisában egy esztendővel az „áprilisi forradalom” után minden tartományban felkelés kezdődött a kommunista rendszer ellen. A kormány 90 000 fős hadseregével csak a városokat ellenőrizte, de elvesztette hatalmát az ország nehezen járható központi része felett. 1979. májusában Hafizulla Amin lett a miniszterelnök, aki kegyetlenül elfojtotta a felkelést. A börtönök megteltek, de a felkelés mindinkább kiszélesedett. Várható volt az afganisztáni kommunista rendszer közeli bukása. Ekkor nyugaton senki nem reagált ezekre, az eseményekre, a szovjet kormány viszont nyugtalankodni kezdett. Kabul eleste és a muzulmán fundamentalista erők hatalomra jutása a szovjet közép-ázsiai köztársaságok lakossága körében rendbontáshoz vezethetett volna. Az üzbégek, tadzsikok földrajzilag és vallásuk szerint is közel állnak az afgánokhoz. Ezen kívül a húszas évek baszmacs mozgalmai óta rokoni kapcsolataik is voltak az afgánokkal.

A szovjet kormány első reakcióként néhány ezer katonai tanácsadót küldött Afganisztánba. Ezzel egy időben azt javasolták Tarakinak, hogy távolítsa el (váltsa le) a nép által gyűlölt, de nemzeti beállítottságú Amint. De Amin gyorsabban cselekedett. 1979. szeptember 14-én ő ostromolta meg a palotát. Taraki súlyosan megsérült és szeptember 17-én meghalt. Az előzetes tervekkel ellentétben tehát a szovjet elképzelések nem váltak valóra, ezért nagyon gyorsan megkezdődtek a szovjet csapatok Afganisztánba történő bevonulásának előkészületei. A közép-ázsiai köztársaságokban állomásozó csapatokat főleg üzbégekkel és türkménekkel töltötték fel és erősítették meg. Ezzel egy időben a szovjet-vezetés arra igyekezett rábeszélni Amint, hogy a szovjet csapatok bevonulásának napjáig adja át a hatalmat Babrak Karmalnak. 1979. december25¾26-án IL-76, AN-22 és AN-12 szállító repülőgépekkel földet ért a Bagran repülőtéren a teljes 105. szovjet hadosztály. December 27-e kritikus nap volt. Amikor a 105. hadosztály egységei harcjárműveikkel bevonultak Kabulba és elfoglalták a stratégiai jelentőségű csomópontokat, más egységek harckocsikkal bekerítették a Kabultól délre fekvő Daruloman kastélyt. Paputin szovjet megbízott néhány nappal korábban azt javasolta Aminnak, hogy biztonsági okokból jöjjön ide, valamint megpróbálta rábeszélni, hogy az 1978. decemberében megkötött szerződés alapján hivatalosan forduljon katonai segítségért a Szovjetunióhoz, mondjon le Karmal javára. Amin ellenállt, testőrei meggyilkolták Paputint. Ez után a szovjet deszantosok megostromolták a palotát és megölték Amint. Ily módon nem valósult meg a csapatok hivatalos behívása. A lakosság, ahogy az várható volt, nem támogatta Karmalt, ellenkezőleg, harcot indított a „betolakodók” ellen. A 105. légi deszant hadosztály kirakásával egyidejűleg Kuska és más határátkelő pontokon keresztül bevonult a 357. és a 66. gépesített lövészhadosztály. Ezek elfoglalták Hepatot és a nyugaton fekvő Tarakot. Ugyanebben az időben a 360. és a 201. gépkocsizó lövészhadosztály, Termezt támadva átkelt az Amu-Darján és folytatta az előnyomulást, mivel az ejtőernyősök birtokba vették a Szalang alagutat. Ezen, hadosztályok hackocsijait nyerges vontatókon szállították. Az afgán hadsereg, szívós ellenállást tanúsított a megszállókkal szemben. 1980. februárjában, az Afganisztánban állomásozó szovjet csapatok létszáma elérte a 85 000 főt és az év közepére Afganisztánba vezényelték még a 16. és az 54. gépesített lövészhadosztályt. 1981-ben a 357. hadosztályt a 346. váltotta fel, és Afganisztánba vezényelték még az 5. gépesített lövészhadosztályt. 1984-re az Afganisztánban tartózkodó szovjet csapatok létszáma elérte a 135000-150 000 főt. Ezen kívül még 40 000 katona állt készen az ázsiai szovjetköztársaságokban, az Afganisztánban végrehajtandó speciális feladatok, illetve ellátási kérdések végrehajtására.

Az Afganisztánban hadműveleteket folytató 40. szovjet hadsereg parancsnoksága hosszú ideig a Kabultól 50 km-re északra lévő Bagram repülőtér közelébe települt. 1983-ban ezt a vezetési pontot Kabul mellé, 1984-ben pedig, a támadás veszélye miatt, Termezbe, a szovjet határhoz telepítették át. Hét szovjet gépesített lövészhadosztály helyezkedett el a fontos afgán körgyűrű és a Kiber átkelőhelyhez vezető út mentén. A 105. gárda légi deszant hadosztály Bagrama-Kabul körzetében tartózkodott. Az e hadosztályhoz tartozó öt dandár egyike Dzsalalabadéban települt. Az alapvető ellátó raktárak a Szovjetunió területén Kuskában és Termezben voltak. Magában Afganisztánban a légierőbázis települt Sindaud körzetében, Herat és Faraham között. A szovjet határtól Keragajig üzemanyag csővezetéket fektettek le. Termeznél kombinált út-vasúti híd épült az Amu-Darján keresztül. A csapatok fegyverzete megfelelt a hagyományos gépesített lövészhadosztály fegyverzetének.

A szovjet csapatok összetétele

1985 közepére a szovjet csapatok létszáma elérte a 150 000 főt. Ennek 70-75%-a harcoló csapat 25-30%-a pedig a hadtápbiztosító és az afgán hadsereg mellett működő tanácsadó (instruktor) állomány volt. Ezen kívül a turkesztáni katonai körzetben még 50 000 katona állt állandó harckészültségben. A szovjet csapatok ellátását helikopterekkel, tehergépkocsikkal és tartálykocsikkal oldották meg. A földi ellátás főként a Termez¾Szalang alagút¾Kabul úton zajlott le és innen a támpont-helyőrségekhez. Az afganisztáni szovjet kontingens nyolc gépesített lövészhadosztályból, egy (105.) gárda légi deszant hadosztályból, két határőr-alegységből (KGB) és 2-3 dandárnyi szakcsapatból állt. A hadosztályok egységei különböző támpontokban helyezkedtek el. Az afganisztáni harcokban két repülőhadosztály (270 harci repülőgép) és 4 MI-24-es harci helikopterezred vett részt. A turkesztáni és közép-ázsiai katonai körzetek repülőtereiről ezen kívül még két repülőhadosztály tevékenykedett. 1981-ig a szovjet kontingens főleg a fiatal sorkatonákból állt, majd fokozatosan deszantosok és a különleges rendeltetésű csapatok katonái váltották fel őket. A speciális rendeltetésűek (a diverziós feladatok mellett) terroristák verbuválásával foglalkoztak. A diverziós feladatok abból álltak, hogy polgári ruhában, vagy az ellenséges hadsereg egyenruhájában hajtottak végre speciális feladatokat. A szovjet hadsereg mind a 192 hadosztályában van felderítő zászlóalj (527 fő) és minden ezredében felderítő század (80 fő). A felderítő zászlóalj egy századának és a felderítő század egy szakaszának feladata a felderítési adatok megszerzése, diverziós cselekmények végrehajtása az ellenség hátországában. Erre speciális kiképzést kaptak. A hét légi deszant hadosztály mellett a szovjet hadseregben még nyolc csapásmérő deszant dandár szolgál hadműveleti légi deszantként. Minden ilyen dandár két BMD-vel (deszant harcjármű) rendelkező ejtőernyős zászlóaljból áll. A deszantosok aktívan részt vettek az afgán partizánok elleni harcban. A határőrcsapatok már 1979. decemberében részt vettek a Kabulért folyó harcokban és ott is maradtak, védve a 40. hadsereg hadműveleti parancsnokságát, valamint a legfontosabb hírközpontokat. Vannak olyan adatok, amelyek szerint Afganisztán 1984-től önálló határőrkörzet volt. Mindenesetre Afganisztánban két főként az ország északi vidékein tevékenykedő határőralegység volt. Az alkalmazott belügyi csapatok a városokban és a fontos objektumoknál tartózkodtak. Fegyverzetük olyan, mint a KGB határőrcsapataié, de rendelkeztek légvédelmi eszközökkel is. A belügyi csapatok feladata: a „kémkedés” leleplezése, az ipari létesítmények evakuálása, a hidak és alagutak védelme. Az ő dolguk továbbá a hadifoglyok őrzése és a megszállt területek igazgatása volt. A szovjet csapatok afganisztáni intervenciójának megkezdése előtt éppen a belügyi csapatok altábornagyának, a már említett Viktor Paputinnak volt az a feladata, hogy Amin elnököt rávegye a lemondásra.

Az afgán kormánycsapatok

Az afgán hadsereg létszáma, mely először 90 000 főt számlált, a harci veszteségek és a partizánokhoz való tömeges átállás következtében 40 000-re csökkent. A kormány a szolgálati idő növelésével, a sorköteles korhatár csökkentésével (ekkor 16 évre) és erőszakos módon igyekezett feltölteni a hadsereget. A hadsereg mellett a szovjet tanácsadók saját mintára kiépítették a belügyminisztériumi rendőrséget és a titkosrendőrséget (KHAD), melynek saját katonai egységei voltak. Ily módon a 40. szovjet hadsereg parancsnoksága rendelkezett a kabuli kormány 47 000 fős haderejével.

A szovjet és afgán csapatok által alkalmazott taktika 1985¾86-ban:

A szovjet csapatok a következő taktikát alkalmazták az afgán partizánok és a polgári lakosság ellen:

1)        A völgyek és települések ellen tüzérségi tűz és bombázás.

2)        Tömeges megtorló csapás a partizán támpontok és táborok ellen.

3)        Az ellátó-szállító oszlopok oltalmazása.

4)        A saját támpontok és helyőrségek oltalmazása.

5)        A különleges csapatok tevékenysége a partizáncsapatok utánpótlási vonalai, támpontjai és osztagparancsnokai ellen.

A támpontok és helyőrségek körül összefüggő tüzérségi tűzzónát és aknamezőt hoztak létre. Ez jó védelmet biztosított a partizánok ellen, de korlátozta a helyőrségben állomásozó csapatok mozgékonyságát. Az ostromlott helyőrségek felszabadítása érdekében nagy erejű hadműveletek folytak. Szovjet részről ezekben, a harcokban rendszerint csak a különleges csapatok egységei vettek részt. A különleges csapatok hadműveletei csak 1985-ben kezdődtek. A különleges csapatok a deszantosokkal, felderítőkkel, határőr csapatokkal és a Belügyminisztérium csapataival különféle hadműveleteket hajtottak végre Afganisztánban: a partizánok híradó rendszerének rongálása aknák és csapdák segítségével, a partizán támpontok megsemmisítése; a repülőterek és szállító oszlopok oltalmazása; partizán vezetők likvidálása; a falvak és a lakosság elpusztítása; Afganisztánon kívüli hadműveletek, például merényletek Pesavarban.

A szovjet csapatok hadműveletei

Nyugaton: Kiskánál a szovjet határtól kezdve Heraton és Kandaharon keresztül délre a Regisztrán sivatagig eső terület a szovjet parancsnokság részére különleges jelentőségű volt a sandandei repülőtér és támpont mivel innen szállhatnak fel a középhatótávolságú bombázók és indíthatók a hadműveleti-harcászati rakéták a Perzsa-öböl felé. Ebben a térségben mintegy 40 000 fős szovjet kontingens összpontosult.

Északon és keleten: Termeznél a szovjet határtól délre Mazari-Serifen és a Salang-alagúton keresztül, Kabul, Dzsalalabad körzete, Hajber-hágó, volt a második hadműveleti körzet. A szovjet csapatok ezekben a zónákban a partizánok és a helyi polgári lakosság ellen folytatták a hadműveleteket. Kabul térségében a Kabul környékén lévő partizán támpontok megsemmisítésére irányult a fő erőkifejtés, ahonnan a partizánok folyamatosan beszivárogtak a fővárosba, ott támadták az egyes objektumokat és gyakran utcai harcokat vívtak. A különleges csapatok hadműveletei néhány tartományban folytak: A helikopterekből deszantoló különleges rendeltetésű csapatok főleg a falvak lakossága ellen tevékenykedtek. Váratlan rohamokkal kerítették be az aulokat és semmisítették meg a lakosságot. Ennek során a cél a partizánellenes tisztogatás és a Termez¾Szalang-alagút¾Kabul vonalon húzódó ellátó útvonal biztosítása volt. Amíg az afganisztáni megszállás első éveiben a különleges csapatok a gépesített lövész- és harckocsi csapatok hadműveleteit támogatták, addig idővel felcserélődtek a szerepek, és a fő hadműveleteket a különleges csapatok kezdték végrehajtani, a gépesített lövészek pedig támogatták őket. Az új taktikának köszönhetően a szovjet csapatok mozgékonyabbak lettek és nagy hadműveleti sikereket értek el.

Az afgán ellenállás

A partizánok sziklás barlangokban rejtőzködtek a szovjet csapatok tüzérségi tüze és bombázások elől. A völgy bejáratánál aknazárakat és más akadályokat telepítettek. A partizán osztagokat aknavetők, nehéz géppuskák, és légvédelmi ágyúk tüze támogatta. A repülőgépek és a helikopterek ellen a partizánok földbe ásott nehéz géppuskákat használtak. A partizánok a környező magaslatokon telepítették a legnehezebb fegyvereiket. Mivel a partizánoknak alig volt tüzérsége, a taktika az ellenség ostrommal való kifárasztásában és időnkénti tűz alá vételéből állt. Ez többnyire csak a kabuli kormánycsapatok ellen volt eredményes. Ezek gyakran, nem bírva ki a hosszan tartó ostromot, dezertáltak vagy fogságba estek. Miután a partizánok 1984-től egyre több nehézfegyverhez jutottak, kevésbé mozgékony, statikus taktikára tértek át: támpontok létesítésére és a korábbi mozgékony tevékenységek (csapdák és az ellátó oszlopok rohamozása) helyett az ellenséges helyőrségek ostromára. Ugyanakkor a partizánok vesztesége az ellenség tüzének következtében jelentősen megnőtt. Ezért Maszud harminc főből álló kis osztagokkal tevékenykedve és nagyobb hadműveletekben az egyes osztagok tevékenységét összehangolva visszatért mozgékony partizánharc taktikájához. 1985-től fogva, a szovjet és a kabuli csapatok tevékenységével összhangban a partizánok hadműveletei vidéken folytak. Itt 25-30 ezer partizán tevékenykedett. Míg az első hadműveleti körzetben a partizánok tevékenysége főként a Herat és Kandahar körzetében állomásozó ellenség támpontjai ellen irányultak, addig a másodikban alapvetően Kabul elleni éjszakai rohamok folytak. Paktija és Kunar határvidékein a partizánok tevékenysége az ostromlott támpontok blokádjának áttörése ellen irányult.

A partizán parancsnokság a következő célokat tűzte maga elé: A szovjet veszteségek és költségek (ráfordítások), további növelése, az ellenállás szellemének erősítése. Végül, minden tőlük telhetőt megtegyenek azért, hogy töretlenül növekedjék a Nyugat, a muzulmán országok és a harmadik világ országainak a Szovjetunióra gyakorolt politikai, erkölcsi és gazdasági nyomása abból a célból, hogy az kivonja csapatait Afganisztánból.

Harcoló erők 1986-87-ben

A szovjet csapatkontingens létszáma 1987 végére 150 000 fő volt. Ebből mintegy 110 000 fő volt harcoló, 40 000 fő pedig a hátországban, az objektumok őrzése, illetve kormánycsapatok harckiképzése céljából tartózkodott ott. A csapatok üzemanyaggal történő ellátására a hadvezetés Kelegajtól a Szalang-hágón át Bagramig, valamint Nyugat-Afganisztánban, Kuskitól Heraton át Obehig csővezetéket épített ki. Azért, hogy szabotázs, vagy sérülés esetén se legyen fennakadás az üzemanyag-szállításban, százméterenként szelepeket helyeztek a csővezetékbe, amelyek nyomáscsökkenés esetén automatikusan elzárták a vezetéket. A kabuli kormánycsapatok létszáma az utóbbi két évben nem változott, de megváltozott elhelyezkedése. Míg a hadosztály harcálláspontok állandó körletekben maradtak, az ezred- és zászlóalj harcálláspontok egyik támpontból a másikba települtek át, hogy megakadályozzák a lakossággal való kapcsolatteremtést. Az afgán tisztek kiképzése a katonai akadémián történt, ahová csak a kommunista párt tagjait vették fel. Az afgán hadsereg tisztjeinek egy sor előjoga volt. A jó ellátás és ruházat mellett gyerekeik általános iskolákban tanulhattak, a tisztek és családjaik ingyenes orvosi ellátásban részesültek, a tiszt halála esetén családtagja teljes állami ellátásban részesült.

A szovjet és az afgán csapatok hadműveletei 1986-87-ben

1986. május 4-én Nadzsib lett az afgán kommunista párt vezetője a kabuli hatalom hadműveleti elképzelései a következő politikai és katonai rendszabályokból álltak: Az Afganisztán és Pakisztán közötti határ zárása az afgán partizánok utánpótlásának megszakítása céljából. A pustuni határmenti törzsek elszigetelése, hogy így az afgán kormány támogatására kényszerüljenek. Nemzeti megbékélési kampány az afgán ellenállásnak a fegyverszünetre, valamint koalíciós kormány létrehozására tett javaslattal, melyet a szovjet csapat kivonás előfeltételeként jelöltek meg. Az Afganisztán és Pakisztán közötti határ lezárásának terve a következő rendszabályokat feltételezte. A falusi vezetők lepénzelése a határ pakisztáni oldalán lévő pustun törzsek támogatásának megszerzése céljából. Ez a taktika 1987 júliusában és augusztusában sikeres volt Pesavar körzetében. A kormány határőr csapatainak elhelyezése a határ menti kis megerődített támpontokban. Ezeket, a határőr őrsöket felderítő repülőgépek támogatták, tudósítva őket a partizánok és az ellátó oszlopok mozgásáról. A nagy megerődített körletekben szovjet csapásmérő egységek tartózkodtak a partizánok elleni hadműveletek céljából. A lakosság eltávolítása a határmenti körzetekből, a régi bevált módszerhez folyamodtak. Bombázásokkal és tüzérségi tűzzel pusztították, kínozták a lakosságot. A harc másik módja a különféle provokáció volt. Nagy pénzért fegyvereket vásárolnak a partizánoktól vagy pénzt kínáltak a nekik ezek megvásárlásához. Ez az egész fegyver adás-vétel az afgán ellenállás erőinek megosztását szolgálta. Még egy módszer: robbanóanyagok és bombák szétdobálása. Ettől csak 1980-ban, Pakisztánban (Lahor, Iszlamabad, Pesavar, Karacsi) emberek százai pusztultak el. Ezekkel, a merényletekkel akarták a pakisztáni lakosságot a menekült afgánok és a pakisztáni vezetés ellen hangolni.

A szovjet taktika 1987-ben

Mint az 1986-as év megmutatta, a különleges és a deszantos csapatoknak az afgán partizánok ellen állított csapdái kevés sikert hoztak, a szovjet légierőnek a partizánok „Stinger” rakétái okozta veszteségei jelentősek voltak. Ezért a szovjet szárazföldi és légi csapatok megváltoztatták taktikájukat. A partizánok támpontjait a szovjet területekről felszállt repülőgépek nagy magasságból bombázták. A partizánállásokat kis magasságból helikopterek pusztították. A légi taktika ilyen változása ahhoz vezetett, hogy a szovjet helikopterek a partizánok 12,7 mm-es DSK nehéz géppuskái és páncéltörő lövegeinek lőtávolságába kerültek. Ennek következtében 1987 utolsó hónapjaiban sok szovjet helikoptert lőttek le. 1987 közepétől kezdve a szovjet csapatok széles körben alkalmaztak különböző űrméretű tüzérségi fegyvereket: 76 mm-es hegyi taracktól, 240 mm-es aknavetőn keresztül, 220 mm-es, sorozatvetőig mindent. Tüzérségi tömegtűz után rendszerint az afgán gyalogos egységek támadtak. Támogatásul és a dezertálások visszaszorítására különleges csapatok követték őket. Ha az afgán csapatok támadása nem járt sikerrel, akkor a szovjet csapatok mentek át támadásba. Előfordult, hogy tüzérségi előkészítés után nem a gyalogságot vetették be, hanem a különleges csapatokat. Ha ezek a csapatok birtokba vették a megerődített partizán állásokat, nyomukban tevékenykedni kezdtek a hagyományos gépesített lövészcsapatok, hogy megszilárdítsák a sikert, és a terepet megtisztítsák a partizánoktól. A támadó taktika mellett bizonyos védekezőt is kidolgoztak a szovjet csapatok számára. Minden megerődített szovjet elhelyezési körletet és repülőteret széles aknamező és őrhelyek vettek körül. Példáulhat a sibirgani földgáz feldolgozás körzetében a szovjet szakemberek családtagjaikkal együtt aknamezővel és őrhelyekkel körülvett földalatti „falvakban” éltek.

A háború általános tapasztalatai

Az Afganisztánban lévő szovjet kontingens állományába nyolc (5., 16., 54., 66., 201., 306., 360., 346. gépkocsizó lövész) hadosztály (40. HDS.) és egy (105.) légi deszant hadosztály, továbbá két KGB határőr dandár és más szakcsapatok tartoztak. (A gépkocsizó lövész hadosztályok állományából kivonták a harckocsi ezredeket és a harcászati rakéta osztályokat), így tulajdonképpen a hadosztályok nem voltak teljesen feltöltve. A hadosztályok egységei különböző támpontokban kerültek elhelyezésre. A szárazföldi harcokat Afganisztánban két repülőhadosztály (270 harci gép) és négy helikopter ezred (240-250 MI-24 és MI-8) támogatta. A honi területről ezeken kívül még két repülőhadosztály vett részt a harcokban.

Az afgán kormányhadsereg is a 40. szovjet hadseregnek voltak alárendelve. Állományukba 3 hadtest-parancsnokság, két gépesített lövész, 11 gyalogos- és három harckocsi hadosztályt tartozott. (Valójában az afgán hadosztályok csak dandár erők képeztek). A belügyi erők állományába tartozott még öt határőr dandár és kb. 60 000 főnyi rendőri alakulat. Az afgán fegyveres ellenálló erők létszáma 150-200 ezer fő között ingadozott. (A háború vége felé valamelyest csökkent.).

Az afgán ellenállás etnikai, földrajzi és vallási különbségeket mutatott. Az egységesítési törekvések sem tudták leküzdeni a két alapvető csoportosítás, az iszlám fundamentalisták és a mérsékelt iszlám tradicionalisták, közötti különbségeket. Az ország déli és délkeleti részében az ellenállás a hagyományos törzsekre és a völgyek lakosságára támaszkodott. Északon és északkeleten, az egyes településeken harckész partizán alakulatok (századok) tevékenykedtek, korlátozott körzetekben. Az ellenálló erők felszerelését főleg szovjet eredetű könnyű fegyverek (kézi fegyverek, RPG gránátvetők, könnyű és nehéz géppuskák, Sztrela-2 kézi légvédelmi rakéták és aknavetők) képezték.

A szovjetek afganisztáni hadműveleteit a következők jellemezték:

            eleinte harckocsikkal és BTR-ekkel támogatott nagyobb erejű támadások, amelyek azonban általában sikertelenek voltak;

            később a kis és rövid ideig tartó műveletek, amelyekben már a KGB csapatok is részt vettek;

            1985-86-ban áttértek a völgyek és települések tüzérségi tűzzel és légierővel való bombázására is;

            a tömeges megtorló csapások mérése az ellenállók támpontjai és táborai ellen.

Mivel a 80-as évek első felében alkalmazott harceljárás nagyrészt sikertelen volt, 1986-ban és 1987-ben szovjet szárazföldi csapatok és légierő változtatott az alkalmazási módszereken.

A honi területről felszálló vadászbombázókkal öt-hatezer méter magasságból, bombázókkal 10-12 km-es magasságból bombázták az ellenállók támpontjait. Az ellenállók állásait harci helikopterekkel támadtak kis magasságból. A légierő intenzívebb alkalmazása ugyanakkor növelte a szovjet veszteségeket is. 1987 közepétől a szovjetek áttértek a különböző űrméretű tüzérségi lövegek szélesebb körű alkalmazására. A tüzérségi előkészítés után első lépcsőben általában az afgán, másodikban szovjet csapatok támadtak. Esetenként helikopter szállítású deszantokat vetettek be és a siker esetén támadtak csak a gépesített lövészcsapatok a területek megtisztítása és birtokbavétele céljából. Az ellenállóknak a szovjet szállító- és harci menetoszlopok elleni gyakori támadásai szinte azonnal szovjet választevékenységet váltott ki, a támpontok ellen éjjeli partizántűzre nappali tüzérségi tűzzel vagy a légierő csapásaival válaszoltak. Harcászati téren az ellenállók, hadműveleti szinten viszont a szovjetek voltak fölényben.

A háború rövid értékelése, veszteségek

A közel hét esztendős afganisztáni háború, amit helyenként a vietnami háború szovjet változataként is említettek. 1987 elején már mintegy 40 000 főre rúgott a szovjet sebesültek és halottak száma és kb. 36 milliárd rubelbe került az ország számára a katonai konfliktus.

Ezt a számot messze felülmúlta az afgánok vesztesége. Afganisztáni részről mindösszesen kb. 950 000 fő volt a halottak és sebesültek száma. Itt a polgári lakosság súlyos veszteségeket szenvedett el. Továbbá közel négy millió fő volt kénytelen elhagyni az országot a hadműveletek következtében.

Összességében meg kell állapítani, hogy egy katonai szuperhatalom hadserege nem volt képes legyőzni a kevésbé jól szervezett, rosszul felfegyverzett, központi irányítással nem rendelkező afgán ellenálló erőket. Ez a háború klasszikus értelemben nem sok adalékkal gazdagította a s hadművészet történeti kérdéseket. A háború elvesztését és a nagy veszteségek miatti hazai nyomás hatását elismerő szovjetvezetés 1989. február 15-ig az utolsó katonáját is kivonta Afganisztán területéről.