V. RÉSZ

A honvédsereg hadkiegészítése

A szabadságharc alatt a hadkiegészítés az osztrák gyakorlat alapján fejlődött tovább. Alapját az jelentette, hogy jelentősen megnőtt a motiváció a hadseregbelépésre, viszonylag sok önkéntesre lehetett számítani.

A cs.kir. gyalogezredek toborzó kerülettel rendelkeztek, ezekből egészítették ki az adott ezredet. A lovasezredeknél nem volt külön kerület, több gyalogezred területéről szedtek újoncot. Az ezredek szabadon toborozhattak, a szükséges létszámot azonban a hatósági sorozás biztosította. Az önkénteseket — szemben a sorozottakkal, akik tíz évet szolgáltak — csak hat évre vitték el katonának, megválaszthatták a fegyvernemüket és toborzó pénzt is kaptak. Nem volt tényleges és tartalékos állomány, viszont a katonákat — akiknek megélhetése biztosított volt — tartós szabadságra küldték.

1848 nyarán először a tíz „rendes nemzetőr” zászlóalj felállítása vetette fel a hadkiegészítés problémáját. Ezt a magyarországi ezredek hadfogó helyeinek felhasználásával oldották meg. Az önként jelentkezőket három évre fogadták fel, foglalót, illetve fizetést kaptak. Követelmény a 170 cm-es testmagasság, a testi és szellemi egészség volt. Az országgyűlés július 11-i határozata után — amikor megszavazták a 200 000 fős hadsereg felállítását — rövidesen törvényjavaslat született a hadkiegészítésre vonatkozóan. E szerint az országban bevezetésre került az általános védkötelezettség, 19 éves kortól. A javaslat nem tette lehetővé a helyettesítést és a megváltást, megszűntette a toborzást is. A tervezettben meghatározott tíz évről az országgyűlés hatra módosította a szolgálati időt. Így került elfogadásra a javaslat, de megvalósítása csak részben történt meg. Az uralkodó nem szentesítette a törvényjavaslatot. A besorozottak, illetve az önkéntesek az újonctelepekre kerültek, ahol felszerelték őket, és rövid kiképzésben részesültek. Innen a szállítóházakhoz irányították őket, ahol a csapatoktól távol lévőket gyűjtötték. A csapatok igénye szerint ezután szállították el őket a zászlóaljakhoz. A hadkiegészítés terén hozott erőfeszítések azt eredményezték, hogy ha fennakadásokkal is, de a személyi pótlás működött, s a megfelelő létszámú csapatok — az ország teherbíró képességének megfelelően — rendelkezésre álltak.

A honvédsereg ellátása és utánpótlása

Az önálló magyar haderő megteremtése több olyan gondot hozott a felszínre, mellyel az ország vezetői addig nem számoltak, nem számolhattak. A személyi és szervezeti feltételek megteremtésén túl, a legkomolyabb problémát az anyagi, valamint a technikai háttér biztosítása jelentette. Az ország ipari fejlettsége, pontosabban fejletlensége olyan intézkedéseket igényelt, melyek segítségével megoldhatóvá vált a hadsereg felszerelése és folyamatos ellátása. Biztosítani kellett a fegyverzetet, a lőszert, a ruházatot, az élelmiszert és meg kellett oldani a folyamatos és szakszerű egészségügyi ellátást is. E feladatok ellátására szervezeteket kellett felállítani, mely rendkívül sok, előre nem látható akadályba ütközött. A cs.kir. hadseregben a megfelelő központi szervek meg voltak ugyan, de ezekre nem, vagy csak kis mértékben számíthatott a magyar katonai vezetés.

A fegyverellátás rendszere

A szervezés kezdeti időszakában az egyik első és szinte megoldhatatlannak látszó feladatot az újonnan szervezett alakulatok fegyverrel történő ellátása jelentette. E területen is a legnehezebb a tűzfegyverek biztosítása volt. A cs.kir. gyalogságnál az ún. 1842M Augustin-féle sima csövű, elöltöltős, gyutacsos puskát rendszeresítették. Ennél korszerűbb fegyvernek számított az 1842M kamrás puska, amely már huzagolt csövű volt, így nagyobb találati pontossággal és lőtávolsággal rendelkezett. E kézi tűzfegyverek alapvető tartozéka volt, a rendszerint négyélű szurony, melynek fontos szerep jutott a közelharcban, a kézitusában. A lovasságnál a legelterjedtebb lőfegyver az 1844M simacsövű gyutacsos lovassági karabély volt, mely rövid csöve miatt, alig 50 lépés távolságig bizonyult hatásosnak. Ugyancsak e fegyvernemnél volt általános fegyver a pisztoly, melyet eredményesen csak közelharcban használtak.

A magyar kormány is ilyen fegyverekkel kívánta felszerelni a szerveződő új alakulatokat. Ez azonban nem valósulhatott meg, kezdetben a raktári készletek elégtelen volta, a későbbiekben pedig a gyártás akadozása miatt. A fegyverek típusának egyöntetűségére ezért kevésbé ügyeltek és minden fellelhető puskát, pisztolyt felhasználtak a katonák felszerelésénél. Nagy tömegben voltak ezért a honvédseregben a már elavultnak számító kovás, de a legkorszerűbb csappantyús puskák, illetve egyéb vadász-, illetve díszfegyverek is.

A fegyverek biztosítása már a nemzetőrség megszervezésének is egyik legtöbb gondot okozó területe volt. Erre több lehetőség is volt. Kézenfekvőnek bizonyult, az országban lévő katonai raktárak készleteinek felhasználása. Ezen készletek felett viszont teljes körűen mégsem rendelkezett a magyar vezetés, ugyanis a raktárak — melyek várakban voltak — parancsnokai több esetben nem, vagy csak felszínesen hajtották végre a kapott intézkedéseket. A felfegyverzés másik lehetséges útja a külföldi beszerzések megszervezése volt. Ennek megindítása már hamar, áprilisban megkezdődött, de ez a szükségletek töredékét sem tudta fedezni. Belgiumból és Angliából is vásároltak csaknem 25 ezer különböző típusú fegyvert.

A külföldi beszerzések mellett a legfontosabb és a legtöbb sikerrel kecsegtető területnek a hazai fegyvergyártás beindítása ígérkezett. A kormány a fegyvergyártás megszervezésének érdekében felhívást tett közzé, melyben a fegyvergyártással foglalkozó gyártulajdonosokat, mestereket felszólította, hogy jelentkezzenek kardok, illetve lőfegyverek gyártására és szállítására. A gyártás beindítása azonban nagyon vontatottan haladt. 1848 őszén a HM Fegyver-felügyeleti osztály vezetését Láhner György vette át. Személyében egy rendkívüli munkabírású, kiemelkedő képességű katona került e fontos beosztásba. Irányításával felgyorsult a hadiipari háttér kiépítése. November 14-én az OHB állami irányítás alá vonta a fegyvergyártást ezzel kívánva biztosítani a fegyvergyár folyamatos működését. Ezen intézkedés további részében elrendelte, hogy Pest, Esztergom, Komárom, Győr, Pozsony, Sopron, Pécs, Székesfehérvár, Szabadka, Szeged, Arad, Gyöngyös, Eger és Kecskemét városok írják össze a fegyvergyártáshoz értő mesterek, tanoncok névsorát és ezt, az OHB-hoz terjesszék fel. Hasonlóképpen össze kellett állítani a vas- és gépgyárakban, a bányákban dolgozók, valamint a hasonló szakmához értők névjegyzékét is. Ezen intézkedések kiadására azért is szükség volt, hisz ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a Pesti Vasöntő és Gépgyár Társaság az április 29-én vállalt azon kötelezettségét — mely szerint november 15-én napi ötszáz darabos mennyiséggel beindítja a fegyvergyártást. A gyár állami tulajdonba vételét Rombauer Tivadar miniszteri tanácsos végezte, akit egyben kineveztek az Országos Fegyvergyár élére. E több gyárból és üzemből álló egység egyik fiók üzemét képezte a pesti gépgyárban beindított fegyvergyár. A pesti gépgyár fegyvergyárában előállított fegyverek összmennyiségéről nem állnak rendelkezésre adatok. Egy 1848. november 3-i adat alapján napi ötven puska készült.

Kézi lőfegyverek gyártásának beindítása mellett, kiemelkedő fontosságú volt a lőszergyártás feltételeinek a megteremtése is. E feladat elvégzésének irányításával Ulrich Ágoston tüzér főhadnagyot bízták meg, aki a pesti Újépületben rendeztette be a lőszergyárat. Itt indult be a gyalogsági fegyverek és a tüzérségi lövegek lőszereinek összeszerelése, amit tüzértisztek irányításával hadifogoly tüzérkatonák végeztek. A gyártás üteme tulajdonképpen a szükséges alapanyagok meglététől függött, szinte mindenre kormányszintű intézkedésre volt szükség, hogy a gyártás ne akadozzon, fedezze a hadsereg igényeit. Külön gondot jelentett a gyutacsgyártás, melyet végül is Angliából behozott gépekkel, egy átalakított vegyi gyárban sikerült megoldani.

A magyar hadsereg felállításának egyik sajátos területe volt a tüzérség megszervezése. Azért volt ez különleges, mert a cs.kir. hadseregben e fegyvernemnél csak elvétve szolgáltak magyarok. A szervezést tehát alapjainál kellett kezdeni. Sürgősen meg kellett oldani a lövegek gyártását is, mivel hamar kiderült, hogy az országban található tüzér eszközök alacsony száma nem teszi lehetővé a fegyvernem megfelelő arányának kialakítását a hadseregben. A lövegcsövek öntésére és fúrására a Váci úton alakítottak át egy öntödét. A lövegtalpat és más tartozékokat rendszerint biztosították. Az ütegek végső összeállítása is itt történt. Az első hat löveg december közepére készült el. A nagyobb hadiipari gyárak mellett több kisebb üzem is termelt a hadsereg számára. Mindez azt jelentette, hogy december végére egy, az igényeket kielégítő háttér jött létre a hadsereg működésének biztosítására.

A kormány Debrecenbe történt áttelepülése után a legfontosabb kérdés a hadiüzemek áthelyezése volt. Végül is a nagyváradi vár épületeit találták alkalmasnak a gyárak elhelyezésére. Így ide telepítették, a fegyvergyárat, a gyutacs és csappantyúgyárat, a lőszer-összeszerelő üzemet, a röppentyűgyárat, az ágyúgyárat a közeli Peceszentmártonba költöztették. A fegyvergyár készleteinek nagyobb része január 14-én érkezett a nagyváradi várba és miután a felmerült gondokon sikerült úrrá lenni, 26-án beindulhatott a fegyvergyártás. Két nappal később már háromszáz fegyver el is hagyta Nagyváradot. Az áttelepülés idejének elhúzódása a csapatok ellátásának vonatkozásában, ekkor még nem okozott nehézséget. Az új helyen működő hadiüzemek legnagyobb gondja az akadozó nyersanyagellátás, a beszállítók számának csökkenése volt. Több kisebb üzemet telepítettek a város köré is. Közben a fegyvergyár is bővült, februártól például beindult a szuronygyártás. A fegyver és lőszergyártásnak azonban időről-időre határt szabott a nyersanyag hiány. Ezért merült fel 1849 nyarán ismét, hogy külföldről kellene fegyvert importálni, vagy csempészni. A török féllel meg is indulnak a tárgyalások, de ezek nem jártak sikerrel. Az áttelepült gyárak közül legkésőbb az ágyúgyár kezdte meg a működését. A Pece-patakra települt üzem májustól kezdte el ismét gyártani a lövegeket, ahol hetente két üteg kiállítását vállalták.

A budai vár visszafoglalása után a kormány elrendelte a fegyver- és a lőszergyár Pestre telepítését. Megkezdődött tehát ismét a költözködés és ez azt jelentette, hogy az ekkor útra kelt egységek ezután már gyakorlatilag kiestek a termelésből. Először tehát a fővárosba irányították e gépeket és a munkásokat, néhány héttel később Szegedre, azután Aradra.

Nagyváradon maradt a fegyvergyár egy része és a kardgyár is. Tovább dolgozott az ágyúgyár egészen július elejéig, amikor e részlegeket is Szegeden át Aradra rendelték. A szabadságharc utolsó heteiben ezek a gyárak tehát már nem termeltek, pedig a honvédseregnek erre igen nagy szüksége lett volna

Az 1848 nyarától megteremtett magyar hadiipar nélkül nem jöhetett volna létre önálló magyar hadsereg. Igaz ez akkor is, ha tudjuk, hogy a felállított gyárakból, üzemekből, műhelyekből csak egy része került ki a honvédsereg fegyvereinek, felszerelésének. A fegyvergyár 1848. szeptember 28. és 1849. április 22. között 35 318 puskát, 40 172 karabélyt 12 464 pisztolyt 29 024 szuronyt készített. Ez a mennyiség nyílván magában nem tudta fedezni a hadsereg igényeit, így szükség volt más módon történő beszerzésre is.

A lőszerellátás

A lőszerek állandó, folyamatos biztosítása jelentette a másik, kiemelt fontosságú ellátási területet. Lőszerek beszerzésére nem volt más lehetőség, mint a létrehozott lőszergyárból, lőszer összeszerelő műhelyekből. Bár ezek nyersanyaghiány, illetve a költözködések miatt nem dolgozhattak teljes kapacitással, mégis előállították a szükséges mennyiséget. Az, hogy a csapatoknál mégsem volt mindig ott a kellő mennyiségben a szükséges lőszer, az elsősorban az elosztás, de főként a szállítás megoldatlanságára vezethető vissza.

A szállítási feladatok ellátására a honvédseregnek nem voltak meg a szükséges eszközei. Az anyagi készletek mozgatása így rendszerint nagy nehézségekbe ütközött. Némi megoldást jelentett a szerződéssel felfogadott fogatok alkalmazása, de ezek csak a szállítások töredékét végezték el. A legelterjedtebb szállítási mód az előfogatok igénybe vétele volt. Az előfogati rendszer azt jelentette, hogy az egyes helységeket kötelezték — díjazás ellenében — hadi szállítások végzésére. Ez azonban egyszeri kötelezettség volt, korlátozott távolságra és időre. A szállított készleteket így többször kellett átrakodni, várakoztatni. Ez a rendszer sokszor okozott késést, elmaradást, felesleges várakozást. Mindezt nehezítette még az ország alacsony színvonalú úthálózata is.

Felhasználták a rendkívül kedvező szállítási lehetőséget biztosító Pest—Vác és a Pest—Szolnok vasútvonalat. Ugyancsak gyors és megbízható lehetőséget jelentett a folyami hajók igénybevétele is. Ez utóbbiakat azonban csak ritkán használhatták fel a lőszerek szállításánál. A szállítás nehézsége tehát elsősorban a lőszerutánpótlásnál merült fel, ugyanis, míg fegyverekkel és más felszerelési tárgyakkal az alakulatokat rendszerint egy alkalommal, a felállításnál kellett ellátni, lőszert folyamatosan kellett biztosítani.

A ruházati ellátás

A cs.kir. főhadparancsnokságok területén — így Magyarországon is — a ruházati ellátással foglalkozó szervek közül, a központi ruházati-gazdasági kezelőséghez tartozó ruházati-gazdászati bizottmányok végezték a csapatok számára szükséges ruhaneműk, lábbelik és egyéb felszerelési tárgyak felhalmozását, raktározását, szükség szerinti elosztását. A Budai Főhadparancsnokság esetében e szerv Óbudán székelt, Erdélyben pedig Gyulafehérváron. E bizottmányok rendelkeztek békében a csapatok ruházati pótlásáról, illetve a háború esetén felállítandó alakulatok felszereléséhez szükséges készletekkel.

A XXII. t.c. értelmében felállított nemzetőrség felszerelése a helyi törvényhatóságok feladata volt, melyet több-kevesebb sikerrel meg is oldottak. Más volt a helyzet a május 16-ától felállításra kerülő tíz honvédzászlóalj esetében, amikor is a felszerelés fő feladata a ruhabizottmányra hárult volna. Ez azonban csak rendkívül vontatottan haladt és hosszas huzavona után a bizottmány mindössze alapanyag kiadásra vállalkozott. Hasonlóképpen történt ez a következő hónapokban is, a központi ruházati ellátás megoldatlan maradt, így rendszerint ez a feladat az alakulatokat kiállító megyékre, városokra hárult. A bizottmány inkább a Bécsből érkező parancsoknak tett eleget, mintsem a magyar kormánytól vagy az OHB-tól jövő utasításoknak.

Szeptember 22-én a kormány 24 000 egyenruha illetve alapanyag beszerzésére pályázatot írt ki. Ez már azt jelentette, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően más utakat kerestek a szervezendő csapatok ruházati felszerelésére. A pályázatra jelentkezőket felmentették a nemzetőri szolgálat alól. A készruhákat a ruhabizottmány raktáraiban tárolták, illetve itt halmozták fel az alapanyagot is. A bizottmány műhelyeiben végezték a szabász munkát, a ruhák, a lábbelik összevarrását bedolgozók végezték, majd a kész felszerelési cikkeket ismét a bizottmány vette át, tárolta és adta ki a csapatok részére. Az egyre több helyen létrehozott raktárak, műhelyek egyesítésére október közepén került sor, amikor a pesti Újépület 4. és 5. pavilonjában rendezték be a ruhabizottmány különböző helyiségeit.

A ruházati ellátásban október hónaptól jelentős változás következett be. Miután a képviselőház az OHB-ra ruházta a végrehajtóhatalmat, a hadseregszervezés is eredményesebbé vált. A belügyi tárca által irányított újoncállítás és felszerelés hatékonyabb, gyorsabb lett. Az Országos Ruhabizottmány bővült. Az óbudai bizottmány fiók intézménnyé alakult és ugyancsak egy fiók intézményt állítottak fel Pozsonyban is, annak érdekében, hogy az osztrák határnál táborozó főhadsereg ellátása zavartalan legyen. Az év végére a lassan kialakuló ellátási rendszer már működőképes volt, a hadseregszervezés a csapatok igényeit ki tudta elégíteni, persze továbbra sem volt nélkülözhető a helyi felszerelés. Ekkor azonban költözni kellett, a bizottmányt, fiók intézményeivel Nagyváradra irányították.

Nagyváradon január 9-én után a ruhabizottmányt és a fiókbizottmányokat egyesítették, és első feladatként igyekezett felmérni a megmaradt készleteket, majd intézkedett az elveszett anyagok pótlására. A beszerzett posztót, vásznat a bizottmány szabói kiszabták, majd a darabokat kiadták a környék mestereinek, akik összevarrták, elkészítették a különböző ruhaneműket. Ezután a bizottmány visszavételezte a készruhát és tárolta azt kiadásig. Hasonlóképpen jártak el a lábbelik, tölténytáskák, szíjak és más felszerelési tárgyak esetében is. A jó szervezőmunkának köszönhetően e munka olyan sikerrel járt, hogy néhány hét alatt már heti négyezer honvéd felszereléséhez szükséges készletet tudtak előállítani. Ezt a mennyiséget azonban nem sokáig tudták tartani. Az országban kevés és kis kapacitású textilüzem volt és ezek egy része is az ellenség kezére került. Márciusban már érezhető volt az anyaghiány és a helyzet áprilisban sem javult. Buda felszabadítása után a ruhabizottmány Pestre költözött, itt kellett ismét megszervezni a felszerelési tárgyak előállítását. Ez a munka azonban már kevés eredménnyel járt. Júniusban a bizottmány ismét költözött, ezúttal Szegedre. A készletek elégtelenek voltak és így az egymás után szerveződő zászlóaljakat már nehezen, vagy csak részben tudták ellátni ruházattal, felszereléssel. Július 18-án az újabb költözés következett, Mezőhegyes, majd innen Aradra kerültek a raktárak és a műhelyek. A világosi fegyverletételkor is itt voltak a megmaradt készletek.

A felállított csapatok alapellátásán túl a ruhabizottmány feladata volt, hogy pótolja, kiegészítse a harcolók felszerelését is. Erre az egyes parancsnokok felterjesztése alapján került sor. A táborba szállított ruházat elosztásáról az intendantúra gondoskodott. Sok esetben azonban nem érkezett meg a kért utánpótlás, ilyenkor az intendánsoknak, vagy maguknak kellett beszerezni vagy az anyagot és elkészítetni a ruhát, vagy készruhát kellett vásárolniuk. Erre a vásárokon még lehetőség volt, persze korlátozott mennyiségben.

Az intendantúra és az élelmiszer ellátás

A cs.kir. hadseregben a csapatok ellátását a főhadparancsnokságok állományába tartozó ellátó igazgatók szervezték és irányították. Feladataik közé tartozott az élelem, a ruhanemű, a felszerelési tárgyak beszerzése, valamint a szükséges készletek felhalmozása. Ugyancsak ők végezték a pénzügyi jellegű teendőket is. Az ezredeknél számvevő tisztek dolgoztak, akik hasonló feladatot láttak el a csapatoknál, de nekik már nem a szervezés, irányítás, hanem a végrehajtás volt a feladatuk.

A honvédsereg ellátását elsősorban a parancsnokok mellé rendelt, másodsorban a területileg illetékes kormánybiztosok végezték. Nekik kellett szerződéseket kötniük, ők irányították a beszerzést, intézkedtek a szállítások folyamatossága érdekében. Amennyiben a hadsereg továbbvonult, a területileg illetékes kormánybiztosok átvették egymástól az ellátás feladatát. Ez biztosította, hogy a beszerzés és a szállítás jobban igazodjék a helyi viszonyokhoz. Ettől némileg eltérően alakult a fel-dunai hadsereg ellátása. 1848. december 9-én Görgei tábornok javasolta Kossuthnak, hogy hozzanak létre a hadseregnél egy olyan szervezetet — az intendantúrát —, amely hivatásos személyzettel végzi az ellátás szervezését és irányítását. A testületet az intendáns vezeti, aki közvetlenül a fővezér alárendeltségében tevékenykedik. Görgei úgy gondolta, hogy a polgári közegek kizárásával az ellátás folyamatát gyorsítani lehet. A tervet Kossuth elfogadta, s engedélyezte az intendantúra felállítását. December végére a szükséges szervezési munkák elvégzésének eredményeként az ellátószerv működött. A magyar fősereg élelmezési, ruházati, pénzügyi ellátása így szervezettebb lett, de a rendezetlen gazdasági viszonyok miatt mégis sok gonddal küszködött. Más hadszíntereken az ellátás feltételeinek a biztosítása továbbra is jellemzően a kormánybiztosok kezében maradt.

A csapatok ellátását közvetlenül a zászlóalj számvivő-segédek végezték hadnagyi rendfokozatban. Az élelmezés rendszerét az jellemezte, hogy a katonák általában csak a kenyér adagjukat kapták meg, a többit a zsoldjukból vásárolták. Ahhoz azonban, hogy ez működjék, folyamatosan biztosítani kellett a vásárlási lehetőséget. Ezt a markotányosok segítségével érték el. A hadseregnél, hadtestnél a markotányosok vagy markotányos nők számát rendszerint parancsban szabályozták. A markotányosokon kívül a kormánybiztosok beszállítókról is gondoskodtak, piacokat szerveztek, hogy a katonák az illetményüket élelem beszerzésre tudják fordítani. Ennek a gyakorlata általában a következő volt. Századonként 12-12 emberből álló ún. főzési osztályokat hoztak létre, ahol kijelöltek osztályszakácsokat. Az ő feladatuk volt az élelmiszer beszerzése és a főtt étel elkészítése.

A fel-dunai hadseregnél megszervezett intendantúra tapasztalatait felhasználva, 1849. március 21-én Vetter Antal tábornok fővezér intézkedett az ellátás rendszerének több lépcsős kialakítására a magyar főseregnél. E szerint az ún. főhadbiztosság szervezte és irányította az ellátást. Ezen belül működött az élelmezési főhadbiztosság. E katonai szervvel dolgozott együtt az élelmezési kormánybiztos, akihez a főintendantúra tartozott, a természetbeni ellátáshoz szükséges készletek beszerzésének rendkívül nehéz feladatával. Az élelmezés következő fokozata a hadosztály intendantúra volt, a hadosztály intendáns vezetésével. A főintendantúrától vételezett készleteket e tagozat tárolta és osztotta ki. Vezetésük tehát kettős volt, egyrészt katonai a főhadbiztosságok részéről, másrészt pedig „szakmai”, a főintendantúra felől.

Zászlóaljaknál elrendelték az élelmező tiszt kijelölését, aki egyedül volt jogosult az alakulata számára a járandóságot felvenni. A továbbiakban ezen szervezést igyekeztek követni a honvédseregnél, bár egységes rendszer e területen sem jött létre.

Egészségügyi ellátás

Az egészségügyi szervezet kialakításánál szintén a cs.kir. hadseregben meglévő rendszert vették alapul. A bécsi székhelyű legfelsőbb tábori orvosi igazgatóság irányította a főhadparancsnokságok tábori orvosi igazgatóságát. E szervek biztosították a főhadparancsnokság területén lévő csapatok, katonai szervek egészségügyi ellátását. A nagyobb városokban rendszerint helyőrségi kórházak működtek, melyek ezredekhez is köthetőek voltak. A gyalogezred törzsében egy ezredorvos irányította a zászlóaljak főorvosait. Az osztályoknál alorvosok szolgáltak. A huszárezredeknél az ezredorvos alárendeltségébe osztályonként egy főorvos és egy alorvos tartozott.

A Magyarországon állomásozó cs.kir. csapatok egészségügyi ellátása biztosított volt, nem született azonban sokáig olyan átfogó intézkedés, mely az újonnan felállított csapatok ilyen irányú biztosítását megoldotta volna. A nemzetőrséghez a megyei tisztiorvosokat irányították, de ez kényszermegoldást jelentett, hiszen ezen orvosokra saját feladatuk ellátásánál is szükség lett volna. Ennél határozottabb megoldás született az első tíz zászlóalj felállításánál, mert zászlóaljanként egy főorvost és három alorvost igyekeztek választani a jelentkezők közül. 1848. október 13-án az OHB intézkedett az önálló magyar tábori orvoskar megszervezésére, illetve működésének biztosítására. Ez utóbbinál elsősorban a szükséges gyógyszerek beszerzéséről volt szó. Ennek a felállítása azonban még mindig nem oldotta meg azt a gondot, amit az egységes irányítás hiánya okozott. Az egyre szervezettebbé váló szolgálatot rendkívül érzékenyen érintette a Debrecenbe történő átköltözés. Az osztály állományából mindössze egy orvos-titkár és két fogalmazó indult el a kormány új székhelyére, ahol január 10-én már elkezdődött a munka.

 A csapatok sokszor önállóan kerestek és neveztek ki maguknak orvosokat, különféle megnevezéssel. A különböző címek egységesítése érdekében elengedhetetlenül szükség volt egy áttekinthető rendszer megteremtésére. E szerint a segédorvos vagy orvossegéd rendfokozat nélküli volt. E beosztást orvostanhallgatók láthatták el. A következő fokozat az alorvos volt, mely beosztást okleveles sebészek, szigorló orvosok tölthettek be hadnagyi, főhadnagyi rendfokozattal. Főorvos vagy ezredorvos, századosi rendfokozatban diplomás orvos, illetve orvos tudós lehetett. A legmagasabb beosztás a törzs-orvosi, melyet őrnagyként orvos tudósok láthattak el. Az egészségügyi személyzet egységes besorolása lehetővé tette, hogy az ellátás egységes rendszerét is kialakítsák, továbbfejlesszék. Mindez persze a hadi működésre épült ki, hisz erre kellett huzamosabb ideig számítani.

A szakszerű egészségügyi ellátás első állomása a zászlóalj segélyhely volt, amely csatákban, ütközetekben lőtávolon kívül települve elsősegélyt nyújtott. Itt elsősorban kötözés folyt. Innen a sebesült a hadosztály-rendező főorvos által irányított ideiglenes tábori kórházba került, majd a hadtest mozgó tábori kórházába. Ezen ideiglenesen összeállított kórházakban a harcba nem került alakulatok orvosai végezték a további szakszerű segítségnyújtást. A következő lépcső a hadsereg mozgó tábori kórháza volt, mely működését már közvetlenül nem befolyásolta a csapatok tevékenysége. A működéséhez szükséges feltételek megteremtése a területileg illetékes kormánybiztos feladata volt. Itt a katonaorvosokon kívül polgári orvosok is részt vettek a gyógyító munkában. Az újonnan felállított kórházak száma fokozatosan gyarapodott. Míg 1849 elején még csak hat ilyen intézmény állt rendelkezésre, ez év nyarán már harmincháromban folyt gyógyító munka. Az egészségügyi ellátás csúcsát az állandó kórházak és ezek fiók intézményei jelentették. Az intézmények irányítását, működtetését a központi hatóságok végezték. Állandó kórházak voltak a kormány székhelyén, jelentősebb városokban, várakban. Ide tartoztak a helyőrségi kórházak is. A kórházaknak katonai parancsnoka volt, aki irányította és felügyelte az orvos igazgatót, az osztályos orvosokat, alorvosokat, ápolókat. Az egyes kórházakban az osztályok száma változó volt.

A kórházakból gyógyultan kikerülő katonáknak a térparancsnokságon (városparancsnokságokon) kellett jelentkezniük, ahonnan a szállítóházakba kerültek. Itt alakulatonként szétválogatták őket, és útba indították a csapatok után. Akik nem bizonyultak alkalmasnak további katonai szolgálatra, felülvizsgáló bizottság elé kerültek, innen pedig a főhadparancsnokságra, ahol megkapták a megfelelő igazolást.

Az egészségügyi ellátás fontos kérdése volt, hogy időben és kellő mennyiségben álljon rendelkezésre gyógyszer. Ennek biztosítására hozták létre még 1848-ban a pesti hadi főgyógyszertárat, laboratóriumot, mely idővel gyógyszergyárrá fejlődött. A Debrecenbe történt átköltözés után itt is megszerveztek egy új tábori gyógyszertárat. A későbbiekben hadsereg tábori mozgó gyógyszertár is felállításra került.

A magyar honvédsereg ellátási, utánpótlási rendszere minden nehézség és sok esetben az alapvető feltételek hiánya ellenére jól működött. Természetesen voltak fennakadások, rossz szervezési lépések — esetenként nemtörődömséggel is találkozhatunk—, de összességében a kialakított rendszer segítette a csapatok tevékenységét, harcát. Legtöbb gondot talán 1849 nyarán, azon átgondolatlan politikai döntések okozták, melyek következtében a hátteret biztosító üzemek, raktárak szinte állandóan úton voltak. Éppen akkor, amikor égetően szükség lett volna fegyverekre, lőszerre, ruhaneműre.

Várharcok a szabadságharcban

Az 1848/49-es szabadságharc eseményeit elsősorban a gyorsan végrehajtott hadjáratok jellemezték. Az ország sorsa ezeken dőlt el, így természetes, hogy kevesebb figyelmet kaptak a várharcok, amelyek pedig végigkísérték a szabadságharcot.

A várak, erődök a XIX. században más szerepet játszottak, mint a korábbi időszakokban. A támadó hadsereg csak akkor állt meg a váraknál, ha lehetetlen volt azokat megkerülni, vagy ha az ellenség főerejét már megsemmisítette. A hadművészetet minden elemében átható napóleoni hadviselés a hadsereg gyors mozgását, a helyi beszerzésen alapuló ellátást, a döntő csata keresését helyezte előtérbe, így a hagyományos értelemben vett raktár-várak elvesztették jelentőségüket. Egy vár birtoklása ennek ellenére továbbra is fontos maradhatott, különösen, ha volt olyan funkciója, mint az ott áthaladó utak, szorosok, átkelőhelyek ellenőrzésére, fontosabb objektumok, városok védelme. Új feladatként jelentkezett ugyanakkor a tábori hadsereg biztosítása, támogatása.

A várak jelentőségének megváltozásával átalakult a várépítészet is. Jellemzővé vált az erődrendszerek kiépítése, ennek megfelelően a már meglévő várat erődövvel vették körül. Korszerűnek számítottak még a Vauban-rendszerű várak is, melyeknek hatalmas bástyái, árokrendszere, külső védműveik hármas sora, valamint a vársík nyílt területe komoly védelmet jelentett.

Magyarországon, ebben az időszakban igazán korszerű erősségnek, a birodalmi viszonylatban is jelentős Komárom számított. Fontos szerepe volt továbbá Péterváradnak, Eszéknek, Aradnak, Temesvárnak, Erdélyben pedig Gyulafehérvárnak. Mellettük több kisebb várban is állomásozott helyőrség.

A várharcok jellemzői a XIX. században

A várak, erődök ellen felvonuló csapatok célja a háború, a hadjáratok menetétől, a rendelkezésre álló erőktől, eszközöktől függően változott. E szerint lehetett megfigyelés, körülzárás és ostromlás. Megfigyeléskor a kitörések megakadályozása, a vár ellátásának megnehezítése, valamint a hadjáratot továbbfolytató csapatok mögötti ellenséges tevékenység kizárása volt a cél. A körülzáráshoz a védőkét meghaladó létszámban jelöltek ki erőket. Ekkor a vár tejes zárolását, kiéheztetését, illetve annak elérését tűzték ki célul, hogy a védők kilátástalannak érezzék a várvédelmet. A körülzárást rendszerint összekötötték a vár lövetésével és bombázásával is. A várostrom megkezdéséhez az ostromlók legalább háromszoros erőfölényére volt szükség. Az ostrom három időszakra tagolható, ezek az előkészítés időszaka, a távoli támadás időszaka és a közeli támadás időszaka volt.

A várvédelem is szigorú rendszabályok bevezetését követelte. A háború kitörésekor, illetve amikor támadás várható volt, a várban kihirdették az ostromállapotot. Ez a rögtönítélő bíráskodás azonnali bevezetésével járt együtt. Megalakították ugyanakkor a védelmi bizottságot, mely tanácskozási hatáskörrel rendelkezett, a döntés azonban mindig a parancsnok kezében volt. A várat várható támadás esetén fel kellet készíteni huzamosabb védelemre. Ekkor javították és egészítették ki a védműveket, földhányásokat emeltek, lőréseket, lőpadokat alakítottak ki. A vár előteréből mindent eltávolítottak, mely akadályozta a szabad kilátást és a kilövést. Fokozott figyelmet fordítottak a tűzoltó munkák előkészítésére, az éghető anyagok eltávolítására. A védők és a lakosság ellátáshoz hat hónapra elegendő készletet halmoztak fel. Az ellenség felvonulásának időszakában — mely az első védelmi időszak — a vár előterében lévő, védelemre alkalmas helyeket a védők megszállták és ezeket ameddig komoly veszteség nélkül lehetett, védték. A várvédő lövegek hatáskörében megjelenő ellenséget elűzték, illetve lehetőség szerint akadályozták a műszaki munkákat. Mindezek közben folyamatosan végeztek felderítést, az ostromlók erejének megállapítására, a készülő állások, árkok helyeinek meghatározására. A védelem második időszaka a távoli védelem. Ennek fő jellemzője részben a lövegharc állandóvá válása, részben pedig, hogy a védők puskatűzzel és ellenárkok ásásával igyekeznek távol tartani az ellenséget. A védők egyik leghatásosabb eszközül a kirohanásokat alkalmazták. A védelem harmadik időszaka a közeli védelem, mely a védművek területén folyt. Ekkor a védők már minden rendelkezésre állóeszközt felhasználtak a siker eléréséért. A fő erőkifejtés a keletkezett rések eltorlaszolására irányult. A védelem során mindvégig folyt az aknaharc, melynek elsődleges célja az ellenség földfeletti építkezéseinek, másodsorban az ostromlók által ásott aknák berobbantása volt.

A szabadságharc alatti várharcok közül igazán ostromnak Budavár bevételét tekinthetjük, bár ez sem felelt meg teljes egészében a fenti elveknek. Ugyancsak ostromnak minősíthetjük a Temesvár körüli eseményeket, de a feltételek itt is igen hiányosak voltak. Az aradi várnál a honvédsereg igazán a körülzárásig jutott el, annak ellenére, hogy végül az osztrák örség átadta a várat. Gyulafehérvár esetében szintén csak körülzárásról volt szó. Péterváradot és Komáromot pedig a magyar csapatok védelmezték ameddig lehetett.