A harmadik arab-izraeli háború 1967

A háborús események rövid összefoglalása

Az izraeli vezetés részletes elemezte az előző háborút és arra a következtetésre jutott, hogy a legfontosabb elv a „biztonságos határok közötti fennmaradás” minden áron való kialakítása. Ennek alapját egy még modernebb, még erősebb hadsereg kell, hogy képezze. Valamint egy olyan hadászati elgondolás, amely minden esetben megvalósítható. Fel kellett készülniük egy esetleges több frontos háborúra is, hiszen az arab országok egyre komolyabb együttműködésről tettek tanúbizonyságot. Ennek megfelelően hadászati elgondolásuk a meglepésen és a megelőző ellentámadáson alapult. Részletesen lebontva úgy tervezték, hogy villámgyors egymás utáni csapásokkal, a főcsapást Egyiptomra mérve, akció képtelenné teszik a szomszédos arab államok haderejét. Elsődlegesen az egyiptomi és a jordániai hadsereg szétverését irányozták elő, majd kijutást a Szuezi-csatornához és a Jordán folyóhoz, végül a támadást Szíria irányába ki szándékoztak terjeszteni. Ennek a részletes tervét 1960-ban dolgozták ki, majd folyamatosan fejlesztették. Ez valójában az 1956-os „Kades-1” hadműveleti terv némileg módosított változata volt. A megelőző ellentámadás elgondolását azzal magyarázták, hogy bár a módszer hadműveletileg támadólagos, mégis „erkölcsileg” védelmi jellegű, amelyre minden országnak veszélyeztetettség esetén joga van. A győzelem kivívásában döntő szerepet szántak a légierőnek, amelynek feladatát a meglepetésszerű támadás képezte egyiptomi, szíriai és jordániai repülőterek ellen. A hadműveleti terv részeként tehát kidolgozták a „Galamb” fedőnevű légi csapások tervét, amelyet a felderítési eredmények figyelembe vételével fejlesztettek és végül 1967. május végén hagytak jóvá. 1967. június 3-án az újjáalakult izraeli kormányban a hadügyminiszteri tárcát Mose Dajan kapta, amit sok politikus csak egyféle képen tudott értékelni a világ minden pontján: HÁBORÚ! Nem volt tehát meglepő, hogy a Kneszet túlnyomó többséggel megszavazta a „megelőző háború” megindítását. Az indokok között a következők szerepeltek:

            szabad hajózás biztosítása az Akabai-öbölben;

            az arab gerilla akciók megtorlása,

            az Izraelt fenyegető egyiptomi, szíriai, jordániai katonai veszély elhárítása.

Június4-re az izraeli csapatok befejezték a felvonulást és felvették a háborús csoportosítást. A tervek szerint aztán az izraeli légierő 1967. június 5-én 07.00-kor (egyiptomi idő szerint 08.00-kor) megkezdte a légi csapásokat. A háború 1967. június 5-étől, június 10-ig, a tűzszünet elfogadásáig tartott. A szárazföldi hadműveletek és harcok három egymástól térben és időben elkülönített arcvonalon folytak.

A déli arcvonal (Egyiptom-Izrael)

A Sinai-félszigeten lévő egyiptomi erők ellen 5-én 09.15-kor indították meg a támadást, három fő- és két kisegítő irányba. Ekkora az egyiptomi légierő gyakorlatilag elvesztette gépállományának többmint 60%-át, és ez döntően meghatározta a déli arcvonal eseményeit. 6-án és 7-én az izraeli támadás sikeresen bontakozott ki és közben jelentős egyiptomi erőket sikerült bekeríteni. Június 8-án a déli órákra a támadó csapatok több helyen elérték a Szuezi-csatornát és másnap a Sinai-félszigeten, kisebb elszigetelt ellenállási pontoktól eltekintve, befejeződtek a harcok. Június 9-én 03,35-kor a felek elfogadták az ENSZ tűzszüneti felhívását.

A keleti arcvonal (Jordánia-Izrael)

Az izraeli csapatok a legsúlyosabb harcokat Jeruzsálem teljes elfoglalásáért folytatták. A június 5-én reggel kezdődött összecsapásban az izraeli csapatok nagyon hamar magukhoz ragadták a kezdeményezést és 7-én Jeruzsálem teljesen izraeli kézre került. Ezután rövid idő alatt birtokba vették a várostól északra található Jerikót, amelyet a jordániaiak végül is kiürítettek, illetve délen Hebron is az izraeli csapatok ellenőrzése alá került. A nap végére a támadó csoportosítás kijutott a Jordán folyó nyugati partjára a Holt-tenger és a Jordán völgye között. Az arcvonal Ciszjordániai szakaszát teljesen megtisztították a jordániai csapatoktól és 7-én éjfélre teljes szélességben elérték a Jordán folyót és elfoglalták a folyón található három hidat is. Izrael és Jordánia között 7-én 20.00-kor lépett életbe a tűzszünet.

Az északi arcvonal (Szíria-Izrael)

A Jordánia elleni győzelem után az izraeli vezetés parancsot adott a Szíria elleni támadásra. Ennek elsősorban katonai okai voltak, hiszen a fő cél, a Golán-fennsík elfoglalása stratégiai kérdés volt Izrael számára. Az izraeli támadás 9-én délelőtt kezdődött. A főirányba támadó hadosztály jobb szárny dandárja egy rossz manőver miatt komoly veszteségeket szenvedett mindjárt a határátlépés után, de az izraeli erők gyors átkaroló manőverrel felszámolták az ellenséges csoportosítást. A támadás további részében sikeresen küzdöttek le a szíriaiak ellenállását és június 10-én 18.00-ra teljesítették a feladatot, birtokba vették a Golán-fennsíkot. Az arcvonal középső részén az izraeli csapatok 60 kilométerre voltak Damaszkusztól és a felderítési adatok alapján semmilyen komoly ellenállásra képes erőket nem jeleztek számukra egészen a szíriai fővárosig. Az izraeli vezetés azonban leállította a további előrenyomulást. A felek június 10-én 18.30-kor elfogadták a tűzszüneti felhívást, s ezzel a „hatnapos háború” befejeződött.

A háború értékelése

A háború, amelyet Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irak (csak légierejével) vívott Izrael ellen, a megelőzőknél nagyobb erőkkel, minőségileg és mennyiségileg korszerűbb haditechnikával vívtak. A Déli Arcvonalon Egyiptom ellen Izrael azonnal támadólag lépett fel, míg a többi arcvonalon a támadást akkor kezdték, amikor a Déli Arcvonal fejleményei ezt lehetővé tették. Az izraeli vezetés arra számított, hogy amennyiben a háborút katonailag megnyeri és a tervezett terület nyereséget, eléri (Sínai-félsziget, Ciszjordánia, Jeruzsálem, Golán-fennsík), úgy ezt a helyzetet tartósíthatja. Az izraeli hadászati elgondolás, mint az összes eddigi háborúk alatt is, „a megelőzésen” a meglepetésen” és a „közvetett megközelítésen” alapult, azonban ezek különböző mértékben és módon jutottak érvényre. A megelőzés, mind a felkészülés üteme, mind a háború megindítása terén sikerrel járt. Bár az arab országok maguk is készültek a háborúra, de időben és a felkészülés szintjében lényegesen elmaradtak Izrael mögött. Ez azt eredményezte, hogy Izrael megelőzte az arab országokat az erők felvonultatásában, a támadócsoportosítás felvételében. A háború kezdetekor az arab országok fegyveres erőinek jelentős része még az átcsoportosítás állapotában volt. A megelőzés biztosításában, az 1956-os háborútól eltérően, a légierő csapásának tulajdonították a döntő szerepet, és ezt kihasználva indították meg a szárazföldi csapatok támadását. Az izraeli vezetés a hadászati meglepés elérésére törekedett. Arra számított, hogy a váratlan támadás olyan eredményt hoz, amely lényegében eldönti a háború sorsát. A hadászati meglepés ugyan nem sikerült teljesen, mert minden szemben álló fél felvonult, az erők felvették, bár az arab országok csak részlegesen, a háborús csoportosítást. Ennek ellenére Izrael váratlan fellépése hatásosan, és egyértelműen főszerepet játszott a háború végső kimenetelében. A közvetett megközelítés elvét, eltekintve a támadás első időszakától, eredményesen alkalmazták. Ez azt jelentette, hogy a Déli Arcvonalon a három irányban meginduló támadás sikerei után az izraeli csapatok a továbbiakban kerülték a nagyobb összecsapásokat, és az ellenség megkerülésére, részeinek bekerítésére és az ellenség hátában levő hágók és szorosok lezárására törekedtek. Az izraeli csapatoknak a terep adottságai is kedveztek, amennyiben a rendkívül nehéz terep feleslegessé tette nagyobb erők kikülönítését az előretörő oszlopok szárnyainak biztosítására. Így kisebb önállóan működő erők három támadási irányban az ellenséges erők hátába kerülhettek, zavarhatták azok mögöttes összeköttetését. Az izraeli légi uralom jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy ezt a módszert eredményesen alkalmazzák. Izrael számított a többfrontos harcra és erőit a főirányba, a Déli Arcvonalra (Egyiptom ellen) összpontosította ugyan, de a többi arcvonalon is kellő erőt biztosított arra, hogy a főirányban tervezett sikert kiaknázza és időleges védelemből támadásba, menjen át. Az izraeli vezetés a hadműveleti terv kidolgozásakor számításba vette, hogy 1956-hoz hasonlóan az egyiptomiak az izraeli támadás főirányát a Sínai-félsziget északi részén, Rafah-el-Aris-el-Kantara irányban várják. A számítás bevált, és az egyiptomi főerők csoportosítása lehetővé tette, hogy az arcvonal közepén az izraeliek gyors előretörést érjenek el és elvágással fenyegessék a félsziget északi részére összpontosított egyiptomi főerőket. A légi csapásnál az izraeli vezetés harci repülőgép-állományát teljes egészében bevetette, nem képzett tartalékot, és ezzel tulajdonképpen mindent „egy lapra tett fel”. Ha ugyanis az arab országok, és főleg Egyiptom légvédelme azt nyújtotta volna, amire technikai lehetősége folytán képes volt, így ez Izrael részére súlyos következményekkel járhatott volna. A légi csapás ideje és végrehajtási módja azonban meglepte az arab országokat, és az eredmények nagyrészt ennek tulajdoníthatók. Kétségtelen azonban, hogy a sikert az arab országok katonai vezetésének hibai és a légvédelmi rendszer hiányossága erősítette. Az izraeli hadműveleti tervet Jordániával és Szíriával kapcsolatban, részleteiben nem dolgozták ki, azt a helyzet alakulásától tették függővé.

Az arab országoknak egységes és közös katonai doktrínájuk továbbra sem volt, hadműveleti terveiket nem hangolták össze. Elvileg beszélhetünk ugyan együttes tevékenységről, de gyakorlatilag csak Egyiptom („Kahir”-terv) és részben Szíria dolgozott ki bizonyos részletterveket. Az egyiptomi, ,,Kahir” hadműveleti terv támadólagos változatának megvalósítására nem kerülhetett sor, miután Izrael a háború előkészületeiben és ennek megindításában megelőzte az arab országokat.

Háborús veszteségek

A harmadik arab-izraeli háború személyi és anyagi veszteségeire vonatkozó jelentések rendkívül eltérők és elfogultak. Az élőerő veszteségei országonként a következők (halott, sebesült eltűnt vagy fogoly együtt):

            Izrael                5 500 fő;

            Egyiptom         13 000 fő;

            Jordánia            3 110 fő;

            Szíria                1 900 fő;

            Irak                      20-30 fő.

Anyagi veszteségek