V. RÉSZ.

Az 1918-as év hadműveletei, a háború befejezése

A központi hatalmak katonai helyzete

A központi hatalmak 1917-ben az antant csapásait a nyugati hadszíntéren elhárították, az olasz arcvonalon területnyereséghez jutottak. Azzal, hogy a forradalom győzelmével Oroszország a maga részéről befejezte a világháborút és Románia is békére kényszerült (1918. május), a keleti hadszíntér lényegében megszűnt. Csaknem százzal, több hadosztállyal rendelkeztek (274 antant, 370 központi hatalmak), mégis a háború folytatása szempontjából igen kedvezőtlen körülmények közé jutottak. Hadipotenciáljuk, gazdasági erőforrásaik teljesen kimerülőben voltak. A csapatok utánpótlása, feltöltése mindjobban akadozott. A hátország fizikai és erkölcsi tekintetben egyaránt kimerült. Ezzel szemben az antant egyre erősödött, gyárai, üzemei teljes kapacitással dolgoztak. A francia kikötőkbe 1918 nyarától havonta átlag 300 000 amerikai katona és nagymennyiségű hadianyag érkezett. Érlelődött az antanthatalmak győzelme. Számukra már nem volt sürgős új támadó hadműveletek indítása. Ezért a központi hatalmak szerették volna a döntést kierőszakolni nyugaton, mielőtt a friss, jól felszerelt amerikai csapatok beérkeznek. A német vezérkar arra számított, hogy felszabadult erői egy részének nyugatra való átdobásával áttöri az angol hadsereg védelmét, elvágja egymástól, és külön-külön veri szét az angol és francia csapatokat. Új módszert dolgoztak ki az áttörés végrehajtására is. A tüzérségi előkészítés idejét rövidebbre fogták, de erejét jelentősen fokozták. A gyalogság közvetlenül a tűzhenger után haladt, mélyen lépcsőzve. Így a legelöl haladó roham csoportoknak nem volt feladta az árkokban és bunkerekben maradt ellenséges erők felszámolása, nekik az ellenállást kellett leküzdeniük, s azonnal továbbnyomulniuk. Új volt az is, hogy a támadó gyalogság — a hiányzó harckocsik helyettesítésére — aknavetőket és könnyen mozgatható lövegeket vitt magával. Úgy tervezték, hogy az új módszerrel áttörik az ellenség védelmének teljes mélységét, és mögötte megvalósítják a mozgó háborút. Kétségtelen, hogy az új módszer bizonyos feltételek között eredményes is lehetett, de ezekkel, a feltételekkel a német haderő nem rendelkezett. Ahhoz, hogy a teljes mélységben megvalósított áttörés mögött mozgóháborút alakítsanak ki, arra lett volna szükség, hogy a résen igen nagy erejű hadsereget gyorsan átvigyenek, és folyamatosan biztosítsák az utánpótlását. Erre pedig a németeknek sem elegendő katonai erejük, sem megfelelő motorizált egységei nem voltak.

A német támadás Arras körzetében 1918. március21-én kezdődött, ötórás tüzérségi előkészítéssel, az erők és eszközök tömeges alkalmazásával (61 hadosztály, 6200 löveg és 1000 repülőgép). A gondosan előkészített támadás néhány nap alatt jelentős sikerekhez vezetett, de április4-ére kifulladt. A németek úgy gondolták, hogy az angolokra megsemmisítő csapást mértek, ezért a franciák ellen fordulva Párizs elfoglalását tervezték. A franciák elleni támadáshoz a kb. 120 kilométeres arcvonalszakaszon 38 hadosztályt, 5263 löveget, 1233 aknavetőt, 3080 gázgránátvetőt, 500 repülőgépet összpontosítottak. Velük szemben 21 szövetséges hadosztály és mindössze 2400 löveg- és aknavető állt. A május27-én megkezdődött támadás már az első nap jelentős sikereket hozott, elérték az Aisne és Vesle folyók vonalát, három nappal később pedig már ismét a Marne folyónál harcoltak. Közben az antanthatalmak haditanácsa (március26-án) Foch tábornokot megbízta a nyugati arcvonal hadseregei közötti együttműködés megszervezésével, április3-án pedig kinevezték a szövetséges haderők főparancsnokává. Ezzel gyakorlatilag megvalósult az antanthadseregek egységes vezetése Május30-án Foch két francia hadsereggel ellencsapást mért a támadó félre, így a németek támadása a Marne folyónál elakadt.

A piavei kudarc

A német csapatok tehermentesítésére, és az antant erők megosztása céljából a Monarchia csapatai Felső-Olaszországban hajtottak végre támadást. A döntés kierőszakolására ide összpontosították katonai erejük zömét. Ebben az időben az olaszországi hadszíntéren már csak osztrák-magyar hadosztályok harcoltak, mivel a korábban itt küzdő német erőket átirányították a nyugati arcvonalra. Az antant olaszországi védelmét túlnyomóan olasz erők látták el. Mindössze öt angol és francia hadosztály és csak jelképes amerikai erő tartózkodott itt. A 60 hadosztállyal szemben az osztrák-magyar vezérkar 54 leharcolt hadosztályt tudott felsorakoztatni, a 7550 ágyúval szemben pedig 6833-at. Az 524 szövetséges repülővel szemben 180 osztrák-magyar volt harcba vethető. Az osztrák-magyar hadsereg ellátottsága ebben az időben már majdnem katasztrofális volt, hiszen 1918-ban a hadianyaggyártás az előző évi felére csökkent. Tömegesen irányítottak az arcvonalra hazatért hadifoglyokat, valamint a keleti arcvonalon felszabadult hadosztályokat, akik azonban nem akartak tovább harcolni. Az ilyen erőkkel és erőviszonyokkal indított támadás eleve kudarcra volt ítélve.

A támadás június15-én kezdődött a dél-tiroli arcvonalon. Az első napon elért jelentéktelen sikereket az olaszok már a második napon felszámolták. A másik irányban, a Piavén több helyen sikeresen átkeltek az osztrák-magyar csapatok, de a támadás az olasz ellenlökések következtében, és az utánpótlás hiányosságai miatt néhány nap alatt itt is összeomlott. Az osztrák-magyar csapatok a Piave mögött védelemre rendezkedtek be. A Piavét a 6. hadsereg és az Isonzó-hadserg védte. A Tirolt védő 10. és 11. hadsereg állapota is meglehetősen zilált volt. Október második felében mindössze 440 osztrák-magyar zászlóalj állt 670 olasz-angol-francia zászlóaljjal szemben a svájci határtól az Adriai tengerig húzódó mintegy 200 kilométer hosszú délnyugati arcvonalon. Bár az arány mindössze másfélszeres volt az olaszok javára, de csak a zászlóaljak számát tekintve, mert az osztrák-magyar zászlóaljak létszáma csak a fele volt a szokásos hadi létszámnak. Így mintegy 2 millió antant katona állt szemben 300 ezer osztrák-magyar katonával. Jóllehet a tüzérség aránya a Monarchia csapatai számára volt kedvező, de a súlyos lőszerhiány miatt ezen a téren is súlyos hátrányban voltak.

Armando Vittorio Diaz tábornok, a délnyugati hadszíntér antantcsapatainak főparancsnoka, október 24-én támadásba indította az olasz, angol, francia csapatokat. Az áttörés szakaszán (a Brenta folyó és a Piave Papadopoli szigete között) 500 ezer katonát, 4000 löveget és 700 aknavetőt vontak össze az olaszok. A Monarchiának itt mindössze 180 ezer katonája és 3000 lövege volt. A hadműveleteket az olaszok balszárnya kezdte azzal a céllal, hogy nehezen járható terepre csalja az osztrák-magyar tartalékot. Amikor ez sikerült, akkor indult rohamra a főcsapást végrehajtó 4. hadsereg, amely az osztrák-magyar hadseregek harcászati tartalékainak ellentámadását hárította el, hanem néhány nap alatt hatalmas rést ütött az arcvonalon. Az áttörés szakaszának kiszélesítése után az olaszok lovashadosztályokat vetettek harcba. Ezek erélyesen üldözték a visszaözönlő osztrák-magyar csapatokat. Az olaszokhoz október29-én átküldött fegyverszüneti bizottság már november1-jén átvette a fegyverszüneti feltételeket, de a vezérkar csak november3-án közölte a feltételek elfogadását. Az ellenségeskedések beszüntetését a vezérkar azonnali határidővel hirdette ki a csapatoknak, viszont az elfogadott jegyzék toldaléka határozottan 1918. november4-én 15 órában jelölte meg a „tüzet szüntess” parancs időpontját.

A német hadsereg „fekete napja”

A Piave menti támadással egy időben (1918. június15.) került sor az utolsó német támadásra a nyugati arcvonalon. A Marne folyó vonalában Reims főiránnyal megindult áttörési kísérlet eredménytelenül végződött. Mielőtt az arcvonal észak-nyugati szakaszán Amiensnél is támadásba tudtak volna átmenni — az antanterők ugyanitt megkezdték általános ellentámadásukat. Az augusztus8-án meginduló hadművelet a harckocsik alkalmazása tekintetében igen jelentős, mert a háború folyamán itt alkalmazták a legnagyobb számú harckocsit. A főcsapás irányában 15 kilométer széles támadási sávban a 4. angol hadsereg tizenegy gyalog- és három lovashadosztályt, valamint 472 harckocsit összpontosított kétlépcsős hadműveleti felépítésben. Az első lépcsőben nyolc, a másodikban három hadosztály készült fel támadásra. Az első lépcsőben levő hadosztályok összesen 192 nehéz-, a második lépcsőben 136 nehéz és 108 könnyű harckocsi megerősítést kaptak. A hadsereg tartalékában egy harckocsi zászlóalj (36 harckocsi) volt. A támadást tüzérségi előkészítés nélkül tervezték megindítani. A rendelkezésre álló 2000 löveg kétharmad részének a roham megindulásakor a német tüzérséget kellett lefogni, egyharmad része az első lépcsőket tűzhengerrel támogatta. Légi támogatásra 400 repülőgép állt a 4. angol hadsereg rendelkezésére. A másodrendű irányban az 1. francia hadsereg két hadteste (hét hadosztály, 90 harckocsi, 600 löveg, 60 repülőgép) támadott 12 kilométer széles támadási sávban. A hadseregek közelebbi feladatának mélysége 2-4, a további 5-10 kilométer volt. A napi feladatot 5-15 kilométer mélységben határozták meg. Az együttműködést három terepszakaszra és irányok szerint szervezték meg. A könnyű harckocsikkal és páncélgépkocsikkal megerősített lovashadosztályok harcbavetését a második állás áttörése után tervezték, feladatukat 18-23 kilométer mélységben szabták meg. A tüzérségi előkészítés nélkül, mesterséges köd alkalmazásával megindított támadás a németeket meglepte. A támadó antantcsapatok a nap végére 30 kilométer szélességben áttörték a védelem harcászati mélységét és megsemmisítettek nyolc német hadosztályt. A németek 400 löveget és 25 000 embert vesztettek. A támadó 4. angol hadsereg is súlyos veszteségeket szenvedett, a hadművelet 5. napján már csak hat darab harcképes harckocsival rendelkezett. Augusztus8-a a német hadsereg „fekete napja” volt. A német csapatok az előre kiépített védelmi terepszakaszokon megkapaszkodva fokozatosan vonultak vissza. Október végére majdnem teljesen kiürítették Franciaország megszállt részeit és Belgium egy részét.

A háború befejezése

A központi hatalmak katonai összeomlása a bolgárok arcvonalán kezdődött. Miután a teljesen kimerült bolgár seregek nem voltak képesek feltartóztatni az antant balkáni haderejének 1918. szeptember15-én megindított támadását, a bolgár kormány feltétel nélkül aláírta a fegyverszüneti szerződést. Hasonlóan cselekedett Törökország is október31-én.

1918. október24-én IV. Károly ifjabb gróf Andrássy Gyulát nevezte ki közös külügyminiszterré. A nagy Andrássy, a Birodalom egyik legsikeresebb külügyminiszterének a fia dicstelen szerepet kapott, a Monarchia felszámolásában működhetett csak közre. Kinevezésének napján az olaszok sikeres offenzívát indítottak a Piavénél és néhány nap alatt áttörték az arcvonalat. Andrássy különbékét kért Woodrow Wilson amerikai elnöktől, de már ezzel is elkésett. Október30-án Bécsben, 31-én Budapesten győzött a forradalom, és az Osztrák—Magyar Monarchia gyakorlatilag megszűnt létezni. Mégis az a történelmileg furcsa szituáció állt elő, hogy november3-án Padovában Viktor von Weber tábornok a Monarchia nevében írta alá a fegyverszünetet az olasz hadsereg vezérkari főnöke, Diaz tábornok előtt. A fegyverszüneti szerződés értelmében Ausztria-Magyarország csak 20 hadosztályt tarthatott fegyverben, a tüzérségi anyag felét át kellett adnia az antantnak, Ausztria olaszok, lakta tartományait ki kellett üríteni, a flottát le kellett szerelni, az antant csapatok korlátozás nélkül mozoghattak a Monarchia területén.

A fegyverszüneti egyezmény a régi birodalom egész területére vonatkozó stratégiai jellegű rendelkezéseken és a közös hadsereggel kapcsolatos előírásokon túl csak az olasz érdekszféra szempontjából határozta meg a kiürítendő területeket. A Magyarország szempontjából fontos délkeleti határokat ezekben, a napokban lépte át az ellenállás nélkül előnyomuló balkáni antanthadsereg. A padovai fegyverszüneti szerződés nem határozta meg az itt húzódó demarkációs vonalat, azt később Franchet d’Esperey főparancsnok maga diktálta Magyarország kormányának.

Az otthoni nélkülözések, a parlament nyugtalansága, a sajtó, valamint az ellenséges propaganda nem maradt hatás nélkül a fronton harcoló éhes és lerongyolódott hadseregre. A Monarchia nem volt többé, de az utódok, a volt szomszédok veszélyeztették Magyarország biztonságát, területi épségét. Egyes magyar csapatok kérték is elszállításukat a veszélyeztetett magyar határokra. Alapvetően azonban a magyar csapatok zöme akkor is a helyén maradt, amikor a Monarchiától való elszakadásuk mámorában a horvát és cseh csapatok otthagyták állásaikat, ezzel veszélyeztették a még állásaikat, védőket. Igen sok magyar alakulat esett ekkor fogságba emiatt, valamint azért, mert a saját csapatok 3-án azt a parancsot kapták, hogy azonnal szüntessék be az ellenállást, míg az olaszok november4-én 15 óráig, a fegyverszünet életbelépéséig folytatták az előnyomulást az arcvonalon keletkezett számos résen át, így elzárhatták a későbbi visszavonulás útját. A magyar csapatok között számos olyan volt, amelyik még 4-én észrevette a fenyegető veszélyt és harcolva rendben visszavonult a fenyegetett első vonalból. Az arcvonal mögötti helyzet még a vesztett csata rémségein is túltett. Egyes csoportok lövöldözve és fosztogatva vonultak a legközelebbi vasútállomásra, vagy útjukba eső teherautóról a rakományt ledobálva azt birtokba vették és megindultak haza. Természetesen voltak olyan alakulatok, amelyek teljesen rendben, tisztjeik parancsnoksága alatt vonult el a harctérről.

Az első világháború hadművészeti tapasztalatai

A háború manőverező időszaka élesen felvetette a háború előtti katonai elméletek hiányosságait, ellentmondásait. Nem sikerült a győzelmet döntő csatákkal kivívni, és nem vezetett eredményre az átkarolás mindenáron való erőszakolása sem. Már az első hónapokban kudarcba fulladt minden olyan kísérlet, amely kizárólag szuronyrohamokkal akart döntést kierőszakolni a tömegesen megjelenő harci technikával szemben. A támadó gyalogság az ellenség pusztító ágyú- és géppuska tüzében megtorpant és magát beásni kényszerült. A védelem tűzereje állandóan növekedett, a támadó a rendelkezésre álló technikával azt leküzdeni nem tudta, így kénytelen volt maga is védelemre berendezkedni. A hadművészetben új jelenség mutatkozott: az összefüggő állásrendszerekből álló arcvonal és az ott folyó harctevékenység. Ettől kezdve a háború végéig a hadművészet előtt két feladat állott: 1. megoldani a védelem állóképességének, szilárdságának fokozását; 2. megkeresni a védelem áttörésének módszereit.

Az 1914. év támadó harcai rámutattak a háború előtti harcászati elvek tarthatatlanságára. A tűz megnövekedett szerepe, a géppuska széleskörű alkalmazása lehetetlenné tette a gyalogság sűrű, láncalakzatban való támadását. A láncokban, rajvonalakban rohamozó katonák fél-, vagy egy lépés távolságra voltak egymástól, ezzel magyarázható, hogy a kezdeti veszteségek elérték a létszám 40-50%-át. A hadosztály 3-5 kilométer széles és 500 m mély harcrendben támadott. A harcok tapasztalatai bebizonyították a tüzérség és gyalogság közötti szoros együttműködés megszervezésének szükségességét. Alkalmazni kezdték a támadás előtt az ellenség tűzfészkeinek tüzérségi tűzzel való lefogását. A védelem fejlődését az eredményezte, hogy a tüzérség tüze már 1914 őszén beásásra kényszeríttette a csapatokat. A német főparancsnokság már ebben az időben kiadott egy utasítást, mely szerint a védőállásokat nem támpontrendszerűen (mint ahogy a háború előtti szabályzatok előírták), hanem összefüggő lövészárkok formájában kell kiépíteni. A védelem 1914 végén két-három összefüggő lövészárokból, álló védőövből (a mai terminológia szerint állásból) állt. Az árkok közötti távolság 100-150 m volt. A védőövben hadosztály védett 10 kilométerig terjedő szélességben és 3-4 kilométer mélységben. Az erők-eszközök zömét a peremvonalban helyezték el.

1915-ben az előző év hatalmas veszteségei a hadviselő feleket új támadó harcrend, a „hullám harcrend” kialakítására kényszeríttették. Az új harcrendben a támadó hadosztály szélességi kiterjedése 1,5¾2 kilométerre csökkent, ugyanakkor mélysége 1-2 kilométerre megnövekedett. Ebben a harcrendben a hadosztály ezredei, illetve zászlóaljai egymás mögött széles láncalakzatban támadtak. Az egymás mögött 70-100 méterre előnyomuló 8-16-soros hullámok biztosították ugyan a csapás mélységből való állandó fokozását, de ezzel szemben lényegesen csökkentették a tűzerőt. A korszerű harc a harcászati magasabb egységek új alkalmazási módjainak kidolgozását követelte meg, a hadviselő felek azonban még 1915-ben is a hangsúlyt a gyalogság önálló harcára fektették, amely a roham végrehajtásakor a tüzérségtől önálló támogatást nem kapott. A támadó gyalogág veszteségei tovább fokozódtak. A védelem mélysége 15-20 kilométerre növekedett, a tüzérségi tűz hatásának következtében. A hadtesttartalékokat igyekeztek az ellenséges hadosztálytüzérség hatótávolságán kívül helyezni.

A támadás és a védelem fejlődése kapcsán 1916-ban felismerték, hogy a tüzérség egy időben nem képes lefogni az ellenség védelmét annak teljes mélységében, ezért a tüzet csak a védelem egyes állásaira irányították. A gyalogság támadása csak többnapos tüzérségi előkészítés után indult meg. Miután birtokba vették az első árkokat, a tüzérség tüzét a következő terepszakaszra helyezte át. A túlzott módszeresség a támadás ütemének további csökkenéséhez vezetett. A védelemben, az 1915-ben kialakult normákat alkalmazták.

1917-ben a támadások során már általánossá vált a gyalogság tűzhengerrel való kísérése. A váratlanság növelése érdekében a tüzérségi előkészítés idejét lerövidítették. A harckocsik tömeges alkalmazásából az angolok olyan helytelen következtetést is levontak, hogy a tüzérségi előkészítés el is hagyható. A légierőt már nemcsak felderítésre alkalmazták, hanem az ellenség tüzérsége, tartalékai és hadtápterülete elleni csapások végrehajtására is. A harckocsik alkalmazása, a gyalogság önműködő fegyverekkel való ellátása és a kísérő tüzérség megjelenése, a csoportos harcrend kialakulásához vezetett. Jellemzője, hogy a gyalogság már nem összefüggő láncalakzatban, hanem egy-két raj a harckocsik és lövegek köré csoportosulva támadott. A csoportok csak az ellenséges tűzfészkek vagy objektumok megrohamozásakor bontakoztak szét. A katonák csoportosulása a harckocsik, géppuskák, lövegek, körül jól szemléltette, hogy a támadóharc csak akkor járhat sikerrel, ha valamennyi fegyvernem együttes erőkifejtést tanúsít. A védelem erejének fokozása érdekében 1917-ben fedező zónát (biztosítási övet) hoztak létre 3-4 kilométer mélységben. Támpontrendszerűen építették ki olymódon, hogy a támadókat a sorozatlövő fegyverek és a tüzérség tűzhatáskörébe tereljék.

A Magyar Királyi Honvédség tapasztalatai

Az 1914. július25-én elrendelt részleges mozgósítással kezdték a háborút, de hamar kiderült, hogy számítani kell Oroszország hadüzenetével, így 1914. július31-én elrendelték az általános mozgósítást. Ezzel a honvédség összes alakulata „hadilábra állíttatott”. A békében meglévő két lovashadosztályt is csak az általános mozgósítással töltötték fel hadilétszámra. A 8 gyalog- és 2 honvéd lovashadosztályon kívül még 16 honvéd gyalog menetezred is alakult. Ezeket, az ezredeket a harctéri veszteségek pótlására szánták és csak a kiképzés és ellátás miatt voltak ezred kötelékbe szervezve: Ellátó és közvetlen alakulatokkal valamint a harc vezetéséhez szükséges hadműveleti törzzsel nem rendelkeztek, ennek ellenére már mindjárt az első hetekben, mint harcoló alakulatokat vetették harcba az orosz „gőzhenger” megállítására. Így aztán a honvédség 49 gyalog-, 10 huszár- és 8 tábori ágyúsezreddel valamint egy lovas tüzérosztállyal esett át a tűzkeresztségen. A gyorslefolyású háborúra készített hadsereg csapatai már az első hetekben kevésnek bizonyultak. Már 1914 végén 5 új honvéd gyalogezredet szerveztek, majd a háború folyamán újabb 12 ezred felállítására került sor, így az első világháború folyamán összesen 49 honvéd gyalogezreddel találkozunk.

A honvéd lovasságnak a gyorstüzelő és sorozatlövő fegyverek korában igen kevés alkalma nyílt a klasszikus, lóhátról vívott harcra. Mivel a lovasságon kívül más modern gépesített gyorscsapat ekkor még nem létezett, kénytelenek voltak a lovasság számát szaporítani. Pedig a sikerkifejlesztés, az üldözés a lovas alakulatok számára szinte mindig végzetes volt, mert a nagy célfelületet nyújtó lovak igen sebezhetőek voltak a lövegek és a sorozatlövő fegyverektől. A huszárokat e mellett már a háború előtt is gyakran gyalogharcra is kiképezték és a háború folyamán inkább a lövészárokban állva gyalogtűzharcot, vívtak a gyalogosokkal együtt. Az újabb gyaloghadosztályok felállításával egy időben (1915), egy új honvéd lovasdandárt is felállítottak, de ez másfél év múlva meg is szűnt. Annál inkább szükség volt a gyalogság harcát hatékonyan támogató tüzérségre, így a háború végéig a honvédtüzérség több mint hatszorosára növekedett.

A győzelem érdekében a géppuskák és gyorstüzelő lövegek gyilkos tüzében szuronyrohamra indított ezredek súlyos veszteségeket szenvedtek és az ország már az első összecsapások során, elveszítette a jól kiképzett és jó erőben lévő tartalékos és póttartalékos évfolyamokat. Ezen, évfolyamok a pótlásra rendelkezésre állók létszáma is teljesen kimerült. Pótlást csak úgy nyertek, hogy népfelkelő pótszemléket tartottak, ahol besorozták azokat is, akiket korábban alkalmatlannak nyilvánítottak, vagy munkakörüknél fogva felmentettek. Ezeket az embereket aztán mind a honvédség, mind a közös hadsereg veszteségeinek pótlására felhasználták.

Súlyos veszteséget szenvedett a tisztikar is. A mozgósításkor azt a hangzatos elvet alkalmazták, hogy minden tényleges (hivatásos) tisztnek a harctéren a helye. Ez alól nem voltak kivételek a legjobban kiképzett és legnagyobb tapasztalattal rendelkező tartalékos tisztek sem. A hosszú béke „nagyszerű katonai nevelésének” elveihez híven önfeláldozóan teljesítették kötelességüket. Így azután már a legelső pótlásoknál sem állott rendelkezésre akkora számú és olyan képzettségű tisztikar, mint amilyenre szükség lett volna. A nevelő- és képző intézetekből idő előtt felavatott fiatal tiszteknek és a még szinte serdülőkorú hadapródoknak nem volt meg a vezetéshez szükséges tapasztalata. Még kevésbé voltak alkalmasak a parancsnoki munkára a néhány hónap alatt kiképzett tartalékos tisztek. A háború első évének véres tapasztalatait követően a harctérre küldött tiszti és legénységi pótlást már nem vetették azonnal harcba, hanem néhány hétig az arcvonal mögött készítették fel az alkalmazásra. A sebeikből alig felgyógyult sebesülteket is a regenerálódás helyett újra és újra a harcvonalba küldték. Minél tovább tartott a háború, annál kevésbé volt fontos szempont a sorozásoknál a testi alkalmasság. A fiatalabb a testi fáradalmakat jobban elviselő fiatal emberek helyett egyre idősebb évfolyamok kerültek a lövészárkokba. Az természetesen nem lehet vigasz, hogy nem volt ez másként a háborút viselő országok egyikénél sem.

Ezen kívül a mozgósításkor rendelkezésre álló idősebb korosztályokból állították fel a népfelkelő dandárokat, szám szerint 21-et. Ezek sokszor elavult fegyverzettel rendelkeztek, s alig volt tüzérségük. Kezdetben még egyenruha sem jutott számukra. Mégis a hadvezetőség már 1914 augusztusában bevetette az első vonalakban ezeket, a dandárokat, ahol igen nagy veszteségeket szenvedtek. Ugyanúgy jártak az ún. menet dandárok is (5 magyar, 2 horvát, 8 osztrák dandár és 16 honvédezred). A menetdandárok és ezredek a hadtestek emberanyag-veszteségeinek pótlására érkeztek ki a hadműveleti területre. Ezeket a mozgósításkor bevonuló tartalékos, póttartalékos és sebtében átgyúrt emberanyagból állították fel. A menetdandárok nem kaptak teljes értékű kiképzést, és egyáltalán nem rendelkeztek tüzérséggel, de még a harcok vezetésére alkalmas törzsekkel sem. Mégis mivel az első menetdandárok már 1914 augusztusában kiérkeztek a hadszíntérre, nem a veszteségek pótlására használták fel őket, hanem önálló magasabb egységként bevetették. 1914 augusztusában 12 ilyen, különböző szervezésű menetdandárt vetettek be.

Még a békeévek alatt kidolgozott mozgósítási tervek szerint a honvéd gyalogezredek állomáshelyein megalakultak az illető honvéd gyalogezreddel azonos számot viselő népfelkelő gyalogezredek, a honvéd huszárezredeknél pedig a népfelkelő huszárosztályok. Ezen kívül azokból a népfelkelőkből, akik tényleges szolgálatukat a közös hadsereg tüzér- vagy műszaki csapatainál töltötték, népfelkelő tüzér, illetve árkász osztagokat szerveztek és ezeket a közös hadsereg rendelkezésére, bocsátották. A népfelkelő csapatoknál az ezred, zászlóalj és lovas osztály parancsnoki helyeket már a béke idején erre a célra kijelölt honvéd, vagy közös hadseregbeli törzstisztek töltötték be, a századparancsnoki helyekre békében kijelölt tartalékos tisztek kerültek, a többi tiszti helyeket pedig idősebb tartalékos tisztekkel, vagy népfelkelő tisztekkel töltötték fel. A népfelkelő gyalogságot népfelkelő dandárokba vonták össze, és ilyen népfelkelő dandárunk ugyanannyi volt, mint amennyi honvéd hadosztályunk, vagyis nyolc. A harcra létrehozott népfelkelő alakulatokon kívül a háború folyamán különböző céllal és szervezettel igen sok népfelkelő alakulatot állítottak fel. Ilyenek voltak az erődítési munkásosztagok, útépítési munkásosztagok, őrkülönítmények, vasútbiztosító alakulatok, tengervédelmi és határbiztosító alakulatok, mészáros századok és zászlóaljak, valamint a hadsereg számára dolgozó üzemeknél alkalmazott munkáskeretek. Már a háború első hónapjának végén újabb népfelkelő csapatokkal találkozunk, olyanokkal, amelyekről a mozgósítási tervek előre nem intézkedtek. Ezek voltak a hadtáp zászlóaljak. A megszálló és helyőrségi szolgálatra eredetileg számításba vett népfelkelő csapatokra ugyanis a harcvonalban volt szükség és úgy vetették őket harcba, hogy erre nem is voltak megfelelően felkészítve. Így ezekre, a szolgálatokra új alakulatokat kellett kialakítani mindegyik népfelkelő pótzászlóaljnál. A kiképzetlenség ellenére ezeket, a hadtápzászlóaljakat is igen gyakran, mint harcoló alakulatot harcba vetették.

A háború folyamán a csapatoknál már csak az elnevezésük volt más a közös hadseregbeli, honvéd vagy harcoló vonalbeli népfelkelő alakulatok között, hiszen valójában nem is volt már közöttük különbség, mert a jól kiképzett sorkatonaság és tisztikar a háború első évében odaveszett.

A honvédség ruházata, felszerelése és fegyverzete a világháború alatt

A gyorslefolyású háborúra való felkészülés azt is jelentette, hogy a csapatok felszerelését az „utolsó gombig” előkésztették. Még a veszteségek pótlására szánt póttartalékos alakulatok is minden készlettel, új ruházattal, felszereléssel rendelkeztek. A forgatókönyv azt nem tartalmazta, hogy mindez a háború első négy hónapjában elenyészik és a háború még nagyon sokáig fog tartani. A hadikészletek 1912¾13 folyamán teljesen fel lettek töltve. Így nem csak a hadrend szerint felállítandó alakulatokat lehetett kifogástalan ruházattal és felszereléssel ellátni, hanem tekintélyes „békekészlet” maradt a póttartalékos alakulatok újoncai részére is. Amint a harctéri veszteségek pótlására egyre újabb és újabb menetzászlóaljakat indítottak útba, a kimeríthetetlennek hitt készletek csakhamar elfogytak. 1914 őszén már egyes hadtáp zászlóaljakat régi rendszerű sötétkék ruházatban, sőt az is előfordult, hogy ideiglenesen polgári ruházatban lehetett csak útba indítani. Rögtönözve és minden tervszerű előkészület nélkül kellett a ruházati ipart a nagyarányú szállításokra átszervezni. A jó minőségű textil hiányában silány anyagokból készült a katonák téli ruházata is, amire egyébként ilyen tételben nem is számítottak, mert a háborút a „falevelek hullásáig” győztesen be akarták fejezni. A silány minőségi ruhák miatt aztán katonáink igen sokat szenvedtek a tél folyamán.

A háború első éveiben még lehetséges volt gyapjút, fonalat, bőröket, stb. külföldről behozni, de Románia hadba lépésével a gyűrű teljesen bezárult a központi hatalmak körül és így teljesen elzárva nyersanyagot többé nem lehetett külföldről behozni. Szigorú takarékossággal, pótanyagok alkalmazásával és különböző rögtönzésekkel igyekeztek a nyersanyagok hiányán enyhíteni. Célszerűnek bizonyult és komoly munkamegtakarítással járt az újítás (ma természetes), hogy az összes fegyvernem részére egységes szabású ruházatot rendszeresítettek és a katonák a harctéren maguk varrták fel a saját fegyvernemi és csapatjelzéseiket. Sok anyagot megtakarítottak az által is, hogy a köpenyeket hátsó ráncok nélkül készítették. A nem harcoló pótcsapattesteknél fatalppal készült, valamint szalmapapucsokat viseltek. A tölténytáskákat is bőr hiányában bádogból készítették.

Azonban nem csak az öltözeti és felszerelési cikkek, hanem a fegyverzet előteremtésénél is nehézségekkel kellett megküzdeni. A honvédség és a népfelkelés fegyverzetében már a háború első hónapjaiban változások következtek be. A gyalogság puskája a háború folyamán ugyan nem változott, de új harceszközök jelentek meg a gyalogság alkalmazásában. Az ellenség által használt kézigránátot a Monarchia csapatainál a háború kitörése után csak három hónap múlva rendszeresítették. A háború tapasztalatai alapján kisebb űrméretű ágyúkkal, aknavetőkkel, lángszórókkal is felszerelték a gyalogságot, különösen a rohamcsapatokat, akik fegyverzetéhez rohamkés is tartozott. Miután a lovasság egyre inkább a gyalogos harcban lett felhasználva és a fegyverzetüket is ehhez igazították. A kard a háború első évétől kezdve fokozatosan eltűnt a harcmezőről és még oldalfegyverként is inkább szuronyt viseltek.

A honvédcsapatok közül leginkább a tüzérség fegyverzete változott a háború folyamán, mert a mozgósításkor még mindegyik tüzérosztály tábori ágyús ütegekből állt, de a háború igényeihez igazítva hamarosan tábori tarackos, nehéz tábori ágyús, és hegyiágyús csapatok is alakultak, de az állásharc igényei szerint aknavetőkkel is elláttak egyes tüzér alakulatokat.

Magyarország embervesztesége az első világháború alatt

Egyes számítások szerint Magyarország a honfoglalástól 1848-ig viselt háborúk alatt együttesen sem vesztett több vért, mint az első világháború 51 hónapja alatt. Mikor ezt állítják, csak az arcvonalon, a harcoló seregeknél elszenvedett veszteséget értik és nem a polgári lakosság pusztulását. A polgári lakosság veszteségei szerencsére nem voltak jelentősek, mert Magyarország területe nem volt hadszíntér, pontosabban csak rövid ideig és igen kis terület vált hadszíntérré. Rövid ideig tartó szerb betörést élt meg a Szerémség 1914 szeptemberében. 1914—15 telén az orosz csapatok szállták meg a gyéren lakott kárpáti területeket Dukla és Verecke között. Nagyobb arányú volt a román betörés Erdélybe 1916-ban, ami főleg anyagi javak pusztulásával járt.

A hadüzenetkor a királyi Magyarországnak 183 500 katonája szolgált a közös hadsereg magyar felében és a Magyar Királyi Honvédségben. A mozgósítás elrendelésekor Magyarország területéről 1 663 500 fő tartalékost vonultattak be a tábori hadseregek alakulatainak feltöltésére, és másodrendű katonai feladatok megoldására szánt új csapatok felállítására. Az 1914 augusztusában felvonult haderő tulajdonképpen már az év végéig elfogyott volna, ha nem kap utánpótlást. A harcoló csapatok minden képzeletet felülmúló módon fogytak. Már az első hónap veszteségei többszörösen felülmúlták azt a létszámot, ami a kivonult menetzászlóaljakban és a békehelyőrségekben maradt pótzászlóaljakban rendelkezésre állott. A háború során szükségessé vált, hogy minden gyalogezred havonta egy menetzászlóaljat (azaz 25%-os pótlást) kapjon. Ezen felül a hadvezetés még új ezredeket is állított fel, hogy az ellenség túlerejét valamelyest ellensúlyozza. Így a háború folyamán még 1 950 000 fő magyar katonát hívtak be harctéri szolgálatra. Ez csak úgy volt lehetséges, hogy a katonai szolgálatra kötelezettek korhatárát 21. életévtől lefelé 18, felfelé a 42. életévtől az 50 éves korig terjesztették ki. Az így nyert közel 2 milliónyi tömegből menetalakulatokba tagozva fedezték a harcoló csapatok vérveszteségeit és hozták létre az új alakulatokat.

A háború alatt új alakulatként szerveztek a gyalogságnál 37 új ezredet (az eredeti 79 ezreden felül), a lovasságnál 2 új ezredet (az eredeti 28 ezreden felül), a tüzérségnél 59 új ezredet és 18 új osztályt (az eredeti 39 ezreden és 10 osztályon felül), a műszaki csapatoknál 15 új zászlóaljat (az eredeti 9 zászlóaljon felül), a népfelkelőknél 160 hadtápzászlóaljat.

Ez a túlzott igénybevétel Magyarország szinte minden embertartalékát kimerítette. Az ezredek kezdeti hadilétszámát nem lehetett a háború végéig fenntartani. A havonta a harctérre induló menetzászlóaljak létszámát is erősen csökkenteni kellettA királyi Magyarország területéről végeredményben a világháború alatt közel 3,8 millió embert vonultattak be. Ennek a nagy tömegnek több mint a fele vagy elesett, vagy betegségben hunyt el, vagy megsebesült, vagy fogságba került. A veszteség elesettekben és betegségben, elhaltakban 661 000 fő, a bevonultak 17%-a, sebesültekben 743 000 fő a bevonultak 20%-a, foglyokban 734 000 fő a bevonultak 19%-a. Magyarország akkori lakosságának 18%-át vonultatták be hadiszolgálatra, ezen, felül még a hadiüzemekben 800 000 polgárt foglalkoztattak, ami szintén hadiszolgálatnak minősült.