szantomihaly
szantomihaly
Menü
     
E.mail címem

szanto.mihaly@zmne.hu

     
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
     
Hírlevél hallgatóimnak
E-mail cím:

Feliratkozás
Leiratkozás
SúgóSúgó
     
A Magyar Honvédség a kiegyezés után
     
MH 1867-től
     
A MH 1848-tól
A MH 1848-tól : Harcászat a szabadságharcban

Harcászat a szabadságharcban

  2007.08.23. 10:59

IV. Rész. A honvédsereg harcászati jellemzőit mutatja be, a gyalogság, a lovásság, a tüzérség harcászati alkalmazásán és a fegyvernemek közötti együttműkődés felvázolásával.

 

IV. RÉSZ

Harcászat a szabadságharcban

A harcászat alatt a múlt században a haderő egyes részeinek a harc céljának elérése érdekében történő vezetését és tevékenységét értették. E fogalom a hadtest vagy annál kisebb kötelék tevékenységére vonatkozott. A harcászatot mindig helyi értelemben használták, tehát közvetlenül a harctéri eseményekre. Harcászati fogalom volt például az áttörés. Jellemzően harcászati tevékenység volt az ütközet, melynek kimenetele helyi hatású volt, a hadjárat céljának elérésében nem volt döntő jelentősége. A honvédseregben is természetesen azon harcászati elvek érvényesültek, melyek a korszakot jellemezték. Ez az oszlopharcászat volt, amely a napóleoni háborúk óta alig fejlődött.

A gyalogság szervezete és harcászata

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A gyalogoskatona fegyvere a szuronyos puska volt, mely lövések leadására és közelharcra egyaránt alkalmas volt. A század negyvenes éveiben legelterjedtebb az ún. gyutacsos vagy kapszlis puska volt. A fegyver simacsövű és elöltöltős, de a lőportöltet gyújtását egy 10-12 milliméter hosszú, 2-3 milliméter átmérőjű durranóhigannyal töltött kis henger végezte, mely ütés hatására felrobbant, szúrólángot biztosítva a töltet égéséhez. A puska lőtávolsága szabály szerint 6-700 méter volt, de igazán csupán 250 méteren belül volt értelme a lövésnek. A puskák használatának nagy hátránya volt még az is, hogy csak állva lehetett ezeket megtölteni, egy viszonylag hosszú folyamat eredményeként. Valamelyest igyekeztek gyorsítani ezt a folyamatot a tölténytáskában hordott, előkészített töltés révén, mely papírhengerbe csomagolt lőporból és ólomgolyóból állt, amihez hozzádrótozták még a gyutacsot is. A harcban nem volt lehetősége a katonának fedett helyet keresni, vagy legalábbis lehajolni, lefeküdni abban az időszakban, amikor tűzkésszé tette a fegyverét. Helyét nem hagyhatta el, hisz akkor a közös tűzmegnyitás, egységes fellépés lehetősége szűnt meg, ami végzetes következményekkel járhatott. A katona tehát fegyverének elsütése után rendszerint álló helyzetben azonnal megkezdte a töltést. A Töltsél! vezényszóra — vagy a nélkül — katona összefüggően mindazt a lehető leggyorsabban végrehajtotta, amit begyakorláskor hét ütemben végzett. A töltést rendszerint az egyszerre végrehajtott tüzelés követte, majd ismét kezdődött az egész folyamat előröl. Ha az ellenség már olyan közel volt, hogy nem volt idő újratölteni, akkor következett a szuronyharc. A gyalogságnál rendszeresített puskák csövére különböző típusú szuronyt rögzítettek, általában majd fél méter hosszú, kettő, vagy négyélű döfőfegyvert, mely a rohamok végrehajtásának hatékony fegyvere volt. A gyalogos katonákat megtanították a „szuronyví-tan”-ra, hogyan kell támadni, védekezni, vívni a szuronnyal gyalogosok, lovasok ellen, a különböző szúrásokat, fegyverfogásokat. Szinte hihetetlen, de még az egyes katonának is lehetett esélye a rátámadó lovassal szemben, ha ügyesen forgatta szuronyos puskáját. A szuronyharc sikeres megvívásához több ember kellett, vagyis ez esetben a kötelékek harca hozhatta meg a kívánt sikert.

A cs.kir. gyalogsághoz puskás, gránátos és vadász alakulatok tartoztak. Legnagyobb arányban a puskások voltak, a gránátosok — már ekkor gránátok nélkül — hasonló fegyverzettel elitalakulatoknak számítottak. A vadászokat viszonylag kötetlenül, nyitott harcalakzatokban alkalmazták, esetükben inkább az egyéni harcra helyezve a hangsúlyt. Ennek köszönhetően nekik lehetőleg pontosabb, hatékonyabb fegyvereket adtak.

Alapvető harcászati egységnek a zászlóaljat tekintették, melyet csak ritkán osztottak fel és ezen köteléket a parancsnoka „hanggal” még irányítani tudott. Ez volt a legkisebb kötelék, mely valóban rendelkezett zászlóval. A zászlóalj harcban résztvevő állománya a következő volt:

¾     1 törzstiszt (őrnagy vagy alezredes, a parancsnok);

¾     1 alhadnagy, segédtiszt;

¾     3 zászlós, a zászlóalj zászlajának hordására;

¾     1 káplár, zászlóalj-dobos;

¾     6 teljes puskásszázad.

Egy puskásszázad állományába a következő személyek tartoztak:

¾     1 százados;

¾     1 főhadnagy;

¾     2 alhadnagy (első és második);

¾     2 őrmester;

¾     12 tizedes;

¾     12 őrvezető;

¾     180-200 közember;

¾     2 dobos;

¾     2 ács;

¾     összesen 214-234 fő.

Kétszázadonként még egy újabb dobost is rendszeresítettek.

A század általános felállítása az ún. vonal, mely három sor mélységű volt. Az első sorban nagyság szerint a legrátermettebb, legmagasabb, legjobbnak ítélt katonák álltak, a másodikban éppen ellenkezőleg a legkevésbé használhatónak vélt katonák sorakoztak. A harmadik sort a többiek alkották, ezzel biztosítva, hogy a harctól legjobban tartók ne eredhessenek idő előtt futásnak. Két század egy osztályt alkotott, melyet a rangidős, vagyis a beosztását régebben ellátó százados vezetett. A századok parancsnokai az alegységük mögött álltak. A zászlóaljparancsnok — lóháton — általában a zászlóalj előtt áll, tőle balra-hátra, szintén lóháton, a segédtisztje. Alapelvnek számított, hogy a zászlóaljnak mindig középre kellett zárkóznia, hézagmentes arcvonalat létrehozva akkor is, ha kikülönítéseket végeztek, vagy ha a zászlóaljnak veszteségei voltak. A fejlődött vonalban álló zászlóalj háromféle módon vívhatott tűzharcot; zászlóaljtűzzel, soronkénti tűzzel vagy egyes lövésekkel. Ebben az esetben nagy hátrány volt, hogy a parancsnokok már alig szólhattak bele a tűzharc menetébe, illetve az egyes lövések után nehezen lehetett, visszatérni a hatásosabbnak vélt tüzelési módokra. A harmadik sor csak ritkán avatkozott a tűzharcba, „karba” tett fegyverrel tartalékként szerepeltek. A tüzelést a zászlóalj akkor kezdhette meg, ha 200 lépésre ért az ellenséghez, illetve ha ilyen távolságra közelítette meg vonalát az ellenség. Az utolsó sor-, vagy össztűz hozzávetőleg ötven lépés távolság elérésekor dördült el. Ezt követte a szuronyroham, melynek el kellett döntenie a harc sorsát. Ezt, a már meglehetősen individuális harcot elsősorban a harci szellem foka döntötte el, és persze szükség volt némi kiképzettségre is.

A fejlődött vonalat, mint a zászlóalj harcrendjét azonban elsősorban védelem során alkalmazták, amikor a kötelék állva maradt és tűzerejét maximálisan ki tudta használni. A támadáshoz szükséges terület, mely a zászlóalj szélességének megfelelt, vagyis 270 lépés széles, akadálymentes tér, ritkán adódott. Ezért a zászlóalj a harchoz más alakzatot is felvehetett. Amikor a fejlődött századok, vagy azok részei egymás mögött álltak fel, akkor oszlopról beszéltek, mely több vonalból állt. A vonalak közötti távolság lehetett akkora, mint a vonalak szélessége, vagy annak a fele. Ha a vonalak csupán három lépésre következetek egymástól, akkor azt zárkózott oszlopnak nevezték.

A zárt harcrendek alakítása viszonylag kevés kiképzés után már megoldható volt, viszont fenntartása, különösen „puskaport még nem szagolt” állomány esetében rendkívüli nehézséggel járhatott. Különösen nehéz volt, ha állóhelyben kellett a századoknak elviselniük a meginduló tüzérségi, majd gyalogsági tüzet. Hosszú tapasztalat kellett ahhoz, hogy kiderüljön, a lövések csak ritkán találnak, jó eséllyel meg lehet úszni a dolgot. Az első harcok ezért különösen nehéz feladatot róttak a parancsnokokra, akiknek ilyenkor különös bátorságot kellett mutatniuk. Vagy egykedvű szivarozással, vagy éppen a kalapjukkal a süvítő ágyúgolyókat üdvözölve, mint Kmety tábornok az ihászi ütközetben, lelkesíteni a katonákat. A tapasztalt katonák tudták, hogy a legnagyobb veszélyben is meg kell őrizni a zárt rendet, ez nyújtja a legbiztosabb menedéket

Hatásos harcrendje volt a zászlóaljnak a négyszög (Quarré), melyet kizárólag lovasság elleni védelemre alkalmaztak akkor, amikor mind a hat század rendelkezésre állt. Kevesebb századból tömeget alkottak. A négyszöget a zászlóalj úgy alakította, hogy annak közepe üres maradjon, a parancsnokok, a zászlótartók, a dobosok és az ácsok számára. A négyszög oldalai négy különböző irányba néztek, tehát ezen alakzat minden irányú támadás kivédésére alkalmas volt. A négyszög legsebezhetőbb pontjai a sarkok voltak, ezért ide általában tisztek, altisztek és a legmegbízhatóbb emberek álltak. Előfordult, hogy a harcrend közepében az oldalak alkotásából kimaradt két századból tartalékot is képeztek eseteleges betörések elhárítására. A támadó lovasságot össztűzzel vagy soronkénti tűzzel fogadták, mellyel jelentősen ki kellett várni, míg ötven-hatvan lépésre nem ért az ellenség. Néhány sortűz után az első sor már szuronyával védekezett, szurony erdőt létrehozva a lovasság előtt. Ezt csak jelentős önfeláldozással lehetett áttörni. Ilyen négyszög ellen hatásosan tudtak tevékenykedni a lándzsával harcoló dzsidások és mindenekelőtt a tüzérség.

A zászlóalj fenti, zárt harcrendi elemei mellett a gyalogságnál alkalmaztak nyitott harcrendű csapatokat is, melynek nagysága függött a tereptől, a feladattól és az ellenségtől. Lehetett szakasz erejű, de lehetett akár egész zászlóalj is. Ez a nyitott alakzat a csatárharcra kijelölt katonákból álló ún. csatárlánc és az ezt követő támogató és tartalék erő volt. Ennek alkalmazására a következő esetekben került sor:

¾     a fedett területek átvizsgálásakor, az ott lévő ellenséges csatárok felderítésére és elűzésére;

¾     a zárt harcrendben álló csapatok fedezésére a meglepetésszerű támadással szemben és az ellenség csatárainak tüzétől;

¾     a harc bevezetésére, melynek ideje alatt a fősereg felvonulása és szétbontakozása megtörténhetett;

¾     a támadás előkészítésekor és annak tűzzel történő hathatós támogatására az ellenség zárt oszlopai, ütegei és földsáncai ellen;

¾     egyes tereptárgyak, vagy terepelemek támadásakor és védelmekor, mint erdőben, szőlősben, árkoknál, sövényeknél, falaknál, egyes magaslatok esetén, falvaknál, hidaknál, stb.;

¾     olyan terepviszonyok esetében, amikor a zárt harcrendek alkalmazása lehetetlen, vagy nem célszerű;

¾     az állásából kiszorított ellenség üldözésének bevezetésekor;

¾     a visszavonulás fedezésekor;

A nyitott harcrendben alkalmazott erők nagyságánál alapszabályként kezelték azt, hogy csak a feltétlenül szükséges számban alkalmazhatók csatárok, hisz a harc eldöntését nem tőlük várták. A csatárok megerősítésével ugyanis a főerő gyengült. A csatárharcra kijelölt csapatok negyed része csatárláncot alkotott, negyed része képezte a támogató részleget és fele a tartalékot. A csatárlánc láncszemekből állt, melyet három katona alkotott. Közülük az vette át a parancsnokságot, aki egyébként, vonalban, az első sorban állt, a másik kettő a mögötte lévő bajtársa volt. Ő állt középen, tőle jobbra és balra három lépésre állt fel a két társa. A láncszemek közötti távolság, előírás szerint, tizenkét lépés volt. Ezen általános szabályt olyan módon kellett betartani, hogy közben a csatárok minden lehető módon kihasználhatták a terep rejtőképességét. Az ellenséget megközelítve a csatárok célzott lövéseket adtak le úgy, hogy egy fegyvernek a láncszemből mindig töltve kellett maradnia. Eközben a csatárlánc oly módon haladt előre, hogy az egyes szemek emberei felváltva, egymást fedezve, a természetes fedezékeket kihasználva nyertek tért. Megjegyzendő, hogy olyan alakulatokat – vadász, határőr —, melyek jellemzően csatárharcot folytattak rendszerint pontosabb, hatásosabb fegyverrel szereltek fel, melyek alkalmasabbak voltak pontlövésre, mint az átlag puskák. A támogató részleg 150-200 lépésre követte a csatárláncot, zárt rendben, állandó készenlétben az alkalmazásra. A tartalék, a támogatók mögött, további 100 lépésre követte, az elöl lévőket.

A nyitott harcrendű kötelékek alkalmazása nagy körültekintést igényelt. A főerőtől nem távolodhattak el akkor sem, ha az ellenség már menekülni kezdett, hisz e harcrendi elemet rendkívül sebezhetőnek tartották. Visszavonuláskor a szárnyak felé kellett igyekezniük, hogy ne zavarják a zárt kötelékek tüzét, illetve ez esetben fenyegethették az ellenség oldalát is. Különös veszélyt jelentett a csatárokra a teljesen nyitott terep, főleg ha az ellenség még lovassággal is rendelkezett. Ilyenkor teljesen el is vethették az alkalmazását. Ha mégis lovassági támadás érte a csatárláncot, akkor a szemek igyekeztek egyesülni és kört alkotni saját maguk megvédésére. A csatárharc jellemző volt a magyarországi hadszíntéren is, a felek rendszerint alkalmazták a harc bevezetésére, erdős-hegyes területeken, helységek védelménél. Sőt volt olyan mellékhadszíntér is, ahol szinte kizárólag ezt alkalmazták, a Délvidéken. Itt alig alakultak ki igazi ütközetek, a lesvetés, rajtaütés és egyéb “kisháborúra” jellemző harctevékenység vált általánossá.

A lovasszázad és harcászata

A „második” fegyvernem a XIX. század közepén még reneszánszát élte, hisz már csak alig néhány évtized választotta el attól, hogy harcászati értéke minimálisra csökkenjen. A szabadságharcban azonban még lovasrohamok dönthettek el ütközeteket, lovassági rajtaütések okozhattak jelentős veszteséget. A fegyvernem sokszínű volt, de nem csak a ruházatuk miatt, hanem a szervezetük és feladataik szerint is. A magyar honvédsereg lovasságát szinte kizárólag egy csapatnem, a huszárság alkotta, így a fegyvernemet rajtuk keresztül igyekszünk bemutatni.

A huszár, mint könnyűlovas, többféle feladatra is alkalmazható volt. Hagyományosan elsősorban harcrenden kívüli, némileg kötetlenül a harc bevezetésére, portyázásra, üldözésre, fogolyszerzésre, meglepésre, futárszolgálatra és hasonló tevékenység ellátására alkalmazták, de adott esetben zárt kötetékben is tevékenykedhettek. Éppen e miatt a huszárnak fel kellett készülnie szinte minden feladatra és elvárták tőle szükség szerint a megfelelő önállóságot és — nem nagyon található jobb kifejezés — vitézséget. A huszár fegyvere a szablya, két pisztoly és a karabély volt. A lovasságnál ugyanúgy érvényesült a tömegbeni, szervezett alkalmazás előnye, mint gyalogságnál. A zárt kötelékek, lendületes rohama szinte mindenhatónak számított. A lovasság alapvető harcászati egysége a század volt, melyet azonban a háborús hadrendben is kettesével, vagyis osztályonként szerveztek valamely magasabb kötelék, rendszerint a dandár alárendeltségébe. A század két szárnyból, a szárny pedig két szakaszból állt. A századhoz, a parancsnokon kívül — első kapitány — öt tiszt, húsz altiszt, trombitás, kovács és százötven huszár tartozott. Ezen kívül volt még néhány fő, akik nem rendelkeztek lóval, de szintén huszár minőségben szolgáltak.

A lovasság legfontosabb feladata rohamok végrehajtása volt az ellenség harcrendjének áttörésére. Ehhez alkalmazkodott felállása is, mely fejlődött vonal, illetve oszlop lehetett. A fejlődött vonalban a század négy szakasza, jobbról balra, zártan, kétsoros vonalba sorakozott fel. Az egymás mellett lovaikon ülő lovasok kengyelvasa összeért, a sorok között pedig két lépés távolság volt. A századparancsnok az arcvonal lovagolt, a század szélessége felének megfelelő távolságra. Mellette, kissé hátrébb balra volt a trombitás helye. Mivel nem volt mindig elég idő és elég terület az alakzat felvételéhez, ezért a század oszlopot is alakíthatott, melyben a szakaszok — melyek ekkor is kétsoros vonalba fejlődtek — egymás mögött álltak fel, a szakasz szélességének megfelelő távolságra. A szakaszok előtt lovagolt a szakaszparancsnok, az első szakasz előtt, annak parancsnokától tizenöt lépésnyire pedig a századparancsnok. Ebben a két formációban hajthatta végre rohamát a lovasszázad, de elsősorban fejlődött vonalban. Ez biztosította, hogy egyidejűleg a lehető legtöbb lovas harcoljon. A rohamnak meglepetésszerűnek, erőteljesnek és gyorsnak kellett lennie. Rendkívül fontosnak tartották, hogy a század zárt rendje végig megmaradjon. Az arcvonal minden egyes tagjának egyszerre kellett az ellenséget elérnie és betörnie annak sorai közé. Ezzel akarták szétzilálni annak harcrendjét, „rendetlenségbe” hozni, ami már előrevetíti a sikert. A roham elrendelése után század ügetve indult, figyelve a zárkózásra és a vonal fenntartására, majd 800-1000 lépésre érve az ellenséghez újabb vezényszóra, a lovasok előhúzták a szablyáikat. Amikor 60-80 lépésre megközelítették az ellenség arcvonalát — vezényszóra vagy a nélkül — szablyájukat előrenyújtva vágtába kezdtek és „Hurrah” kiáltással megpróbáltak az ellenség sorai közé jutni. Ezután következett a közelharc, szúrások és vágások, miközben figyelniük kellett az estlegesen sorakozást elrendelő kürtszóra. A parancsnokok nem szerették a túl hosszú közelharcot, ez ugyanis irányíthatatlan volt. Inkább újra sorakoztattak és megismételték a rohamot.

A lovassági összecsapások rendszerint rövid idejűek voltak, csak ritkán tartottak néhány percnél tovább, igaz utána többször is ismétlődhettek. Voltak természetesen más lefolyású harcok is. A lovasság esetében is sokat számított a harci tapasztalat, morálisan is fel kellett készülni a rohamokra. Több megvívott harc adhatott megfelelő önbizalmat és azt a tudatot, hogy túl lehet élni ezeket, a harcokat. Az először tűzbekerült lovas alakulatok, különösen, ha csak rövid idejű felkészítés után érkeztek, sokszor megfutottak és ez aligha vethető a szemükre. A huszárok lehetőség szerint kerülték a frontális összeütközést, különösen, ha nehéz lovassággal, vagy dzsidásokkal kerültek szembe. A roham utolsó fázisában törekedtek arra is, hogy a két szélső szakasszal, vagy csak az egyikkel az ellenség oldalába kerüljenek, ezzel is növelve az ellenség gondjait. Rohamot végrehajthattak zárt rend kialakítása nélkül is, de ez ritkábban fordult elő. Egy 1849-ben kiadott „kézikönyvecske” szerint a huszárok harcolhattak „elszéledésben gyalogság ellen, elszéledésben lovasság ellen, egyesülve lovasság és gyalogság ellen, saját gyalogsággal és tüzérséggel együttműködve.” Gyakran alkalmazták a huszárokat hírszerzésre, foglyok ejtésére is, amikor bizonyíthatták sokoldalúságukat, rátermettségüket Ez rendszerint sikerült is, hisz ez inkább kedvére való volt a huszárnak, mint a tétlen ácsorgás a harctéren.

A huszárokon kívül természetesen meg kell említeni más lovas-csapatnemeket is, melyek szintén komoly hagyományokkal rendelkeztek. A cs.kir. hadsereg lovassága a XIX. század közepén, nehéz és könnyű lovasságból állt. Az előbbihez a vértesek és a dragonyosok, az utóbbihoz a huszárok, a dzsidások és a svalizsérek tartoztak.  Feladatuk szintén e felosztás szerint különült el. A nehézlovasságnak kellett az ütközetek, csaták során a döntő rohamot végrehajtani, míg a könnyűlovasok feladatai hasonlóak voltak a huszárokéhoz. Az egyes csapatnemek fegyverzetben, felszerelésben és ruházatban különböztek egymástól, illetve a kiegészítést végző ország szerint is.

A tüzérség harcászata

A harmadik fegyvernemként a tüzérséget tartották számon, mely azonban ugyanolyan nélkülözhetetlen volt, mint az első kettő. A lövegek nem csak nagy tűzerejük miatt játszottak fontos szerepet, hanem jelentős lélektani hatást is gyakoroltak. A saját csapatokat ösztönözte, az ellenséget tartózkodóvá tette jelenlétük. Nem véletlen, hogy 1848 végén a reménytelenül elszigetelt helyzetben lévő háromszékiek is, akkor döntötték el az ellenállást, amikor Gábor Áron ígéretet tett, majd valóban belefogott az ágyúgyártásba.

A hadsereg alapvető harcászati egysége tüzérség esetében az üteg volt. E szervezetekre tekintettek úgy, mint ami megfelelő tűzerővel rendelkezik, és amelyet még egy lovasember, az ütegparancsnok kellő módon irányíthatott. Az ütegszervezést az osztrák császárság hadseregében Károly főherceg 1808-ban vezette be. A különböző változások után a következő negyven évre kialakult gyakorlat szerint a tábori tüzérségnél hat-, tizenkét-, tizennyolc-fontos gyalog-, hatfontos lovas- és röppentyűüteget rendszeresítettek. A legelterjedtebb a hatfontos gyalogüteg volt, amely négy hatfontos ágyúból és két hétfontos tarackból állt. Az üteg személyi állománya egyrészt tüzérekből, másrészt szekerészekből állt. A parancsnokon kívül egy tűzmester, négy tizedes, valamint hatvan bombász és tüzér, illetve egy tisztiszolga volt tüzér beosztású. A szekerészeket egy őrmester vezette, alárendeltségébe tartozott három tizedes vagy altizedes, harminckilenc közlegény, kettő kovács és egy nyerges katona. A hat lövegen kívül hat lőszeres kocsi, egy kovácsműhely kocsi, két poggyászkocsi, kéttakarmányos szekér, illetve egy fedeles kocsi tartozott hozzá. A lövegeket és a lőszerkocsikat négy-négy ló húzta, ezen kívül még további harmincegy lovat rendszeresítettek az üteghez. Az üteg lőszerkészletét az ún. „böröctárban” – a lövegvontatásra használt mozdonyon lévő ládában — és a lőszerkocsikon tárolták. A tüzérek a lövegeket általában gyalogosan kísérték, csak szükség esetén ülhettek fel a kocsikra.

A tábori tüzérség legelterjedtebb lövege az 1753-ban rendszeresített hatfontos ágyú volt. A hatfontos hatásos lőtávolsága 1100-1400 lépés körül mozgott. A lövegtalp (lafetta) biztosította a megfelelő mozgathatóságot és ennek segítségével végezték az irányzást is. A kezelők számát kilenc főben határozta meg a kor szabályzata, de szükség esetén három tüzér is elvégezhette a kiszolgálást. A lövegek átlagban két lövést tehettek percenként. A hatfontos ágyúnál, mint általában a tábori lövegeknél három féle irányzást alkalmaztak. Míg az oldalirányzást a lövegtalp oldalirányú mozdításával végezték. A cső magassági irányzását a csőfar alá szerelt, csavarral mozgatható ék segítségével végezték. Az 1826-1827-ben végrehajtott lövészet tapasztalatai alapján a fent említett ágyúval leadott lövések eltérésének közepes értéke ezer lépés lőtávolság esetén oldalirányban tizenegy, hosszirányban száztíz lépés volt. Ezen adatok is mutatják, hogy ezekkel, a lövegekkel célszerűbb volt nagykiterjedésű célra tüzelni. 

Arányaiban jóval alacsonyabb számban, hadtestenként két-három tizenkét-fontos üteget állítottak fel, amely hasonló szervezetű volt, mint a hatfontos üteg. Itt azonban a hétfontos tarackok hosszú csövűek voltak, hogy lőtávolságuk igazodjon a nagyobb űrméretű ágyúkéhoz. A tizennyolc-fontos üteget, melyet álló vagy pozíciós ütegnek is neveztek, hadseregenként rendszerint csak egyet szerveztek, és a hadseregparancsnok közvetlen alárendeltségébe tartozott. Az ütegek másik nagy csoportját a lovasütegek képezték. Ezen ütegek lövegeit hat ló húzta, illetve a lőszerkészlet egy részét is lőszerszállító „lom”-lovakra helyezték.

A lövegek mit sem értek lőszer nélkül ezért szükséges ezeket bemutatnunk néhány mondattal. A lőszer gyűjtőfogalom, mely a lövedékeket, a lőport és a gyújtóeszközöket foglalta magába. Rendszeresített lövedékek közül a legelterjedtebb a tömör golyó volt. A lövegfajtaként különböző névvel illetett gránátokat a lövésnél meggyulladó gyújtózsinór robbantotta fel. Egy hatfontos gránát tizenkét-tizenhat darabra szétrobbanva, 300-500 lépés sugarú körben okozhatott sérülést. A cs.kir. tüzérségnél rendszeresítették az angol Shrapnel hadnagy által feltalált lövedék fajtát is, mely annyiban tért el a gránáttól, hogy a lövedék belsejében lévő lőpor közé golyókat kevertek. A tüzérség közvetlen védelmét szolgálta a kartács és a sörétszelence. E két lövedéktípusnál egy lemezhengerbe különböző nagyságú fémgolyókat helyeztek.  Meg kell említeni még a világítógolyókat, amelyek kötelekkel erősített vászonból készültek, átitatva jól égő vegyszerrel. A meggyulladás után általában nyolc percet számoltak égési időnek. A lőport zacskóban helyezték a lövegcsőbe, melyet a töltés után a gyújtólyukon keresztül szúrtak fel. Gyújtóeszköznek nevezték azt a kis lőporral töltött, rendszerint nádcsövet, amelyet a csőfaron lévő gyújtólyukba helyeztek, és ez közvetítette a kanóc tüzét a lőporhoz.

Visszatérve az ütegek felosztására, azok harmadik csoportjába a röppentyűk tartoztak. Ezen eszközöket a cs.kir. hadseregben, az 1808-ban elkezdett kísérletek után, 1815-ben rendszeresítették. A röppentyűütegben — hasonlóan a többihez — hat állvány volt, állványonként az ütegnél kettő, a különböző szintű tartalékoknál további kilenc lőszerkocsi. Az ütegnél egy fő tiszt, egy tűzmester, három tizedes és harminchat fő legénység szolgált. Egy állványt öt fő szolgált ki. Az üteg a harctérre érve a harcrendnek megfelelően, jó kilövést biztosító helyen bontakozott szét úgy, hogy az álványok egymástól tizenöt-húsz lépésre, a terep rejtőképességének kihasználásával álltak fel.

Támadáskor az ütegeknek, a tüzelés folyamatosságának fenntartása mellett, többszöri állásváltás után, rendszerint 500 lépésig meg kellett közelíteni az ellenséget. A tüzelést golyóval kezdték, majd az utolsó állásból kartáccsal fejezték be. Ekkor indult a gyalogoszlopok rohama.

A védelemben a tüzérség legfontosabb feladata az ellenség támadóoszlopainak pusztítása, lehetőség szerint visszafordulásra kényszerítése volt. A védelem általában előre elhatározott volt, így az előkészítésre több idő állt rendelkezésre. Ez, a tüzérség számára a lőtávolságok pontosabb meghatározását tette lehetővé, így a pontosabb tüzelést. Amennyiben a védelmi tevékenység nem járt sikerrel, a visszavonulást a tüzérség fedezte.

A fegyvernemek együttműködése

Carl von Clausewitz a háború természetéről írt nagy hatású munkájában, így fogalmazott: „…a fegyvernemek egyesítése a legteljesebb erőt eredményezi” ami annak a felismerésnek az eredménye, hogy ütközetekben a három fegyvernemet együtt kell alkalmazni. A fegyvernemek harca tehát csak akkor válhatott igazán hatékonnyá, ha támogatták, kiegészítették és összehangolták egymás tevékenységét. Ez a szemlélet a XIX. századra már általánossá vált, a fegyvernemeket meg sem próbáltak önállóan alkalmazni. Bármilyen hatásos volt például a gyalogsági négyszög lovasság, vagy gyalogság támadása ellen, ha nem volt mellette, vagy nem érkezett megfelelő támogatás, könnyen a másik fél tüzérségének martalékává válhatott.

A fegyvernemek alkalmazásánál mindig arra kellett törekedni, hogy legalább kettő együttműködhessen. Ezt igyekezett biztosítani a hadsereg háborús hadrendje is, a már említett dandár, hadosztály, hadtest felépítés. A gyalogság és lovasság számára mindig biztosítottak tüzérségi támogatást, de az ütegek is mindig kaptak lovassági, vagy gyalogsági fedezetet. A gyalogság és a lovasság kölcsönös támogatása is elengedhetetlen volt. Egymás sikereit kiaknázhatták, biztosíthatták a másik támadását, vagy védelmét. Mindennek a feltételeit már a harcrend felvételénél is igyekeztek biztosítani. Egy jól felépített harcrendet, mely szervezett tűzrendszerrel rendelkezett, gyalogsággal lehetett eredményesen támadni. A lovasság számára ez aránytalanul nagy veszteséggel járt. A gyalogság támadását bevezette a tüzérségi tűz, a csatárok puskatüze, majd a meginduló zászlóaljak össz- és sortüze. Ezt követte a szuronyroham, melynek át kellett törni a szembenálló fél első vonalának három sorát. Jól megszervezett együttműködés esetében ekkor érkeztek be a lovasszázadok a siker kifejlesztésére és nyomultak előre az ellenség harcrendjének a mélységébe. A lovasütegek támogatásával az első vonalból hátráló ellenséget nem engedték, hogy újra rendezze sorait, illetve késedelem nélkül indultak második vonal — ilyenkor rendszerint zavarba jövő sorainak — támadására. Ha mindez sikeresen befejeződött szintén a lovasság „bevezette” az üldözést, a gyalogság pedig birtokba vette a csatateret, ami a győzelem legfontosabb mutatója volt.

 

1848. nyarán, amikor még mindenki bízott a háború elkerülésében a délvidéki hadszíntéren egyes ütközetek megvívására még csak alkalmi kötelékek jöttek létre, de már itt is törekedtek a fegyvernemek közös alkalmazására. A harcrendi helynek megfelelően — jobbszárnyi, közép, balszárnyi — dandárokhoz mind a három fegyvernemből szerveztek csapatokat.

A hadtest rendszerint három harcvonalba állt fel, az elsőben két-három dandár helyezkedett el a saját tüzérségével, a másodikban egy-két dandár, a harmadikban a lovasság és a tartalék tüzérség. Ha egy ütközet általános lefolyását akarjuk bemutatni, akkor rendszerint a következő események zajlottak, akár a cs.kir. hadsereg, akár a honvédsereg oldaláról nézzük. A harcot rendszerint a tüzérség kezdte. Az ütegek — különösen a lovas ütegek — lovassági fedezetükkel előresiettek és állást foglaltak az ellenség harcrendjével szemben és megkezdték a tüzérségi „előkészítést”. Célokat a magasabb kötelékek parancsnokai határozták meg azáltal, hogy kijelölték a támadási irányokat. Az ütegparancsnokok ezután jelölték ki a tüzelőállásokat és a célokat, melyek elsősorban gyalogos és lovas kötelékek voltak, másodsorban az ellenséges tüzérség. A tüzérségi tűz alatt a szétbontakozó csatárlánc megközelítette az ellenség harcrendjét. A csatárok puskatüze mellett indultak rohamra a zászlóaljak, fejlődött oszlop alakzatban, ami azt jelentette, hogy a hármas oszlopban menetelő századok, zászlóaljak háromsoros vonalat alakítottak és így vonultak előre, majd szuronyrohamra. A rohamot a lovasság átkarolással, megkerüléssel segítette, illetve a keletkezett résekbe tört be. Amennyiben az ellenség vette kezébe a kezdeményezést a tüzérség feladata a támadó oszlopok visszaverése, illetve lassítása volt. Ha a zászlóaljakat támadás érte, azok igyekeztek állásukat szilárdan tartani és várták a tartalék előrevonását, melyhez csatlakozva ellentámadást indíthattak. A lovassági támadással szemben a már bemutatott négyszöget alkottak és így igyekeztek kitartani addig, míg lovassági, vagy tüzérségi segítség nem érkezett.

Ezen általános elvektől a honvédseregben, abban tértek el, hogy a csatárok alkalmazása sokszor elmaradt és az oszlopok azonnal rohamra indultak. A magyar csapatok előszeretettel vetették be már a harc kezdetén az egész tüzérséget. Az ütegek rendszerint tűzösszpontosításokat lőttek és többszöri helyváltoztatással képesek voltak a legfontosabb pontokon helyi fölényt létrehozni. A lovasság tekintetében a huszárok gyakorlatilag megoldottak minden feladatot, többször támadtak sikerrel „arcban” is, ami e csapatnemtől teljesen szokatlan volt.

 

     
Pontosidő
     
Naptár
2024. Május
HKSCPSV
29
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
<<   >>
     
Látogatók száma
Indulás: 2006-12-19
     
Linkek

www.bunker.gportal.hu

www.zmne.hu

 

     
Üzenetrögzitő
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
     

Madarak és fák napjára új mesével vár a Mesetár! Nézz be hozzánk!    *****    Rosta Iván diplomás asztrológus vagyok! Szívesen elkészítem a horoszkópodat, fordúlj hozzám bizalommal. Várom a hívásod!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, egyéb épületek szigetelését kedvezõ áron! Hívjon! 0630/583-3168    *****    Ha te is könyvkiadásban gondolkodsz, ajánlom figyelmedbe az postomat, amiben minden összegyûjtött információt megírtam.    *****    Nyereményjáték! Nyerd meg az éjszakai arckrémet! További információkért és játék szabályért kattints! Nyereményjáték!    *****    A legfrissebb hírek Super Mario világából, plusz információk, tippek-trükkök, végigjátszások!    *****    Ha hagyod, hogy magával ragadjon a Mario Golf miliõje, akkor egy egyedi és életre szóló játékélménnyel leszel gazdagabb!    *****    A horoszkóp a lélek tükre, nagyon fontos idõnként megtudni, mit rejteget. Keress meg és nézzünk bele együtt. Várlak!    *****    Dryvit, hõszigetelés! Vállaljuk családi házak, lakások, nyaralók és egyéb épületek homlokzati szigetelését!    *****    rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com - rose-harbor.hungarianforum.com    *****    Vérfarkasok, boszorkányok, alakváltók, démonok, bukott angyalok és emberek. A világ oly' színes, de vajon békés is?    *****    Az emberek vakok, kiváltképp akkor, ha olyasmivel találkoznak, amit kényelmesebb nem észrevenni... - HUNGARIANFORUM    *****    Valahol Delaware államban létezik egy város, ahol a természetfeletti lények otthonra lelhetnek... Közéjük tartozol?    *****    Minden mágia megköveteli a maga árát... Ez az ár pedig néha túlságosan is nagy, hogy megfizessük - FRPG    *****    Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Why do all the monsters come out at night? - FRPG - Aktív közösség    *****    Az oldal egy évvel ezelõtt költözött új otthonába, azóta pedig az élet csak pörög és pörög! - AKTÍV FÓRUMOS SZEREPJÁTÉK    *****    Vajon milyen lehet egy rejtélyekkel teli kisváros polgármesterének lenni? És mi történik, ha a bizalmasod árul el?    *****    A szörnyek miért csak éjjel bújnak elõ? Az ártatlan külsõ mögött is lapulhat valami rémes? - fórumos szerepjáték    *****    Ünnepeld a magyar költészet napját a Mesetárban! Boldog születésnapot, magyar vers!    *****    Amikor nem tudod mit tegyél és tanácstalan vagy akkor segít az asztrológia. Fordúlj hozzám, segítek. Csak kattints!